2016. december 21., szerda

5. A boszorkány kunyhója

Isadora

Nem gondoltam volna, hogy az első osztály ilyen kényelmes, de kimondottan az volt. Ráadásul Leland érezhetően megnyugodott, amikor felszállt a gépünk, és vigyorogva fordult felém.
- Most végre van kábé tizenhat óra nyugtunk. Hacsak a herceged nem ugrik fel Mary hátára, és repül át vele az óceánon, elég nagy előnyre tettünk szert.
- Szerinted Mary elbírná Tomot a hátán? – kérdeztem. Valahogy nem tudtam elképzelni.
- Talán – vont vállat Leland. – Erősek vagyunk.
- De Írországban nem fognak megtalálni, igaz? Főleg ha gyorsan eltűnünk Dublinból.
- Ez a terv – bólintott. – Hé, nem akarsz pezsgőt? Ennyi pénzért az is jár, rendeljünk?
Tíz perccel később koccintottunk a behűtött itallal, amitől olyan érzésem lett, mintha Leland és én a nászúton vagy valami hasonló különleges eseményen volnánk. Ez elgondolkodtatott a jövőnkről, amiről korábban kérdezett. Csakis együtt, ebben biztos voltam, de ezernyi lehetőségünk volt, jól esett végiggondolni mindent, ami csak eszembe jutott, viszont egy kis idő után megakadtam.
- Leland, te mit szeretnél? – kérdeztem meg figyelmesen nézve rá.
- Mivel mit szeretnék?
- Avalon után. Megkérdezted tőlem, hogy én mit képzelek, és elmondtam, de te nem meséltél a terveidről. – Ebbe jobban belegondoltam. – Nem is tudom, mit szeretsz csinálni. Vagy mi akarsz lenni.
Döbbenten bámultam rá, ahogy erre rájöttem. Új-Avalonban Leland nem csinált mást, csak engem követett hol civilben, hol belső őrként, előtte esténként kísérgetett haza az árnyékból leskelődve utánam. Erősen túráztattam az agyam, de csak néhány könyv rémlett fel, amit esetenként láttam nála a suliban. Hirtelen szörnyű barátnőnek éreztem magam.
- Még nem gondoltam végig – válaszolta, mintha mindegy lenne.
- Komolyan? Soha nem gondoltál rá, mi lenne, ha nem lennék? Ha…
- Hidd el, hogy erre soha nem gondolnék szívesen!
- Jó, de úgy értem, ha… Ha mondjuk nem lenne Új-Avalon, és…
Eszembe jutott, hogy ő mindig is tudott Új-Avalonról, nem tervezett átlagos életet, mint én, aki kertberendező akartam lenni. De attól még sokkal előbb meg kellett volna kérdeznem, nem pedig arra számítani, hogy követ, bárhová megyek. Mi van, ha orvos akar lenni Afrikában? Mondjuk, nekem nem lenne gond, érdekes lehet ott is a növényvilág…
- Nem terveztem semmit – mormolta vállat vonva. – Nem tudtam elképzelni egy olyan jövőt, amiben nem vagy benne. Még akkor is, amikor elindultam neki a világnak, fogalmam sem volt, hová menjek. Hogy ne tűnjek lúzernek, szeretek arra gondolni, hogy ezt terveztem. Itt és most. Veled.
- Nem vagy lúzer! – mordultam fel, és felállva a helyemről az övéhez mentem. Arrébb csúszott, úgyhogy jutott egy kis nekem is, így mellé kucorodtam. Nem mondhatni, hogy az első osztály ki volt használva, alig voltak páran a gép ebben a részében, ők is eléggé távol ahhoz, hogy ne törődjenek vele, mit csinálunk. – Kitalálhatod bármikor. Milyen szakra jelentkeznél, ha most rögtön kellene?
- Kiröhögsz, ha megmondom – nyomott egy puszit a homlokomra. – Mindig is érdekelt a kreatív írás. Egyszer-kétszer arra is gondoltam, hogy öreg sárkány napjaimban írnék egy könyvet.
- Egy könyvet? – ámultam el. – Milyet?
- Csakis olyat, aminek boldog a vége. Persze minden szereplő alaposan megszenvedne érte, de végül minden jól sülne el. A főszereplő sárkány megkapná a maga hercegnőjét, és boldogan élnének, amíg meg nem halnak.
- Én akarok lenni az első, aki elolvassa – szögeztem le azonnal. – Majd keresünk egy olyan sulit, ahol mindketten tudunk tanulni, jó? Tudod, mi lesz a legjobb az egészben?
- Na, mi?
- Hogy amikor elfáradok az otthoni kertben, csak bemegyek hozzád, és nézlek kicsit, amíg az írógépen pötyögsz.
- Szerinted sokak használnak írógépet manapság? – vigyorgott.
- Te fogsz – vágtam rá.
- Igazán?
- Igen, mert veszek neked egyet, és te nem akarsz megbántani, ezért csak azt használod majd.
- Ja – bólintott, és az ajkait az enyémre nyomta pár másodpercre. – Az más. Akkor csakis azzal írok.
- Megbeszéltük.
A tizenhat óra nagy részét alvással töltöttük, illetve elfogyasztottunk egy-egy celofánba csomagolt, de meglepően finom menüt is. Nyugodtan, sőt vidáman érkeztünk meg Dublinba.
A Blarney-kő a Blarney kastélyban található, ami Corktól nem messze fekszik, úgyhogy először oda kellett eljutnunk, ami, mint megtudtuk nagyjából három és fél óra busszal. Szerencsére ezek a járatok viszonylag gyakran jártak, úgyhogy volt időnk feltöltekezni. Kicsit csalódott voltam, amikor felfedeztem, hogy Dublin utcái mennyire sivárak. Oké, az épületek közötti kikockázott utak helyesek voltak, de borzasztónak hatott a növényzet hiánya, csak néhány fa árválkodott alig-alig megtörve a szürkeséget. Mivel mindketten éhesek voltunk, kiválasztottunk egy jó kis helyet, ahol rendeltünk magunknak egy kissé késői ebédet. Két jókora zöldséges boxtyt is befaltam, ami egyfajta krumplis palacsintaszerűség, közben Leland alaposan a fenekére nézett egy hatalmas tál ürügulyáslevesnek, ami olyan jól nézett ki, hogy bár hús volt benne, megkóstoltam én is. Kissé összevont szemöldökkel néztem a hatalmas korsó sörre, amit Leland rendelt magának, de csak vigyorgott.
- Ha attól félsz, hogy lerészegedem, ne aggódj! – kortyolt bele. – Részegen is ugyanilyen elbűvölő vagyok.
Jólesően hümmögött, és elismerően nézett a poharára.
- Rendeljek én is magamnak? – vetettem fel, de a fejét rázta, és hagyta, hogy belekortyoljak az övébe. Nem is volt olyan rossz, de azért hamar visszavette. – Mi van, szerinted én nem lennék elbűvölő részegen?
- Biztos vagyok benne, hogy az lennél, de szükség lesz a józanságodra. Köztudott, hogy már egy kis Avalon-gyümölcs koktél is megárt neked…
- Az az izé nagyon erős és én töményen ittam! Biztos, hogy te is becsiccsentenél egy kicsit.
- Nem valószínű – legyintett le. – A sárkányok bírják az italt. Még soha nem ittam annyit, hogy megérezzem.
- De most mondtad, hogy elbűvölő vagy részegen.
- Csak tippeltem – vont vállat, majd átkarolt, és magához húzott.
Nem vitatkoztam, mert elhittem neki, ugyanis tényleg nagyon elbűvölő volt, főleg, amikor a számra szorította a sajátját, és forrón megcsókolt.
Nevetgélve sétáltunk Dublin utcáin, amíg nem indult a buszunk. Lelandnek nagyon jó kedve lett, de állította, hogy nem a sörtől, csupán a megkönnyebbüléstől, amiért szabadok voltunk. Mindenféle ismeretlen édességgel megrakodva – és egy-egy fura zöld kalapban, amit lóherék díszítettek, és amik miatt mindenki furán nézett ránk – szálltunk fel a buszra, majd kissé hasfájósan és elgémberedve érkeztünk meg Corkba. Út közben a zöld egymillió árnyalatát láttam, de még mindig nem telhettem be velük, mert Cork ugyan mérföldekkel zöldebb volt, mint Dublin, mégis még semmi különös. A vadonba, az érintetlennek tűnő zöld mezőkre vágytam.
Késő délután volt, még nem sötétedett be, de pár csillag már felbukkant az égen, és mint megtudtuk a Blarney-kastély látogatási ideje is a végéhez közeledett, így elhatároztuk, hogy egy hotelben töltjük az éjszakát. Egy órás buszútra voltunk a kastélytól, és bár Cork nem volt olyan zsúfolt, sikerült olyan órát választanunk a kint létre, amikor csak úgy nyüzsögtek az emberek.
- Akarsz várost nézni? – kérdezte Leland.
- Minden logika arra engedne következtetni, hogy ennyi kalóriától, amit megettünk, tele lennék energiával hozzá, de inkább valami nyugisat szeretnék csinálni. Menjünk a hotelbe!
- Romantika a négy fal között? – kérdezte olyan hangon, amitől rögtön nyakig vörösödtem. Igen, pontosan erre volt szükségem, ha a zöld mezőket épp nem kaphattam meg.
Az óriáságyas lakosztály egy vagyonba került még egyetlen éjszakára is, de egy szavam sem lehetett, főleg amikor megláttam, micsoda kilátás nyílik az ablakából. Ki is nyitottam, hogy beeresszek némi friss szellőt, a város meg a távoli zöldek illatát.
- Ez a te földed – lépett mögém Leland átfogva a derekam. – Ha mindennek vége, vehetnénk egy házat a környéken. Kicsit távolabb a várostól.
- Írországban is lehetek kertberendező – dőltem hátra, hogy kénytelen legyen az ölelésével megtartani. – Te pedig írhatsz akárhol.
- Akarod?
- Bármit akarok, amíg veled lehetek – vágtam rá őszintén, mire a nyakamba csókolt.
- Csak kérned kell – biztosított róla, mire megfordultam a karjai között, és belekapaszkodtam az ingének elejébe.
- Téged akarlak!
- Elég nagy bolondság olyasmit kérni, amid már úgyis megvan. Miért nem…
Gyorsan megcsókoltam, hogy befogjam a száját, és eltűntessem az ajkairól a csúfolódó mosolyát. Könnyedén sikerrel jártam, mohón visszacsókolt, majd felemelt, és az ágyhoz sétált velem, hogy kényelmesebb pozícióban folytathassuk. A bőröm lángolt, ahol csak hozzám ért, és bár ő alapjáraton is forró volt, úgy éreztem, folyékony tűz az, ami vér helyett az ereimben áramlik, mintha belőlem jönne az ő forrósága is. A tenyeremet a mellkasához nyomtam, miközben a nyakamat csókolta, hogy érezzem a szívverését, aztán jobb ötletem támadt, kigomboltam egy gombot, hogy beférjenek az ujjaim a bőréhez.
Szinte felmordult az érintésemtől, ami nagyon tetszett, így a gombot követte két másik is, amíg valami hűvös nem nehezedett a mellkasomra.
- Mi ez? – ziháltam, mire felemelte a fejét, így láthatóvá vált a nyakában lógó ismerős kő. A nyakláncom volt, amiért elvileg azt a csomó pénzt szerezte. – Mit keres ez nálad? Ez az enyém!
- Csak volt – lehelte az arcomba nyugodtan. – Már az enyém. Szerelmi zálog.
Kicsit eltoltam magamtól, hogy felülhessek. Leland utánam nyúlt, és mellékesen elsöpört pár zilált tincset az arcom elől.
- Honnan van a pénz? – kérdeztem csendesen.
- Egy bankból – felelte, majd mivel várakozón néztem rá, hozzátette. – Az hiszed, szegény vagyok? Elég jól állok anyagilag, mindent megengedhetek magunknak.
- Hazudtál – jegyeztem meg csalódottan.
- Izzie! – túrt bele a hajába. – Megmondtam, hogy rögtön lecsuknának, ha beállítanék ezzel egy zálogházba – bökött a medálra. – Vedd úgy, hogy megvettem tőled.
- Neked adtam volna, ha kéred! – vágtam rá. – Nem kell, hogy te tarts el, én…
- Azt mondtad, minden közös – mondta gyorsan. – A pénzem, az ékszereid, minden. Mit számít?
Nem akartam veszekedni, így csak sóhajtottam. Kényelmetlenül éreztem magam. A repülőjegyek, az ételek, a hotelszoba mind sokkalta drágábbnak tűnt most, hogy tudtam, közöm sem volt a kifizetésükhöz.
- Honnan van? – kérdeztem. – A belső őrködés ilyen jól fizet?
- Amikor anyám meghalt – kezdte enyhén elhúzódva tőlem, mintha nem lenne biztos benne, teljesen odavan-e a hangulat –, apám minden ékszerét pénzzé tette, és befektette a nevemben. A régi házat is nagyon hosszú ideje bérlik, abból is befolyt egy összeg.
Hezitáltam, mert nem tudtam, mit mondjak, mire közelebb húzódott, és végigsimított az arcomon.
- A sárkányok gyűjtögetők, szeretik az aranyat és a vagyont, úgyhogy én is csak felhalmoztam. Amióta az eszemet tudom, számítottam rá, hogy egyszer majd kelleni fog a pénz, például arra, hogy megszöktessem Új-Avalon hercegnőjét. Most épp egy álmom váltom valóra, ne rontsd el!
Önkéntelenül is elmosolyodtam, mire ő is vigyorgott. Felemeltem a kezem, és megsimítottam az ékszert.
- Jól áll. De nem túl nőies?
- Aragorn talán nőies volt Arwen nyakláncával a nyakában? – horkant fel.
- Nem tudom – nevettem el magam, mert fogalmam sem volt, miről beszél. – Az volt?
- Természetesen nem! Tényleg meg kell majd nézned a filmet, Izzie! Egyáltalán szoktál te tévét nézni?
- Komolyan inkább tévéznél? – kérdeztem vissza, mire rögtön lehervadt a vigyora, és komolyan válaszolt.
- Soha!
Amikorra sikerült végiggombolnom Leland ingét, biztos lehettem benne, hogy ez az az éjszaka, amikor végre megtörténik. Ő remekül értette a dolgát, és minden tétova és kevésbé tétova érintésem úgy fogadta, mintha tökéletesek lennének. Nem tudtam kiverni a fejemből a kérdéseimet, meg akartam kérdezni, ő és Magdalena meddig jutottak, illetve, hogy volt-e valaki más. Ha igen, nem szerelemből, ezt tudtam, de akadt-e más alkalom, egy másik lány…
- Ittál teát? – mormolta, miközben neki segítve könnyedén megszabadultam a pólómtól. Kicsit szégyenlős voltam, de ez elmúlt, amikor láttam a tekintetén, hogy hibátlannak tart.
- Hm?
- Teát – ismételte felnézve az arcomba. Nem tudtam, miről beszélhet, ami meg is látszódhatott az arcomon. – Nem kaptál? – hitetlenkedett, és lenézett a hasamra. Nem a sebhelyeim érdekelték, újra a szemembe nézett, majd kicsit elhúzódott. – Új-Avalonban egy gyógynövényekből készült teát, amikor… tudod, amit a nők isznak, hogy ne legyenek állapotosak.
Életemben először hallottam erről a teáról, de az, hogy Leland tud róla, nyilván azt jelentette, hogy neki sokkal több a tapasztalata. Az ajkamba haraptam.
- Magdalena? – kérdeztem.
- Mi?
- Ő itta? – faggatóztam.
Összefontam magam előtt a karjaim, mert egy ilyen beszélgetéshez túl sebezhető voltam hiányos öltözékben. Próbáltam a mostra koncentrálni, hiszen az volt a fontos, nem a múlt, mégis fájt rágondolni.  
- Mi? Nem… mi nem… Hát ezt hiszed? – simított végig az arcomon olyan közel hajolva, hogy a forró mellkasa a karjaimnak nyomódott. Puha, könnyű csókot nyomott az ajkaimra, ami még ártatlanságában is vérforraló volt. – Magdalena és köztem nem történt semmi, esküszöm! – Bizonyítékul még az ujjait is végighúzta a száján. Ezzel mozdulattal esküdött mindig, ugyanúgy, ahogyan a húga tette. Imádtam ezt a mozdulatot.
- Akkor? – kérdeztem.
- Mi akkor?
- Ki volt? Vagy kik?
- Nem volt más, Izzie.
- Komolyan? – kaptam levegő után, reménykedve, hogy jól értettem-e.
- Ja. Nem gondoltam volna, hogy pont ettől fog így csillogni a szemed…
Csak a fejemet ráztam, és a boldogságom nem lehetett szavakba önteni, bár ő nem tűnt túl vidámnak. Átkaroltam a nyakát, és magamhoz öleltem, közben mélyen beszívtam az illatát, hogy ne érezzek mást csak őt, közel hozzám.
- Akkor nem zavar, hogy neked kell tanítanod, ugye? – mormolta, mire csak elengedtem, és meglepetten néztem rá.
- Persze, hogy nem. Majd tanítjuk egymást. Nem így csinálja mindenki?
- Gondolom – sóhajtotta.
Talán azért nem tűnt olyan boldognak, mint én, mert felfogta, hogy ez mégsem az az este. Elhatároztam, hogy reggel az első utam egy drogériába vezet majd, ahol alaposan bevásárolok. Átkoztam magam, amiért nem tettem meg előbb, hiszen lett volna lehetőségem. Míg ezen tűnődtem, Leland tétován megsimította a hasam. Kinyitotta a száját, majd becsukta, mintha nem lenne biztos benne, kérdezze-e meg, amit akar.
- Mi az? – kérdeztem bátorítóan.
- Honnan tudod, hogy… Nem vagy terhes? Ha nem ittál teát, akkor… – vállat vont, igyekezett lazának tűnni. – Új-Avalonban nincs sok lehetőség, mit használtatok?
Nem láttam a szemeit az azokat eltakaró hajtincsektől, ami zavart, ezért odanyúltam, és elsöpörtem őket. Megvártam, amíg találkozik a tekintetünk, és csak aztán válaszoltam.
- Tom és én soha nem voltunk úgy együtt. Veled lesz az első.
Az arckifejezése pont ellenkezője volt annak, amire számítottam.
- Izzie, nem gond, nem kell hazudnod róla…
- Nem hazudok! – vágtam rá felháborodva.
- Új-Avalonban mindenki tudta… – kezdte végképp felhúzva ezzel.
Felkaptam a félrehajított pólóm, és magamhoz szorítottam, miközben lemásztam az ágyról.
- Senki nem volt ott csak Tom meg én, és senki nem tudhatja jobban nálunk, nekem elhiheted! – Felkaptam a táskám, és a fürdő felé indultam vele, csak onnan néztem vissza rá. – Ha pedig nekem sem hiszel, nem tudom, mit keresel itt!
Azt hittem, hogy egy alapos forró fürdő lenyugtat majd, de még mindig fel voltam dúlva, amikor kimásztam a kádból, és átvettem azt az együttest, amit alváshoz használtam. A fürdőszobában egy rakás dolog volt, köztük óvszer is. Elképzeltem, mi lett volna, ha korábban találom meg, és nem jut időnk mindent megbeszélni… Mindegy, abban biztos voltam, hogy aznap már nem lesz szükségünk rá. Nagyon nem.
Amikor kisétáltam a fürdőből, Leland az ablaknál állt, háttal nekem. Nem fordult felém, úgyhogy fogtam magam, bemásztam az ágyba, nyakig magamra húztam a takarót, és én is hátat fordítottam neki. Erős kísértést éreztem rá, hogy mondjak valamit, de nem én voltam a hibás, ő nevezett hazugnak, amikor semmi okot nem adtam rá.  
Alig telt el egy perc, hallottam, hogy megmozdul. Átsétált a szobán, felmászott az ágyra, és a takarót félresimítva a nyakamról, gyengéd csókot lehelt a bőrömre.
- Sajnálom! Nem úgy gondoltam!
- Akkor hogy? – kérdeztem próbálva titkolni, hogy képtelen vagyok haragudni rá.
- Nem merem elhinni – mondta. – Tudom, hogy néhányszor együtt aludtál vele, ez igaz, ugye?
- Igen – ismertem el felé fordulva. – De semmi nem történt. Egyszer részeg voltam az Avalon-gyümölcs koktéltól, máskor csak vigasztalásra vágytam, és Tom nem is akarta…
- Ő nem akarta? – horkant fel Leland, és kicsit megbántottnak tűnt. – Te igen?
- Igen, mert úgy tudtam, az, akit szeretek, épp megkér valaki mást! El akartam menekülni, és nem volt jobb ötletem. Azt hittem, férjhez megyek hozzá. De ő nem akarta, azt mondta, várjuk meg az esküvőt, úgyhogy csak aludtunk. Ennyi.
Ezt emésztette néhány másodpercig, majd látszott az arckifejezésén, hogy végre megnyugodott.
- Ne haragudj! Egy barom vagyok. Még ha történt is volna valami, nem lenne jogom számon kérni.
- De azért örülök, hogy megbeszéltük – mosolyodtam el. – Nem gondoltam volna, hogy pont ettől fog így csillogni a szemed – próbáltam utánozni az ő gúnyolódásait.
- Hallgass! – szólt rám, és hogy tegyen is valamit a további szavak ellen, lehajolt, hogy megcsókoljon.
Elnapolva a szenvedélyesebb terveinket, lassan mindketten álomba merültünk. Épp nem álmodtam semmit, amikor Aidan megérkezett.
Némán állt velem szemben. Testének körvonalai szokatlanul homályosak voltak, mintha szét akarna foszlani. Nehezemre esett konkréten ránézni, csakhogy minden mást csupa vibrálás alkotott, olyan érzés volt, akár egy nagyfeszültségű villanydrót közelében. Az egész testemet aggasztó kétségbeesés töltötte el, de mintha nem a saját érzelmeim lettek volna. Nem értettem az egészet.
- Mi történik? – kérdeztem szorongva.
Aidan, mint aki csak most veszi észre, hogy ott vagyok, felkapta a fejét, és rám nézett.
- Más volt ma este – mormolta. – Mintha tudna valamit.
- Ki? Reidhachadh?
- Ne mondd ki a nevét, Isadora! – sziszegett rám fakó hangon, amitől a vibrálás felerősödött. Egy pillanatig azt hittem, szétszakad az álom.
- Miért? – suttogtam. Megrázta a fejét, és úgy nézett rám, mintha válasz lehetnék minden kérdésére. – Jól érzed magad?
- Bárcsak téged szolgálnálak! Nincs kegyetlenség a szemedben, nincs benne erőszak… sem hatalomvágy. Vágysz a hatalomra, királynőm?
- Nem vagyok a királynőd – javítottam ki, és félresöpörve az idegességem, közelebb léptem hozzá. Megérintettem a karját, ami azonnal szilárdabb lett kissé. Az álom részletei lassan a helyükre csúsztak. – Mi történt? Miért vagy ilyen… sokkos állapotban? Reid… a király bántott téged?
- A sárkányok nem esnek sokkos állapotba – jelent meg halvány mosoly az ajkain, és rátette a kezét az enyémre, ami a karján nyugodott. Nyugodtabbnak tűnt, amikor kutakodva tovább vizslatott. – Reidhachadh nem tudhat semmit. Itt nem lát bennünket. Nem láthatsz! – kiáltotta a semminek. – Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban mondhatunk, amit akarunk – fejezte be rám nézve. – Ugye nem mondtál Lelandnek semmit? Egyáltalán hol vagytok? – jutott eszébe.
- Corkban – feleltem, mire felcsillant a szeme. – És nem, semmit nem mondtam neki. Nem kérdezett sokat eddig.
- Mindjárt ideértek – jelentette ki ezúttal sokkal bizakodóbban. – Gwendolynnál majd beszélhetsz neki, az ő birtoka egyike a biztonságos helyeknek.
- Gwendolyn?
- A varázslónő – mondta tétován. – Túl sokat árultam volna el? – kérdezte önmagától.
- Akkor először hozzá megyünk? Sejtettük Lelanddel a rejtvényedből. Messze lakik Avalontól?
- Erre már nem tudok válaszolni. De azt el tudom mondani, hogy örülök, amiért már közel vagytok. Reidhachadh is tud az érkezésetekről, ne lepődj meg, ha érted küld valakit. Azon se, ha nem lesz túl barátságos az illető. Bántani nem fog.
- Engem – tettem hozzá elgondolkodva. – De mi lesz Lelanddel? Őt sem? Róla tud Reidhachadh? Nem dühös, amiért mi ketten…
- Hivatalosan csak a kísérőd – rázta meg a fejét Aidan. – A szemében mi állatok vagyunk. Nem feltételezné egy hercegnőről…
- Tehát, ha megtudja, akkor Lelandet…
- Nem fog baja esni – mondta gyorsan, majd amikor nyitottam a számat, hozzátette. – Megesküszöm neked. A szerepe már rég megvan ebben a tervben. Most menj vissza aludni. Legyél ügyes holnap! Tetszeni fog, amit találsz.
Akartam, de már meg sem próbáltam marasztalni, ezek az álmok ilyenek voltak, akkor értek véget, amikor ő akarta. Jelen esetben abban a pillanatban, amikor kimondta az utolsó szót.
Kinyitottam a szemem, és megállapítottam, hogy hajnalodik. Leland a hátam mögött szuszogott, karját átvetette a csípőmön, úgyhogy nem mozdultam. Próbáltam visszaaludni, de szörnyű balsejtelem gyűlt a gyomromba, ami nem hagyott nyugodni. Hiába Aidan esküje, tudtam, hogy titkolózik előttem, és a rengeteg minden közül, amit nem mond el nekem, akadhat olyasmi is, ami miatt meggondolnám magam, és nem akarnék Avalonba menni. Mégis úgy tűnt, túl késő visszafordulni.

*

- Méregkert! – kapkodtam levegő után, és örömködve néztem körül a Blarney-kastély kertjében, ami csodálatosabb volt, mint bármi, amit addig láttam, pedig én jártam Új-Avalon gyönyörű mezőin is. – Ha lenne időnk…
- Miért ne lenne? – vágott közbe Leland, és arrafelé húzott, de csak megráztam a fejem.
- Menjünk a kastélyba. Tudni akarom, hogy mit találunk.
Mindazonáltal erősen Lelandbe kellett kapaszkodnom, amikor megéreztem a növények vonzását. Úgy tűnt, legalább annyira akarnak látni engem, mint amennyire én őket. Ráadásul a Blarney kastély kertje nemcsak a méregkertből állt, volt vízesés, gyógynövényes sor, gyönyörű fák és mindenféle zöld, amit csak az ember el tud képzelni. Ha lehetett volna, örökre ott maradok.
- Lehet itt esküvőket is tartani – jegyezte meg Leland.
- Tényleg? – kérdeztem.
Csak úgy tájékoztatásomul mondta, vagy esetleg arra gondol, tarthatnánk itt az esküvőnket? Nem mertem megkérdezni. Nem mintha megkért volna, vagy máris hozzá akarnék menni, de jó volt ezen képzelegni.
- Ja. Ha valaha hozzám akarnál jönni, itt is elvehetnélek – mondta, mire megtorpantam, és rábámultam.
- Ha valaha – nyomtam meg a szót – megkérnél, és én igent mondanék, akkor ez tökéletes helyszín lenne.
- Oké – vigyorgott rám. – Na, lássuk azt a kastélyt!
Még a korai óra ellenére is sokan voltak, így Leland meg én próbáltunk úgy tenni, mintha egyszerű turisták lennénk, ami egész jól ment, mert tulajdonképpen azok voltunk. Nagy volt a sor a Blarney-kő előtt, így én a mellvéden nézelődtem, Leland pedig a sor elejére furakodott, és lenézett a mélységbe, ahol a Blarney-kő van.
- Nem tetszik ez nekem – mormolta, amikor visszajött hozzám. – Elég vézna vagy, mi van, ha átesel a rácsok között?
- Nem fogok átesni – legyintettem, mert azért annyira lapos nem voltam. – Láttál valami feliratot vagy jelet? Mi van, ha nincs ott semmi?
- Én nem láttam semmit, de nem vagyok avaloni – vont vállat, és közben egy idősebb nőt nézett, aki hanyatt feküdt, és a sínekbe kapaszkodva lassan leeresztette magát, hogy a szája egy vonalba kerüljön a megcsókolandó kővel.
Amikor rám került a sor, Leland olyan szorosan fogta a lábaim, hogy már majdnem fájt, és magasról tett a segítő férfi szavaira, miszerint biztonságos. Én nem mondtam semmit, mert láttam valamit a kövön. Pici volt, alig pár vonás, de valami írás, amit látnom kellett, úgyhogy leeresztettem magam, hogy közvetlen közelről megbámulhassam a követ. Számokat láttam.
- Most kell megcsókolnia – segített ki a férfi, mire Leland felhorkant, én pedig nyomtam egy puszit a kőre, és magamban ismételgettem a számokat.
A férfi és Leland segítettek feljönni, aztán gyorsan arrébb mentem, és elkezdtem kotorászni a hátizsákomban anyám naplója után. Szerencsére volt nálam toll, így az utolsó üres oldalra fel tudtam írni a számokat, mielőtt kiröppennek a fejemből. Lelandnek elég volt rá egy pillantás, aztán bólintott.
- Koordináták, mi? Szélességi és hosszúsági fokok?
- Azt hiszem. Megint megnézzük a neten?
- Szerintem az ajándékboltban van térkép – mondta, én meg áldottam az eszéért.
Elrohantunk a szuvenírek közé, ahol valóban kaptunk, amin ugyan Nagy-Britannia csak egy szelete volt Írország mellett, de azért sikerült belőni a pontot.
- Mi ez, a Bristol csatorna? – kérdeztem.
- Az. És ahogy nézem, az lesz a legegyszerűbb, ha az Air Sárkánnyal repülünk át, úgyhogy sötétedésig van egy csomó időnk megnézni mindent.
- De nem fogsz elfáradni? Minimum három óra, míg átrepülsz, nem?
- Mehetünk igazi repülővel is, de akkor lemaradsz erről – mutatott körbe.
- Nem bánod?
Nem bánta, úgyhogy eltöltöttük az egész napot ott, majd sötétedéskor kerestünk egy elhagyatott helyet, ahol átváltozhatott, én meg felugorhattam a hátára, és elindultunk. Sárkányháton utazni rövid távon gyönyörűséges élmény, de sötétben, az óceán felett, kissé szeles, később esős időben majd három órán keresztül nem túl felemelő. Igyekeztem annyira Lelandre tapadni, amennyire csak tudtam, de a hátam meg a tarkóm teljesen átfagyott, és tudtam, érzi, ahogy didergek.
Amint meglátta a szárazföldet, arrafelé vette az irányt, és leszállt egy kis füves emelkedőn. Leszálltam róla, letettem a hátizsákját és tisztességesen hátat fordítottam, mert visszaváltozáskor mindig meztelen, és zavarban érezné magát, ha nézném. Nem mintha nem láttam volna már… De legalább a gondolat kicsit felmelegített, miközben a sötétséget fürkésztem.
- Megfordulhatsz – mormolta, és már ott is volt mögöttem, gyengéden megtörölgetett egy törölközővel.
Bár szinte orvosi igazolásom volt arról, hogy nem könnyen betegedem meg az új-avaloni véremnek köszönhetően, Leland azért rám adta az egyik hosszú ujjú ingét, csak aztán néztünk rá újra a térképünkre.
- Nagyjából itt vagyunk – mutatta. – Megkockáztatom, hogy egy húsz perces séta arrafelé, és megérkezünk.
Igaza lehetett, úgyhogy el is indultunk. Gyors iramot diktáltunk, egyrészt, mert hamar oda akartam érni, másrészt, mert ki akartam melegedni. Alig tíz perc múlva erdős részre értünk, semmi mást nem hallottam, csak a fák susogását.
- Itt sárkányok jártak – szólalt meg halkan Leland. – Érzem a szagukat.
- Többen is? Mikor?
- Ketten vagy hárman – bólintott. – Talán egy-két órája. Az egyikük…
Megtorpant, és olyan gyorsan rántott maga mögé, hogy csak pisloghattam.
- Mi az? – suttogtam.
- A Vadak – felelte hitetlenkedve.
- Mi? – szisszentem fel
- A Vadak– ismételte lassan. – Mindig elfelejtem, hogy nem olvastál el semmit, amit ajánlottam…
Elhallgatott, mert a távolból olyan zaj hallatszott, mintha valami a fák koronájára zuhant volna. Leland dermedten áll, és én arrafelé meredtem, amerre ő nézett. Nem kellett sokáig erőltetnem a szemem, nem messze a fák között mozgást láttam. Leland felmordult.
- Fussunk!
Nem vitatkoztam, szorosan megmarkoltam a kezét, és futottam a nyomában arra, amerre sűrűbb volt az erdő. Nem jutottunk messzire, ordítás hallatszott előttünk, és éktelen szárnycsapkodás mögöttünk, irányváltoztatásra késztetve minket. A nyomunkban fák recsegtek, és földre dobbanó hatalmas testek zaja hallatszott, de nem álltunk meg, és nem bámészkodtunk, valami ösvényen haladtunk, ami nemsokára elágazott. Leland arra akart fordulni, amerre sűrűbb volt az erdő, de egy hatalmas fej furakodott át a lombok között, és vastag tűzcsóvát fújt egy közeli bokorra. Sosem láttam még sárkányt tüzet fújni, de azt mindig is sejtettem, hogy halálos dolog, a csóva szele szinte megperzselte a szemöldököm, miközben Leland a másik irányba rángatott.
- Ne aggódj – zihálta Leland úgy, mint aki igenis aggódik. – Csak hajtanak minket.
- Elég jó munkát végeznek – mormoltam kifulladva.
Egy tisztás volt előttünk, ami nem tűnt jó jelnek. Éreztem, amikor átléptünk egy mágikus határt, akartam is mondani Lelandnek, de a sárkányok annyira a nyomunkban voltak, hogy nem állhattunk meg, amíg el nem értünk egy kis rozoga kerítéssel körülfont satnya fakunyhóig. Én értem elsőként az ajtóig, ami sajnos zárva volt, így jobb híján dörömbölni kezdtem. Leland háta nekem nyomódott. Abból, ahogy a testével védett, tudtam, hogy a sárkányok túl közel vannak. Az erdőből kiérve, közvetlen közelről morogtak, Leland pedig visszamorgott, bár nagyon úgy tűnt ők bőven túlerőben vannak.
Felhagytam az ajtón való bejutással, és megfordultam, hogy ha összecsapásra kerül a sor, segíthessek. A sárkányok félkörívben álltak, hárman voltak, a bőrük éjfekete volt, a szemük dühös, mintha nyoma sem lenne bennük az embernek.  
- Maradj mögöttem! – morogta Leland.
- Tudok segíteni, ha kell – feleltem.
Nem tudom, mi lett volna a válasza, de arra már nem került sor. Az ajtó nyikorogva kitárult mögöttem, a sárkányok pedig egyszerre fordultak el, és vetették be magukat a fák közé.

- Feldühítetted a sárkányaimat, Isadora hercegnő – szólalt meg egy hang. – Nem kellett volna magaddal hoznod egyet sem! 

2 megjegyzés:

  1. Nagyon izgalmas, köszönöm szépen!

    VálaszTörlés
  2. Jaj, de nagyonnagyon örülök, hogy feltetted! *-* esküszöm, már hiányzott ez a törpénet.
    És, nem is okozott meglepetést, hogy csúcsszuper ez a rész is! Hűűű :o kivagyok :D kezdek félni ettől a boszitól, már előre.
    Viszont annnnyira reménykedtem benne, hogy Jasmary szemszög is leeesz :D felcsigáztál a válaszoddal, hogy kiderülnek dolgok :D de nem panaszkodom, olyan jókat mosolyogtam, amikor olvastam, hogy szerintem az utcán -és a boltban- lévő emberek, azt hihették, szívtam valamit :D no, mindegy, lényeg, hogy ragadjon a bélyeg :D najó. nemis. hanem, hogy nagyon király ez a sztori és kéérlek, ne várass minket sokáig! :P
    Puszi
    Fancsi
    U.i.: Kellemes ünnepeket Néked! :)

    VálaszTörlés