8. Keresni és találni

 

A rejtélyes lány, akinek elvettem a szüzességét az őrületbe kergetett. Matt és Zach mindenkit felhajtottak, akit csak ismertünk. Mindenféle régi ismerősöket, és életemben egyszer látott csajokat környékeztünk meg, és mivel ők hamar elfogytak – Zach saját maga volt a bizonyíték, hogy régóta nem szüzek –, át kellett térnünk az ismeretlenekre. Már két nap eltelt, és én teljesen kivoltam, sem aludni, sem megnyugodni nem tudtam, lassan félni kezdtem, leszek-e még valaha normális. Persze tudtam, hogy leszek, amit megtalálom a lányt.

Szeretlek. Már régóta. Csak téged. Még mindig ezek voltak a legőszintébbnek tűnő szavak, amit valaha hallottam, de rá kellett jönnöm, ha a lány tudta is, ki vagyok, én nem ismertem őt, legfeljebb látásból. De most már meg akartam ismerni, látni akartam, esetleg megérinteni, hogy tudjam, valóságos, nem pedig egy részeg álomkép csupán.

Oké, hogy piáltam, de nem képzelhettem be annyi mindent. Ha lefeküdtem, és lehunytam a szemem, élesen láttam a részleteket, amikre jól emlékeztem, de a többi még mindig homályba veszett. Megpróbáltam darabokra cincálni az eseményeket, kivonva belőle a talán csak odaképzelt részleteket, és így egy durva részeg erőszakoskodásának hatott a dolog. Csakhogy biztosan nem álmodtam a szavait, vagy azt, ahogyan megremegett alattam az a tökéletes teste… Élvezte, de még mennyire, hogy élvezte! De akkor miért ment el, és miért nem jelentkezik? Ezt sehogy sem értettem, azon kezdtem gondolkodni, mit csesztem el.

Anyámék nem igazán álltak szóba velem, bár anyám egyfolytában lapos pillantásokat vetett rám, ha látott, némán kérdezgetve, hogy jutottam-e valamire. Zach-nek is eljárt a szája a suliban, így már lassan mindenki tudta, hogy keresek valakit, de még ez sem késztetett arra, hogy feladjam.  

Teljesen biztos voltam benne, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem találom, így kötöttem ki az Anne Cartneynál, Haley sulijánál. Csak álltam, és a lányokat bámultam. Meglepetésemre, először nem egy ismerős csajt szúrtam ki, hanem az izomagyú Johannt, aki felém tartott. Összeszorítottam a fogaimat, de békével jött.

- Figyelj, sajnálom, ami a bulin történt – kezdte. – Elvesztettem a fejem, nem tudom, miért ütöttelek meg. – Őszintén sajnálkozónak tűnt, amikor felém nyújtotta a kezét, és nem voltam akkora paraszt, hogy ne fogadjam el. Kezet ráztunk.

- Megesik az ilyen – mormoltam arra gondolva, hogyan vágtam oda Zach-nek. Legyen bármilyen idegesítő is, nem érdemelte azt.

- Köszi! – hálálkodott a srác. – Haleytől is bocsánatot fogok kérni, képzelem, hogy elrontottam a randitokat.

- Nem volt randi – mondtam önmagam is meglepve. Kínzott a gondolat, de meg kellett tennem. – Haleynek nem én kellek, hanem te. – A srác döbbenten rám bámult, azzal a bárgyú kifejezéssel a képén, amit Haley már lerajzolt néhányszor.

- Csak barátok vagyunk – rázta meg a fejét.

- Akkor vedd észre a nyilvánvalót! – mondtam neki.

Johann nem mondott semmit, csak bólintott, és otthagyott, hogy tovább kereshessem a titokzatos lányt. Bármelyik lehetett a sok közül és mégsem. Ők észrevették, és önként járultak elém egyenként, majd csoportosan, mintha csak meg akarnák könnyíteni a dolgomat. Ott volt az a két csaj is, akik rám szálltak a bulin, de túl szőkék és túl magasak voltak. Nem, a lány valamivel alacsonyabb volt, ki is szúrtam egy elég jóalakú lányt, aki magasra copfozta a sötét haját, és távolról bámult rám némán.

Megdelejezve odasétáltam hozzá, de az arca tökre ismeretlen volt.

- Szia! Dean vagyok – mondtam neki, mire mélyen elvörösödött.

- Tudom. Én Molly – válaszolta, mire összeugrott a gyomrom. Ő lenne az? Mert totál nem derengett semmi. – Láttalak a bulin Haleyvel. Sajnálom, hogy úgy alakult.

- Mi? – kérdeztem őt bámulva. Nem éreztem az égvilágon semmit iránta, és ez ürességgel töltött el. Még csak nem is tetszett, pedig azt hittem, tudni fogom, ha meglátom, erre itt van előttem, és a nagy francos semmi.

- Mióta jártok Haleyvel? Egyáltalán jártok még?

- Mi? – ráztam meg a fejem, most értetlenül.

- Bocs, semmi közöm hozzá – visszakozott. – De nem volt szép tőle. Hogy veled is meg Johannal…

Ekkor esett le, hogy valami teljesen másról beszél. Haleyről, Johannról és rólam, a képzelt szerelmi háromszögünkről.

- Milyen hosszú a hajad? – kérdeztem meg vadállat módjára azt, ami érdekelt. Attól a hülye copftól nem látszott, de mintha rövidebb lett volna, és… Nem, egyszerűen nem lehetett ő az!

- Hogy? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel. Kedvem lett volna megszagolni, hátha megérzem azt az illatot, de ezt mégsem tehettem.

Elköszöntem, és otthagytam, miközben istenbarmának éreztem magam. Félreálltam, hogy tovább nézhessem a lányokat. Hirtelen Haley tűnt fel közöttük, nekem meg összeszorult a gyomrom az idegtől. Zach elmondta, hogy korábban még csak segíteni sem akart, teljesen elhatárolódott tőlem, így nem zaklattam. Képzeltem, mi a véleménye minderről. Johann biztos annyival jobb nálam!

Azt hittem, egyszerűen úgy tesz, mintha nem vett volna észre, de végül odaintett nekem, én pedig biccentettem. Egy leheletnyit jobb érzés volt, hogy legalább tudomást vesz rólam. Morbid kíváncsiság támadt bennem az iránt, mennyire morzsa most, hogy belekeveredett egy ilyen botrányba egyszerre két pasassal. Talán még előnye is származik belőle. Főleg, hogy már Johann végre tud az érzéseiről.

Zach nem sokkal később keveredett elő az épületből.

- Oké – mondta nekem, és egy papírlapot húzott elő. – Ezért imádni fogsz, megszereztem a bulilistát. Ez a hivatalos! – lobogtatta. – Szerencsére sikerült kilógnom, mielőtt összefutottam volna Tamyvel, tudod nem igazán váltunk el békében – vihogott, miközben én kivettem a kezéből azt az ötven nevet tartalmazó listát, amin valaki már gondosan bejelölte a fiúkat és a lányokat.

Kínosan egyenlő arányban voltak, így huszonöt lány közül kellett választanunk. A közösségi oldalak és egy újabb évkönyv segítségével délutánra tizenkét lányra szűkítettük le a listát. Molly még rajta volt, a többi csak épphogy hasonlított valamiben a lányra, vagy csak egyszerűen „szűznek látszott” Zach szerint, de én egyiknél sem éreztem, hogy ő lenne az.

Kezdtem nagyon elfáradni. Mi van, ha egyikük sem ő, és soha nem találom meg? A gondolat, hogy örökre elveszítettem, nem hagyott élni, attól tartottam, a végén még beleőrülök a mániámba.

A harmadik napon persze meglett, de abban sem volt semmi köszönet. Már eleve nem indult jól a nap, aznap reggel Zach közölte velem a legfrissebb híreket: Haley fáradozásai elnyerték a jutalmukat, összejött Johannal.

- Smároltak ott a suli közepén, mindenki csak erről beszél – mondta, mire savanyúan bólintottam. Haley tehát megkapta, amit akart. Lehettem volna boldogabb is. Talán, ha már tudtam volna, ki a lány. Legalábbis ezt gondoltam, Haleyvel már úgy tűnt, úgyis vége az egésznek, mielőtt elkezdődött volna. – Pattogtak a szikrák meg minden, senki nem akart beszélni a buliról, így nem volt más választásom – Zach nagyot sóhajtott. – Délután találkozom Tamy Westnerrel. Ő a legnagyobb pletykagép, tudni fogja, melyik lány szűz a listáról. Illetve – pontosította magát – volt szűz a hétvégéig.

Még mindig egy mocskos alaknak éreztem magam, amikor délután Zach felbukkanására vártam. Egy ideig az ablakon meredtem kifelé, ahelyett, hogy a vizsgákra készültem volna, így láthattam, amint Haley és Johann teljes egyetértésben megérkeznek. Csókolóztak, aztán Haley kiszállt, és bement a házukba. Közben a miénk felé pillantgatott, és az ajkait harapdálta, mintha azon tűnődne, jöjjön-e át. A gondolat, hogy egyáltalán megfordul a fejében, hogy átjöjjön, eléggé jól esett.

Kiültem a ház elé, hátha kimerészkedik, és beszélgethetünk, de egyelőre nem jött, így visszasüllyedtem az önsajnálatba. Próbáltam egy alapos önvizsgálatot tartani, hátha megnyugszom kicsit.     

Szeretlek. Már régóta. Csak téged.

Tudtam, hogy valami bajom van, ugyanis három napja nem mennek ki a fejemből ezek a szavak. A tehetetlen kétségbeesés elvette a kedvem mindentől, csak rá tudtam gondolni. Nevetséges hülye voltam, hiszen még a nevét sem sikerült kiderítenem, sőt jóformán nem is tudtam semmit róla, csupán annyit, hogy akarom őt.

Sosem hittem abban, hogy a szerelem első látásra születik, mindig úgy képzeltem, hogy ez egy hosszú, türelmes folyamat, amelynek során a felek megismerik egymást, és a kezdeti kölcsönös vonzódás után összeköti őket egy egyre erősödő érzelem, ami ha kiteljesedik, akkor kiérdemli a szerelem nevet, de most úgy éreztem, ez hülyeség.

Néha megfordult a fejemben, hogy beleszerettem a lányba, nem első látásra, hanem első szeretkezésre pedig ez lehetetlennek tűnt, éppannyira, mint ez az őrült helyzet, amibe keveredtem.

Ha igazat mondott, és régóta szeret – amiben kételkedtem, hiszen biztos voltam benne, hogy csupán távoli ismerősök lehetünk, nem is ismerhet engem igazán –, miért ment el? Miért nem keresett meg? Még nagyobb baromságnak tűnt az, hogy elhittem: szeret. A lány, aki képes ezt mondani, miután olyan durván bántam vele… Lehetetlen, hogy ne legyen igaz. De akkor hol van?

- Dean! – Felkaptam a fejem, és lenéztem Haleyre, aki a házunk előtti lépcsősor mellett álldogált. Olyan elmélyülten gondolkodtam, hogy észre sem vettem, mióta áll ott. – Szia!

- Szia! – sóhajtottam önmagam is meglepve a levert hangom miatt.

- Még mindig nincs meg a lány? – kérdezte együtt érzően, és egy zacskót nyújtott felém. – Meggyes pite. Békeajándéknak. 

- Kösz – vettem el, és csak aztán néztem újra végig rajta. Tétován álldogált, nyilván szégyellve magát a történtek miatt, de én egy cseppet sem tudtam haragudni, jobban kedveltem annál. – De nem voltunk haragban. Hacsak nem te haragudtál rám.

- Dehogyis – mosolygott rám halványan. – Nem volt miért haragudnom.

- Hallottam, te és Johann végre…

Egy autó – Zach kocsija – fékezett le a házunk előtt, de olyan fékcsikorgással, hogy felverte a fél szomszédságot. 

-… összejöttetek. Gratulálok!

- Igen.

Zach kiugrott a kocsijából, és felénk rohant, közben kiabálva:

- Haley, de jó, hogy itt vagy! Most jövök Tamytől.

- Nekem mennem kell, Dean – suttogta a lány.

A suttogása idegenül ismerősnek tűnt. Rábámultam, és úgy éreztem magam, mintha valaki gyomron rúgott volna. A francba, nem!

- Nem, Haley! – ragadta karon Zach. – Segítened kell szemléltetni az eseményeket.

- Én… nem… – Döbbenten néztem Haley elpirult arcát, és Zach szadista vigyorát, ahogy megszabadítja őt a szemüvegtől.

Ha tudtam volna mondani valami, az kétség kívül az lett volna, hogy hagyja a lányt, hiszen már tudom, amit tudnom kell, de Zach nem elégedett meg a szemüveggel, a most már megalázottan álldogáló lány mögé lépett, babrált valamit a haját összefogó csattal, és máris Haley vállaira omlott az a rengeteg hullámos haj, amit eddig csak egyszer láttam, azon az éjszakán. Emlékeztem arra a hajzuhatagra, ahogy belemarkoltam, ahogy az illata megtöltötte az orromat. Nem volt több kétség, csak azt nem értettem, ennyire vak, hogy lehettem. Hiszen itt volt mindvégig egy karnyújtásnyira tőlem, olyan kedvesen, ártatlanul…

Elnéztem, ahogy remegő kézzel próbálja a füle mögé tűrni a vastag, tömött tincseit, ahogy könnyek folynak végig a sápadt arcán, és ahogy összeszorítja a szintén remegő száját, amit olyan hévvel csókoltam három napja, és csak egyetlen kérdésem volt.

- Minden hazugság volt, Haley?

Elég volt egyetlen pillantása a válasz előtt, már tudtam, hogy ő nem a végzet asszonya, akinek soha nem fogok tudni szabadulni a bűvköréből, nem is a szerelmes szerető, aki a lehető legnagyobb ajándékot adta nekem. Ő nem az volt, aki megfelelt volna az álmaimnak, a feltételezéseimnek vagy akár az elvárásaimnak.

Csak a kedves szomszéd lány volt, akinek egy kósza éjjel elvettem a szüzességét. Bámultam rá, az egyik felem valami furcsa izgatottsággal vegyes bizonyossággal, amiért végre megvan, annyi idő után, és ennyire nyilvánvalóan. Elég volt csak pislognom, hogy helyére kerüljön az arc, a hang, minden vonzódás, ami mindig is megvolt közöttünk. Közben a gondolkodó felem tudta az igazságot. Ez az egész egy nagy, elcseszett átverés!

- Annyira sajnálom, Dean! – suttogta. – Nem akartam.

Nem akarta. Persze, hogy nem, mindent én akartam ő meg csak ott volt, miközben végig Johannra várt, akit már meg is kapott, Hiszen éppen az előbb gratuláltam nekik majdnem teljesen őszintén! Az előbb bocsátottam meg minden korábbi hazugságot, de ezt nem. Ez most túl sok volt!

- Tudtam! Már tegnap is furcsán viselkedett, de csak ma láttam a konkrét bizonyítékot – kezdte Zach elégedetten, miközben Haley csak nézett rám. A szemüvege nélkül, a kibontott hajzuhataggal sokkal másmilyenebb volt, mint ahogy megismertem. A vonásai lágyabbnak és törékenyebbnek tűntek. Ahogy az a sok haj keretezte az arcát a szokásos kusza frizurája helyett, valahogy szebb volt, mint valaha is gondoltam. Kurvára gyönyörű meztelenül, jutott eszembe, miközben a dühöm vadul felcsapott. Haley ezidáig rejtegette magát! – Tudsz róla, hogy egy meztelen képed van az iskolájában kirakva a falra? Még szárnyaid is vannak! Gondoltam…

- Fogd be a szád! – üvöltöttem Zach-re, miközben felugrottam, hogy Haley elé álljak. Persze, hogy ő volt! Persze, hogy ő, te idióta! – Miért nem mondtad el? Miért nem szóltál egyetlen rohadt szót sem?

Az arca a két kezem között törékeny volt, a könnyes szemei fájdalmasan gyönyörűek. Alig kaptam levegőt attól, ami bennem kavargott. Olyan dühös voltam, hogy ordítani akartam, annyira megkönnyebbült, hogy majdnem összeestem, olyan csalódott, hogy kis híján felnyögtem a fájdalomtól. Az is hazugság volt, hogy szeret.

- Bocsáss meg! Én nem akartam, de…

- Akartál? Mit akartál? Az őrületbe kergetni? Azt hiszed, elég annyi, hogy sajnálod?

Úgy éreztem, látni sem bírom, mégis csupán elengedni voltam képes, a szemeim le sem vettem az arcáról. Szánalomra méltóan sírdogált, és semmi olyasmit nem láttam rajta, amit akartam. Nem volt szerelmes, szenvedélyes, de még megbántott sem. Csupán bűntudatosnak tűnt, mert haragudtam. Pedig nem a harag volt, amivel törődnie kellett volna! Ha bármi is igaz lett volna abból az éjszakából, akkor nem lettünk volna ott. Ha igazi lett volna, ő mondja el rögtön másnap, hogy mi történt, nem pedig Zach-től kell megtudnom.

- Engedd, hogy elmagyarázzam, Dean! Én…

- Nem akarom hallani! – förmedtem rá, de nem mozdultam, mert ő közelebb lépett.

Ő lenne az? A lány, akit olyan jó érzés volt megcsókolni? Akibe pár pillanattal korábban úgy éreztem talán egy kicsit szerelmes is vagyok? Nevetséges, milyen könnyű hazugságokkal széttaposni az érzést! Haleynek sikerült, még csak meg sem kellett erőltetnie magát.

Az őseim kijöttek a házból, és Haley vetett rájuk egy pillantást, mintha csak menekülőtat keresett volna bennük. Apám és anyám hibája is volt, a dühöm rájuk ugyanúgy kiterjedt, ők voltak, akik bebeszélték nekem ezt az egészet!

- Remélem, most boldog vagy! Az ő vére volt az ágyamban! – mutattam be nekik a művüket. Persze anyám sejtette! Végig sejtette, hogy Haley volt az, aki teljesen kifordított önmagamból!

- Semmi szükség ordításra, fiam – szólalt meg apám. – Gyertek be, és mindent megbeszélünk.

Persze, el tudtam képzelni egy ilyen beszélgetést! Megpróbálnák rábeszélni Haleyt, hogy most már igazán kezdjünk el járni. Ő meg közölné, hogy bocs, már ott van neki Johann. Vagy azt mondaná, oké, Deannel már úgyis lefeküdtünk, miért ne? Engem senki nem kérdezne. A francba is, röhejes az egész!

- Menjetek nélkülem! Nekem elegem van ebből!

- Kérlek! – nézett rám Haley a legártatlanabb tekintetével. – Szeretnék…

- Mit szeretnél? – állítottam meg gúnyosan, nem hagyva, hogy akármilyen hatással legyen rám a remegő ajka és az a könnyes szempár. Ezzel már bőven elkésett. – Hazudni még valami szépet? Csak könyörgöm, engem hagyj ki belőle! Bárcsak soha ne álltam volna szóba veled!

Felzokogott. Egy pár másodpercig elégedettnek éreztem magam, amikor elfordult, és visszarohant a házukba, aztán ez elmúlt, és megint a nyomorult önmagam voltam. Magasról téve a szüleimre, elindultam az ellenkező irányba.

 

*

    

Valami nem stimmelt az egészben. Illetve több valami nem stimmelt, mert bármennyire is ki akartam verni Haleyt a fejemből nem ment, még mindig gondoltam rá, de nem ez volt, ami nem hagyott nyugodni. Oké, nem csak ez. Haley lefeküdt velem, és élvezte, ebben biztos voltam. De milyen indíttatásból került oda?

Igyekeztem felidézni az éjszaka minden részletét, de csak arra jutottam, mint mindig. Valahogy megjelent az ágyam mellett, és szeretkeztünk. Neki én voltam az első, de ő Johannt szereti. Hogy van ez? Miért mondta egyáltalán, hogy szeret? Miért volt olyan édesen simulékony, annyira szenvedélyes, ha nem jelentett neki semmit az egész? Mi van, ha jelentett? Hiszen a szüzessége volt, és ha még hihetek ebben, Haley alapjában véve egy tisztességes lány, nem nyeltem be Zach magyarázatát arról, hogy egy idő után a lányoknak is ciki a szüzesség, talán csak el akarta veszíteni egy jó sráccal. Ez lennék én.

Az iskolában egy nyüves angyalnak rajzolt meg, ezt még Zach említette, én pedig csak a fogamat csikorgattam. Persze, hogy angyalnak rajzolt, hiszen reménytelen jófiúnak tart, talán ezért is bújt az ágyamba, reménykedve, hogy jól elleszünk. Csak azt nem vette számításba, hogy kurvára igazságtalan volt, amit művelt. Igen, csak egy éjszaka, de valamit annyira megváltoztatott bennem, hogy egy elcseszett lúzer lettem tőle. Ha becsuktam a szemem, még mindig a titokzatos, szexis lányt láttam arról az éjjelről, és most olyan arca volt, mint Haleynek. Olyan illata volt, mint Haleynek, olyan szavakat mormolt, amik feltüzeltek, és olyan hazug volt az egész, hogy attól még szánalmasabbnak éreztem az állapotom. Bármennyire is idiótának tűntem a gondolattól, tudtam, ha Haley odaállna elém, és megmondaná, hogy azért csinálta, mert egy kicsit tényleg szeret, lett volna, miről beszélnünk.

A következő nap beállított egy dobozzal. Épp tanulni próbáltam másnapra, és kifejezetten nem számítottam rá, ezért meglepett a küszöbünkön álldogálva egy dobozzal, aminek a tetején egy fehér boríték is volt.

- Szia! – suttogta azon a hangon, amit most azonnal felismertem arról az őrjítő éjjelről.

Néztem az óvatos mosolyt az arcán, a lágy tekintetét, a pirosra harapdált ajkait, és vártam, mit akar mondani.

- Hoztam neked valamit – folytatta végül, és felém nyújtott a dobozt. – Ez egy lámpa, tudom hülyeség, valami mást akartam venni, de nem tudtam, mit adhatnék neked. – Mármint a szüzességed mellé? Egy lámpa megteszi, kösz! Nem mozdultam, csak meredtem rá. Hát tényleg nem mond semmit? – Vedd el, kérlek! – türelmetlenkedett.

Lassan elvörösödött az arca, és beleharapott a szájába. Ez megmozgatott bennem valami mélyről jövőt, aminek épp nem volt ott a helye. Fene Haley ajkaiba!

Végül keményen a hasamnak nyomta a doboz éles sarkát.

- Kérlek! – erősködött, én meg megfogtam, várva a továbbiakat. – Tudom, hogy utálsz, amiért hazudtam, és hogy látni sem akarsz, de azt tudnod kell, hogy én soha nem akartalak megbántani. Magamat akartam jobb színben feltüntetni. Ha tudom, hogy így bántalak majd vele, akkor nem teszem. Esküszöm!

Ennyi? Csak az a baja, hogy esetleg megbántott? Nem voltam kisegítve vele.

- Ettől kellene jobban éreznem magam? – sürgettem. – Most mit vársz tőlem?

- Semmit – felelte elcsüggedve. – Nem várok tőled semmit. – Ez elég nyilvánvaló volt. – Csak… reménykedem, Dean.

- Mégis miben? – Abban a pillanatban, ha azt mondta volna, valami folytatásban, talán más lett volna minden. A francba, akármit megadtam volna érte, ha azt mondja.

- Hogy egyszer megbocsátasz nekem.

Csalódottan hátraléptem, és a fejemet csóváltam. Megbocsátás? Nem egy rohadt templomban vagyunk, a fene essen ebbe a lányba!

- Jó – sóhajtott végül –, ne haragudj, hogy zavartalak.

Nem néztem végig, ahogy újra elmegy, csak bevágtam az ajtót, és bemasíroztam a nappaliba a könyveimhez. A Haley megtalálása utáni szar kedvemben az volt a legjobb, hogy anyám végre leszállt rólam, és nem szólt hozzám, ha nem volt kötelező, így tanulhattam odalent. Legalábbis a dobozig, mert amint az meglátta, nem bírta ki.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian.

- Egy lámpa – mondtam a nyilvánvalót, mert a dobozon volt egy elég sokatmondó kép is. Letettem, és megakadt a szemem a borítékon. Tétováztam, majd a kezembe vettem.

- Kitől kaptad?

A borítékban egy giccses képeslap volt, bolyhos, hófehér kölyökkutyával, és bocsánatkérő felirattal. Kinyitottam, hogy elolvassam, írt-e bele.

- Haleytől – olvastam fel, és egyben válaszoltam is anyámnak.

Anyám odaóvakodott, és kibontotta a dobozt. Egy kék asztali lámpát rejtett, hasonlót ahhoz, amilyen volt nekem is, és ami azon az éjjelen tört el. Ez valami jel lenne?

- Ha engem kérdezel – kezdte anyám, mintha kérdeztem volna –, ez egy elég jó kis lámpa.

Elröhögtem magam. Egy rohadt lámpa! Mégis mit kellene kezdenem vele? Tegyem a szobámba emlékeztetőnek? És a képeslap? Annyira Haleys volt, hogy képtelen voltam egyszerűen kihajítani a kukába, inkább visszatértem a könyveimhez. Anyám gondoskodott a lámpáról, tudtam, hogy a szobámba viszi, és én nem szóltam rá.

- Elhívhatnád a szalagavatódra, Dean – mondta még távozóban. – Szívesen elmenne veled.

Csak horkantottam, de a gondolat valahogy befészkelte magát az agyamba, és nem hagyott nyugodni. Kellett nekem Haley, és ezért tennem is kellett valamit. De mégis mit? És hogyan?

A terv egyszerűbben jött, mint hittem volna.

A másnapi vizsgámon kis híján elcsesztem olyan alapvető dolgokat, amiket máskor álmomból felébresztve is tudok, és ez dühített. Ráadásul aznap minden zizzenést meghallottam arról a hülye szalagavatóról ahová ráadásul, muszáj lett volna elmennem Gemmával, mert megígértem Mattnek, hogy ha már őmiatta a lány több száz dollárt költött egy ruhára, akkor legyen meg az esélye elmenni. Ő persze már az útját tervezte Mauira, hogy visszahozza Emilyt. Nekem csak el kellett döntenem, hogy megcsinálom, amit elterveztem. Volt veszítenivalóm? A francokat!

- Dean, hová mész? – kérdezte Zach értetlenül, amikor a nyomomban kikullogott a suliból. Kocsi nélkül, a parkolótól balra vettem az irányt, mert onnét kísértett valami, amit reggel láttam. – Mi a francot csinálsz? Elment az eszed? – Komolyan rémültnek tűnt, amikor megálltam a kirakat előtt.

- Megveszem azt a ruhát – mondtam Zach-nek, és ráböktem az alacsony próbababára.

- Kérlek, mondd, hogy nem magadnak! – könyörgött. Annyira komoly képet vágott, hogy majdnem elhittem, hogy valóban aggódik értem.

- Idióta! Haleynek. Azt fogja, felvenni a szalagavatóra.

- Mi? – kérdezte értetlenül. – Azt hittem, nem beszéltek. Mikor hívtad el?

Csak megráztam a fejem, és bementem, hogy megvegyem a ruhát. Sosem költöttem még el egy kész vagyont ilyen elégedetten, Zach még mindig odakint állt, ahol hagytam.

- Nem is hívtad el, ugye? – kérdezte.

- Nem – mondtam. – De el fog jönni velem.

Visszaindultam a parkolóba a kocsimhoz, Zach pedig utánam loholt.

- Örülök, hogy magabiztos vagy meg minden, de beavatnál a rohadt tervbe, hogy ne érezzem magam baromira hülyének?

- Haley a rosszfiúkat szereti – magyaráztam. – Holnap kap egyet.

De még mennyire! Majd adok én neki angyalt!

- Rossz ötlet – tiltakozott Zach. – Nem akartam mondani, de én megsajnáltam egy kicsit. Olyan szomorúnak tűnt, miért nem…

- Szomorúnak tűnt? – horkantam fel megtorpanva. – Mégis kinek az oldalán állsz?

Az áruló habozott, mielőtt válaszolt volna.

- A tiéden. De csak ha nem viselkedsz ilyen ijesztően! Haver, ruhát vettél egy csajnak, akit még meg sem hívtál a szalagavatódra! Kiráz a hideg tőled! Felhívom Mattet!

Tényleg megtette, és a haverunk valóban nagyon örült, hogy ilyesmivel zargatják, miközben ezernyi dolga lenne. Rám hagyta, bármit művelek, és pont erre a tanácsra volt szükségem. Zach elkámpicsorodva tette le, majd tartózkodó pillantást vetett rám, és a kezemben tartott szatyorra, mintha tényleg annyira gáz lenne, hogy vettem egy ruhát. Oké, valamilyen szinten az.

Másfelől nem ezt csinálja egy vérbeli rosszfiú? Ő mondja meg, mit vehet fel a csaj és mit nem. Ezen már nem fog múlni, Haleynek lesz mit felvennie.

- Még egyet mondj meg! – próbálkozott Zach jobb belátásra téríteni. – Gemmával mégis mi lesz? Nem rémlik, hogy megígérted Mattnek, hogy őt viszed el?

- Majd te elviszed – vontam vállat.

- Már miért tennék ilyet? – horkant fel.

- Mert megkérlek rá, mint barátomat – mondtam alig figyelve.

Elképzeltem Haleyt, amint a kezébe nyomom a ruhásszatyrot, és nemtörődöm módon közlöm vele, hogy indulunk a szalagavatóra. Vajon milyen arcot fog vágni? Mi lesz, ha egyszerűen elküld a búsba? Benne volt a pakliban, de túl voltam azon a határon, amikor még érdekelt volna.

- Nem értem, miért csinálod – sóhajtott Zach. – Annyira jó volt az ágyban?

- Ennek ahhoz semmi köze – fordultam hozzá. De igen, közrejátszott. – Képzeld el, hogy egy csomó ideig töröd magad egy lánynál, mindenféle hamis jeleket ad, amik miatt úgy érzed teljesen sínen vagy, már-már érezni kezdesz valamit, ez megvan?

- Hát, ha levonjuk az érzéseket, igen – mondta elgondolkodva. – Én nem érzek.

- Tegyük fel a próba kedvéért, hogy megint érzel – erősködtem. – Oké?

- Oké – mondta lassan.

- Szóval már-már érezni kezdesz valamit ez iránt a lány iránt, aki egyszerűen csodálatosnak tűnik, megvan? – Csak bólintott. – Na, és képzeld el, hogy kiderül, valaki mást szeret, és veled egész végig csak játszott. Te mit tennél a helyemben?

- Sok hal van még az óceánban – vont vállat. Lehunytam a szemem, és megnyomkodtam az orrnyergemet. Miért is strapálom magam? Ja, segítőtárs kellett.

- Tényleg nem érted, miért kell ezt tennem?

- Értem, Dean – mondta meglepően komolyan. – Csak nem tartom jó ötletnek! A végén téged is kiskanállal kell összekotorni, mint Mattet, és emlékeztetlek, azt nagyrészt te csináltad! Téged ki a franc fog összekotorni, mi?

Nem válaszoltam, csak hitetlenkedve néztem rá. Mióta lett Zach az elővigyázatos kettőnk között? Ezt mondjuk tudtam, amióta durván kicseszett velem az idegesítően szexi, hazug szomszéd lány.

- Segítesz vagy nem? – kérdeztem végül.

- De nem én leszek a hibás, ha bármi rosszul sül el! – vágta rá, aztán a válaszomat sem várva lelépett.

Oké, ezzel ki tudtam egyezni, már csak a bennem élő gátlástalan, mocskos alakot kellett előhúznom. Úgy éreztem nem lesz nehéz dolgom.

7. Elmúlt éjjel

 

Napok óta a bulira készültem, de valamiért senkinek sem említettem, mert nem akartam, hogy tudjanak róla, ez egy igazi randi lesz. Mindent tökéletesen elterveztem, azt akartam, hogy olyan felejthetetlen legyen, amilyet Haley még sosem tapasztalt. És az este végén megcsókolom majd, szigorúan szűziesen és visszafogottan, ahogy vágyik rá.

Nevetségesen ideges voltam aznap, még kajálni se voltam képes normálisan, csak vártam, hogy végre átmehessek érte. Amikor eljött az idő, olyan háborgó gyomorral csengettem be, hogy már-már azt hittem, valami heveny fertőzés támadott meg.

Haley ajtót nyitott, és egy pillanatig fel sem ismertem. Szűk farmert és még szűkebb felsőt viselt, amik együtt kihangsúlyozták a tökéletesen apró alakját, ráadásul a szokásos hajfelhő helyett, ami az arcát szokta keretezni, most hosszú, sima fonatba kényszerítette a haját, ami valahogy meglágyította az arcának vonásait.

A szeme a szokásosan csillogott.

- Szia! Féltem, hogy nem jössz el.

- Nem mondtam, hogy nem jövök.

- De azt sem, hogy igen – mondta, és rájöttem, igaza van. Egy szóval sem mondtam. Ez azt jelenti, hogy elment volna nélkülem is? – Megkönnyebbültem. Nem biztos, hogy egyedül elmentem volna.

Tehát nem. Csak bámulni tudtam, annyira meglepő látvány volt. És a mellei! A mellkasán a minta kis híján elrejtette, de látszott, hogy nem visel melltartót. Alig tudtam levenni róla a szemem.

- Készen vagy? – kérdeztem kiszáradt torokkal.

- Hogy nézek ki? Nagyon… – elbizonytalanodott a hangja – vagyis, bulizósnak tűnök?

- Másnak tűnsz – mondtam őszintén. A gyomrom még mindig nem volt teljesen rendben. – Határozottan bulizósnak.

- Akkor hozom a táskám! – mosolygott rám lelkesen, és felrohant a lépcsőn el az anyja mellett, aki viszont lejött hozzám beszélgetni.

- Szóval ezt most egy randi, Dean? – kérdezte.

- Talán – feleltem, mert nem tudtam, mit mondjak Karennek. Hiszen csak tudott Johannról. Vártam a kérdéseit, de nem azt kaptam, amire számítottam.

- Hogy vannak a szüleid?

Haley már rohant is lefelé a lépcsőn a táskát lóbálva, úgyhogy csak odalöktem valami sablonválaszt, és már mehettünk is. Karen nem adott meg időpontot, mikorra kell hazaérkeznie, szóval amiatt sem kellett aggódnom.

- A te kocsiddal megyünk? – kérdezte Haley, miközben hátulról is megcsodáltam.

- Igen. Hazafelé neked kell vezetni, és nem akarom, hogy összetörd a sajátod a sötétben.

- Miért kell nekem vezetni? – nézett rám kíváncsian.

- Mert valószínűleg inni fogok – közöltem vele, mert el nem tudtam képzelni, hogy legalább egy kis pia nélkül megússzam az estét, főleg ha Haley már most ennyi érzést kelt bennem. – Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy ne vezethessek.

- Honnan tudod, hogy én nem fogok inni? – harapott az ajkaiba, és évődve nézett rám.

Nem tudtam, meddig fogom bírni, már legszívesebben ott megcsókoltam volna, de várnom kellett. Inkább beültettem a kocsiba. Méghogy inni! Egy frászt! Nem akartam, hogy legyen valami, amire ráfoghatja az első csókunkat. Színjózannak kell maradnia és kész!

- Nem fogsz, Haley – válaszoltam, amikor odabent ültünk.

- Megtiltod? – pislogott rám ártatlanul.

- Megkérlek rá – viszonoztam a gesztusát, próbálva úgy hatni rá, ahogy ő teszi. – Kérlek!

A szemei tágra nyíltak, és elfordulva nevetett.

- Ez több mint igazságtalan! Nem illik a mocskos, szépfiú trükköket használni!

Dehogynem illik, sőt, követelmény ma estére. Azért poénból megkérdeztem.

- Mióta?

- Mostantól – hallatszott az ellentmondást nem tűrő válasza.

- De akkor sem ihatsz, mert az még a mostantól előtt kértem – vágtam rá.

Megint nevetett, felszabadultan és vidáman.

- Na, jó ki fogom bírni, ha ma este kivételesen józan maradok. De csak mert irigylésre méltó szempilláid vannak.

Szerintem ember szőrszálakra nem volt még olyan büszke, mint én most azokra a pillákra.

- Még a csálé fogaim ellenére is? – Most rajtam volt az évődés sora, és Haley zavartan dadogni kezdett.

Pedig nem azért hoztam fel, hogy zavarba ejtsem, csak el akartam mondani, miért tartom ennyire különlegesnek az ő őszinteségét.

- Még egy lány sem tett megjegyzést az első találkozásunkkor a fogaimra. Sőt, még soha senki nem tett megjegyzést rájuk. Te voltál az első.

- Sajnálom – felelten nem értve meg ennek a jelentőségét.

- Én nem bánom – mondtam az igazsághoz híven, és akkor végre megértette.

Hallgatott, de úgy mosolygott, mint azok a lányok, akik tisztában vannak vele, milyen hatást érnek el. Eszembe jutott, hogy egy konkrétabb bókot is mondhatnék, de nem voltam biztos benne, mivel kezdjem. Ahogy mély levegőt vettem, rájöttem mivel.

- Tetszik az illatod. Nagyon finom.

Elpirult, és kifelé bámult az ablakon, ami jobban megindított, mint gondoltam volna. Többet akartam mondani neki.

- Anya parfümje – jegyezte meg végül.

- Mi?

- Az illat. Anya adta kölcsön a parfümjét.

Meg akartam mondani, hogy még csak nem is a parfümjéről beszélek, amit tényleg éreztem. Nekem az alatta levő illata tetszett, az, ami csak ő maga volt. De oké, a parfüm sem volt ellenemre, mégis a továbbiakkal inkább kivártam, amíg nem egy kocsiban leszünk összezárva.

Egy tipikus házibuliba csöppentünk, valami srác, Haley egyik ismerősének házába. Haley úgy nézett körül, mint aki még életében nem járt ekkora tömegben.

- Most mit kell csinálnunk? – kérdezte

- Hogyhogy mit? – nevettem el magam.

- Még soha nem voltam ilyen buliban – válaszolta. – Majd rád hagyatkozom.

- Akkor szerezzünk piát – mondtam, és megfogtam a karját, közel a csuklójához, nehogy elvesszen nekem, mielőtt odaérünk az italokhoz.

- Jaj, puncs! – örvendezett Haley. Nyilván először látott olyat is, ami nem jelentette, hogy nem töltött belőle mindkettőnknek csordultig egy-egy pohárral. Elég volt belőle egy korty, hogy tudjam, valakinek nagyon megremegett a keze a készítése közben.

- Nem ihatod meg, Haley. Rum van benne.

A csalódottság rögtön lerítt róla, és szomorkásan nézte a poharát, majd hirtelen felnézett rám.

- Csak megkóstolom – vetette fel reménykedve. Nem létezik, hogy van, aki nemet tudott volna mondani, néztem, ahogy beletolja a nyelvét a pohárba, mint valami kiscica, aztán aprót kortyol. Behunyta a szemét, miközben lenyelte, aztán az élvezetektől megfosztottak sóhajával nekem adta a poharát, és saját magának alkoholmentes piát kerített.

Amíg nem figyelt, beleittam a nekem adott poharába, szentimentálisan arra a felére fordítva, ahol a nyelve és az ajkai találkoztak a peremmel. Tudtam, hogy egy barom vagyok, mégis úgy éreztem a szája nyomán sokkal finomabb az a puncs.

Hirtelen egy karkötőkkel ijesztően túlaggatott csaj rohant oda Haleyhez.

- Igaz, hogy te hívtad meg őt? – Dühösnek tűnt.

- Kit? – kérdezte Haley.

Mindketten követtük a csaj karját Johann felé. A pasas nyomasztóan bámult minket a szoba túlfeléről. Tehát látta, hogy Haleyvel jöttem?

- Azt mondta, te hívtad meg! – vádaskodott a csaj Haleyre nézve.

Ő vetett rám egy rémült pillantást, majd a barátjára meredt. Az arca elsápadt, én pedig azon kezdtem tűnődni, igaz lehet-e, hogy ő hívta. Mégis miért tett volna ilyet? Miért hívott el engem, ha szólt a pasijának is?

- Azt hittem, hogy nem lesz itt – súgtam Haleynek értetlenül. – Nem tudtad, ugye?

Megrázta a fejét, de valahogy nem tűnt őszintének. Felütötte bennem a fejét a gondolat, hogy valamiféle játékot űz, egyelőre azonban nem akartam elhinni.

- Te hívtad meg? – kérdezte még mindig a csaj, de Haley nem törődött vele.

- Mindjárt jövök – ígérte nekem, és lelépett a pasijához.

Értetlenül bámultam utána, közben a karkötős csak rám pillantott.

- Syl vagyok. Te Dean, ugye? Haley mondta, hogy talán eljössz. Arról ott nem szólt!

Tehát Haley úgy tervezte, hogy velem jön, és Johannak nem kellene itt lennie. Furcsa. Mi történhetett közöttük? Figyeltem, ahogy beszélgetnek. Haley feszültnek tűnt, ahogy a srác is, de nem veszekedtek.

- Szia! – lépett oda hozzám két csaj egyszerre. Barátnők lehettek, de nem érdekeltek, mindenesetre udvariasan közöltem velük, hogy Haleyvel jöttem ide, bár talán ez hatásosabb lett volna, ha a lány is az oldalamon van, mert egyelőre nem koptak le.      

Haley feszült arccal jött vissza mellém, és Syl kérdésére azt válaszolta, tényleg ő hívta meg a srácot. Fura volt, hogy ennek ellenére nem maradtak együtt. Gondjaik lennének? Ha igen, Haley miért nem árulta el? Mindenesetre nem lehetett panaszom, határozottan velem volt, az oldalamhoz simulva próbált váltani pár szót a két csajjal, akik úgy bámultak rá, mintha vetélytársat látnának benne. Csakhogy nem volt min vetélkedni.

- Őrá vártam – mondtam nekik hangsúlyosan, és szembefordultam Haleyvel. - Történt valami Johannal?

- Semmi – válaszolta, de lerítt róla, hogy nem mond igazat.

- Gondok vannak köztetek? – kérdezősködtem. Tisztán akartam látni ezt az egészet, nem pedig hülyének érezni magam.

- Nem… vagyis nem tudom. Majd mindent elmagyarázok később, jó?

- Miért nem jött ide hozzád? – Ha járnak még, akkor ide kellett volna. Ha pedig nem, akkor…

- Most veled vagyok! – válaszolta indulatosan. – Ígérem, később tényleg elmondom.

- Ahogy akarod – hagytam rá, és elhittem, hogy nem csinált hülyét belőlem. Egy hatalmas, vak barom voltam.

- Nagyon cikis ez a pandás minta? – kérdezte hirtelen. – Mindenki bámulja.

Én is megbámultam újra. Nem volt cikis, inkább merész, valahogy nem tűnt Haley stílusának, mindenesetre én nem csodálkoztam, amikor a bulit tartó srác is megnézte, ráadásul még félre is hívta, hogy beszéljenek valamit. Csak azért nem lettem féltékeny, mert Haley kelletlenül ment.

Amikor magamra maradtam, szétnéztem a szobában. Kiszúrtam Johannt, amint nyáladzva bámul valakire. A karkötős lány, Syl volt az, és egészen rémültnek tűnt, amikor Johann odament hozzá. Közelebb óvakodtam, hogy halljam, miről van szó, mert rohadtul nem tetszett az a tekintet.

- Hagyd, hogy végigmondjam, Syl!

- Nem érdekel! Tudod, hogy nem látunk itt szívesen! Haley biztos túl udvarias volt, hogy megmondja!

- Meg sem hívott – bökte ki a pasas, mire Syl meglepetten nézett rá. Tehát Haley nem hívta meg. De miért? Miattam?

Abból a pillantásból, amit egymásra vetettek, rájöttem, mi a gond. Johann rá volt indulva Sylre.

- Jól tette! – válaszolta a lány, és el akart fordulni, de a fickó elkapta a karját.

- Várj, el akarom mondani, hogy már évek óta szeretlek! Haleynek is elmondtam, én…

- Engedd el! – szóltam közbe felhúzva magam a hallottakon. Képes volt azt mondani Haleynek, hogy egy másik lányt szeret? És ő ennek ellenére nem szakított vele? Hirtelen értelmet nyert Haley önbizalomhiánya. Ha Johann így bánik vele, nem csoda, hogy még mindig olyan keveset gondol magáról.

- Ne szólj bele, kérlek! – vetette oda nekem Johann, de Syl még mindig a karját rángatta, én meg odaléptem, hogy segítsek neki, mire bumm, egy óriásit kaptam a szemem alá. Megtántorodtam, és csillagokat láttam. Bennem nyoma sem volt a Matt által emlegetett zúgásnak, ami elönti a fejét, és akkor addig üt, amíg körülötte még mozog valaki. Talán ez azt jelenti, hogy normálisabb vagyok, de az is lehet, hogy nem.

- Jézusom, ezt most miért kellett?! – hallottam Syl sikítását.

- A francba, jól vagy? – kérdezte Johann. – Nem akartam, ne haragudj!

- Tűnj el! – sikította Syl. – Tűnj innen!

Johann elpályázott, én meg vártam, hogy kitisztuljon a fejem. Vissza kellett volna ütnöm, körülöttünk mindenki bámult, én meg szégyenszemre nem ütöttem vissza. Mi a frász van velem? Szét kellett volna vernem a fejét, hogy Haley becsületét védjem, ehelyett hagyom, hogy a srác lelépjen, majd egy jóformán idegen csaj jeget nyomjon a képemre, és babusgasson.

- Nagyon fáj? – kérdezte, de nem válaszoltam.

Haley hallhatott róla, mi történt, mert lélekszakadva jelent meg mellettem.

- Mi történt? – Csupa rémület és aggodalom volt az arca, félrelökte Sylt is, mintha csak neki lenne helye az oldalamon. Ez a szar helyzet ellenére nagyon tetszett. – Mi történt? – követelte a választ.

Remegett a szája, miközben felnyúlt, és a finom ujjaival megsimogatta az arcomat. A tekintete szinte lángolt, értem égett, miközben csak rám figyelve suttogta:

- Ezt Johann csinálta?

Ez volt az a pillanat, hogy eldöntöttem, beavatom a teljes igazságba. Megittam a rövidet, amit valaki korábban a kezembe nyomott, és kézen fogtam Haleyt.

- Gyere, beszélnünk kell!

Csendesen követett ki a teraszra, ahol valamennyire magunk lehettünk. A vállánál fogva lenyomtam egy műanyag székbe, és megsimogattam a kezét.

- Sajnálom, Haley! – kezdtem. – Akármi is van most köztetek, nem hagyhattam, hogy ezt tegye. Láttam, hogy mennyire bámulja a barátnődet, és aztán mikor eltűntél, odament hozzá, és…

- Megütött téged? – kérdezte feldúltan, még mindig azzal a heves pillantással. – Én úgy sajnálom…

- Nem neked kell sajnálnod – mondtam gyorsan, mert mielőbb el akart érni ahhoz a részhez, amikor az én érzéseim kerülnek terítékre. – Szerelmet vallott annak a lánynak, miközben te…

- Nem! – sírta el magát. A könnyei látványától posványul kezdtem érezni magam. – Az én hibám volt, én…

Felállt, és átölelt, mintha én lennék a menedéke.

- Ne sírj! – mondtam, miközben elhatároztam, hogy az leszek.

- Hazudtam, Dean! – vallotta be, amitől az érzések megdermedtek bennem. – Johann és én nem járunk együtt. Annyira sajnálom!

Tehát szakítottak. Idiótának éreztem magam, amiért nem tudtam. Ráadásul mi volt ez akkor? Egy igazi randi? Vagy Haley sejtette, hogy Johann is itt lesz, és megpróbálta féltékennyé tenni valahogy? Velem?

- Szakítottatok? Mikor? Miért nem mondtad? – Eltoltam magamról, hogy az arcára nézzek.

Csupa könny és elkeseredettség volt. Sajnáltam, de más is volt a levegőben. Éreztem, mielőtt kimondta volna.

- Sosem jártunk. Én csak szerelmes voltam belé, és amikor segíteni akartál, nem működtek a trükkök. Te annyira lelkes voltál, hogy azt hazudtam, járunk, de igazából nem volt semmi. Tudtam, hogy Sylbe szerelmes. Kérlek, ne haragudj rám!

- Egész idő alatt hazudtál nekem? – Döbbenet volt rájönni, mekkora idiótát csináltam magamból. Hiszen soha nem is volt barátja, csak egy átveréssel altatta el a gyanakvásom. Minden féltékeny pillanat, minden agyalás azon, miben jobb az a srác nálam, tök felesleges volt, mert igazából sohasem jártak. Mégis miben hazudott még? – Ezt nem hiszem el!

- Nagyon sajná…

- Ne mondd, hogy sajnálod! – förmedtem rá. – Hogy hazudhattál? Ezernyi lehetőséged lett volna elmondani az igazat, erre hagyod, hogy hülyét csináljak magamból!

Nem volt igazi, amikor arról beszélt, milyen tökéletes a párkapcsolata! Amikor úgy nézett rám, hogy attól mocsoknak éreztem magam az ő Johannjához képest csak egy hazugság eredménye! Nem volt igaz, amikor azt hittem, problémáik vannak, és Haley talán kiábrándult belőle. Hiszen most mondta, hogy szerelmes belé! Ha pedig belé szerelmes, akkor nekem egy szikrányi esélyem sem volt, csak valami kelléknek vagyok itt. Talán reménykedett, hogy Johannak megjön az esze, és megpróbálja lecsapni a kezemről, ahogy én akartam őt a srácéról! Egyszerűen csak kihasznált…

Hazudott mindenről! A síró lányt, aki előttem állt, egyáltalán nem ismertem.

- Kérlek, ne haragudj! Nem akartam! Bocsáss meg!

- Innom kell valamit – ráztam meg a fejem. Meglepődtem, hogy a csalódottság mennyire fájdalmas tud lenni. Még soha nem kaptam ilyen szúrást, szinte természetes reakcióként muszáj volt visszaszúrnom. – Ha már az igazmondásnál tartunk: nem a pandákkal van a gond, hanem azzal, hogy nem vettél fel melltartót a felső alá!

Magára hagytam a teraszon, és visszamentem a tömegbe, ahol senkit nem ismertem, csak a piát üdvözöltem tárt karokkal. Haley megbántott arckifejezése, a könnyei kísértettek, ezért ittam, hogy eltűnjön a nyomorult érzés a képekkel együtt.

Mégis mit jelent, hogy soha nem is jártak? Miért mondta, hogy igen? Csak valami terv lett volna, hogy bolonduljak érte? Mit jelent ez kettőnkre nézve? Ennyi időt eltöltöttünk együtt, és neki nem volt pasija, de nem tett semmilyen lépést, hogy velem legyen valami. Eszébe sem jutott, csak szórakozott. Hiszen nem létezik, hogy valaki annyira félénk legyen, hogy azt a sok adódó alkalmat mind kihagyja, amit én csak azért tudtam, mert Johannra gondoltam. A francba is, hiszen rá gondolt ő is, minden percben, amikor együtt voltunk, és miatta hagyta ki! Erre innom kellett.

 

*

 

Nehézkesen ébredtem fel egy csodálatos álomból. Fel sem akartam kelni, de a hátam hasogatott, mintha… Kinyitottam a szemem, és felemeltem a szédelgő fejem. Nem volt álom! Egyedül voltam az ágyamban, de ez nem volt így egész éjjel, teljesen biztos voltam benne. Itt volt egy lány…

Szeretlek. Már régóta. Csak téged. A suttogásától kirázott a hideg, de a lehető legjobb értelemben. Az a lány! Gyönyörű volt, és szenvedélyes. Méghozzá mennyire szenvedélyes, csupa sajgó karmolás lett a hátam, de rohadtul megérte. Viszont sírt. El akart tolni, mert fájdalmat okoztam.

Összerándult gyomorral ültem fel az ágyban, és félrerántottam a takarót. Sötét foltok a lepedőn. A lány tényleg szűz volt. Mi a fenét műveltem az éjjel?

Felnyögtem a tehetetlenségtől. A testem azt üzente életem legjobb éjszakája volt, de az agyam felfogta a vér látványát. Ráerőszakoltam magam valakire? Nem, azt mondta, szeret, és én elhittem! De ki volt az? Kivel jöttem haza arról a buliról? Nem rémlett az arca.

Nevetséges! Éreztem a bőre ízét a nyelvemen, tudtam, hogyan simul az ölelésembe, hogyan nyalint végig a nyelvemen érzékien, de fogalmam nem volt a kinézetéről. A haja hosszú volt, és sötét. Szépséges, ezt többször is megjegyeztem magamnak az alkoholmámorban, viszont semmi hasznos nem rémlett, azon kívül, hogy hogyan súgta a nevem. Hogyan nyögött a csúcson, és hogyan illettünk össze tökéletesen. Hogy milyen érzés volt belefeledkezni.

A szobámban semmi más nyoma nem volt a jelenlétének. Egy eltünedező illat a párnámon, egy törött lámpa az ágy mellett, a hátamon sajgó sebek. Sehol egy üzenet, egyszerűen eltűnt.

Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam egy gatyát, és lementem a lépcsőn, hogy körülnézzek.

- Dean? – fordult utánam Lissa a folyosón. – Mi történt veled?

- Nincs itt senki? – kérdeztem, de mivel túl lassan válaszolt, benéztem a nappaliba és a konyhába. – Nem találkoztatok senkivel? – firtattam az őseim, de ők is úgy néztek rám, mintha bolond lennék.

- Hallottam a lányt – jegyezte meg Lissa lebiggyedő ajkakkal. – De nem láttam. Ki volt? Az új barátnőd? Vagy csak egy éjjeli pillangó?

Nem voltam olyan hangulatban, hogy válaszoljak. A lány tehát lelépett, mielőtt bárki meglátta volna. De miért csinált ilyet? Ha egyéjszakás lett volna, még megértem, de elvettem a szüzességét! Ennek jelentenie kellett volna valamit. Lehet, hogy ő is ivott? Részeg lehetett, mint én?

Magamra kapkodtam pár ruhát, és megmarkoltam a kocsikulcsaim meg a mobilom. Utóbbit nem használtam az éjjel, új szám sem került bele.

- Dean! – szisszent fel anyám a küszöbről. – Itt meg mi történt?

El kellett volna takarnom a nyomokat, ehelyett nemcsak anyám látta meg, hanem apám és Lissa is.

- Semmi – vágtam rá.

- Haley vére? – kérdezte anyám csendesen.

Haleyre gondolni sem akartam. Méghogy az ő vére! Inkább az ő hibája! Ha nem hazudik annyit össze-vissza, akkor nem lennék most itt!

- Valami lányé – feleltem megrázva a fejem.

- Valami lányé? – ismételte apám. – Fiam, ez…

- Megkeresem, oké? – csattantam fel. – Nem tudtam, hogy… Nem direkt…

Fogalmam sem volt, mit akarok mondani, és hogy egyáltalán szeretnék-e magyarázkodni a vádló tekintetük súlya alatt, inkább csak átfurakodtam közöttük, hogy elmenjek a lányhoz.

Volt egy erős sejtésem, ki az.

Alig volt kilenc, amikor lefékeztem a Sullivan ház előtt. Még sosem jártam benne, bár jelenlegi és egykori lakóit is ismertem. Emily, Matt elveszett barátnője, és az ő két féltestvére, Dorothy és Lauren lakott itt. Dorothyval voltam beszélő viszonyban, és Lauren volt, aki alig pár hónapja elém állt, és szerelmet vallott nekem. Ezzel többek között az a legnagyobb gáz, hogy csak tizennégy éves.

Félve kopogtattam. Fogalmam sem volt, mit teszek, ha Lauren az, aki éjjel az ágyamban járt. Ha a dolgok elfajulnak, akár börtönbe is kerülhetek, de nem ez volt a legégetőbb problémám, tudtam, hogy soha nem leszek képes tükörbe nézni, ha megrontottam egy kislányt. Még élénken előttem volt a könnyben úszó tekintete, amikor megmondtam neki, hogy közöttünk nem lehet semmi, de azért megígértem, hogy talán majd ha tizennyolc lesz. Biztos voltam benne, hogy addigra elfelejti a gyerekes rajongását, bár már akkor láttam az eltökéltséget az arcán. Kiköthetett az ágyamban? Létezik, hogy ilyen mocskos dolgot tettem?

A lehető legrosszabb, Mrs. Sullivan nyitott ajtót, akit alig pár hete hagyott el a férje, ami meg is látszott rajta, tiszta idegnek tűnt.

- Mi az? Kit keresel?

- Dean Reynolds vagyok, Dorothy barátja – kezdtem, mert ez volt az igazság. Arról, hogy csalom elő Laurent, fogalmam nem volt. – Dorothy…

- A lányom nem töltötte itthon az éjjelt – mondta. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy akár Dorothy is lehetett a lány, aztán kivertem a fejemből. Ő Matt öccsével járt, kizárt, hogy összekeveredtünk volna.

- És Lauren esetleg…

Nem tudtam, hogy fejezzem be, a nő is zordan nézett rám.

- Lauren sincs itthon, a barátnőjével van. – Kellemetlenül görcsbe rándult a gyomrom. A barátnőjénél, vagyis szülői felügyelettől távol, így senki nem akadályozhatta meg, hogy őrültséget csináljon. Alig kaptam levegőt a rémülettől.

- Warrenéknél? Jennyvel? – Oda kellett mennem, hogy kiderítsem, tényleg Lauren volt-e az. Tudtam, ha az arcára nem is emlékszem, amint meglátom a lányt, tudni fogom, hogy ő az. Nem akartam, hogy Lauren legyen.

- Igen. – Már indultam volna, amikor még utánam szólt. – De nem fogod itt találni őket, elutaztak a hétvégére egy rokonhoz. Lauren is velük tartott, csak vasárnap jönnek vissza.

- Elutaztak? – kérdeztem reménykedve. – Mikor?

- Tegnap délután – felelte gyanakodva.

Nem Lauren! Kedvem lett volna felnevetni, de aztán emlékeztettem magam, hogy semmi okom nincs a nevetésre. Egy idióta barom vagyok, aki még arra sem emlékszik, kivel töltötte élete legjobb éjszakáját. Valaki a tegnapi buliról? Esetleg egy ismerős valahonnét? Haley talán tudja, de kizárt volt, hogy pont őt kérdezzem meg, ezért telefonáltam a második kettő legjobb segítségnek, Mattnek és Zach-nek.

A kedvenc gyorséttermemben találkoztunk, ahol még a kajaszagtól is felfordult a gyomrom, egy meggyes pitétől egyenesen elrókáztam volna magam. Szerencsére mindkét haverom már várt, becsusszantam a bokszukba, és hirtelen nem tudtam, hol is kezdjem, mennyit áruljak el.

- Te nem borotválkoztál? – kérdezte Zach úgy, mint aki életében nem látott borostát a képemen.

- Verekedtél valakivel? – Így Matt, aki meg mintha az ütésnyomot furcsállná.

Nem mondtam nekik, de a jóvoltukból rosszabb állapotba is kerültem már, mint a mostani. Most nekem kellett az ő segítségük.

- Baromira elcsesztem a tegnapot. Elmentem egy buliba Haleyvel.

- Ki az a Haley? – kérdezte Matt értetlenül.

- Az a barna, szemüveges kiscsaj, aki a szomszédod? – Zach döbbentnek tűnt, mintha nem hinné el, hogy épeszű ember Haleyvel megy bulizni. És igaza is volt, nem kellett volna elmennem.

- Igen, elmentünk erre a bulira, részegre ittam magam, és amikor felébredtem…

- Részeg voltál? Te?

- Gondoltam, mi rossz történhet! – legyintettem Zach-nek. A Haleyvel történteket nem óhajtottam megtárgyalni velük. – Lazítani akartam egy kicsit, de nem ez a lényeg. Amikor felébredtem, vérfoltok voltak a lepedőmön.

- Mi a frászt itattak veled? – hűlt el Zach.

- Úgy érted… egy lánytól származott – kérdezte Matt.

- Persze, hogy egy lánytól. Az éjjel elvettem valakinek a szüzességét, de az a baj, hogy fogalmam sincs, ki volt az.

Tessék, kint volt az egész. Zach reakciójára számítottam. Röhögni kezdett.

- Be sem mutatkoztatok előtte? Ez nem jellemző rád.

- Haver, nem érted? – kérdeztem elkínzottan. – Nem tudom, ki volt az! Még csak nem is láttam az arcát, azt se tudom, hogy néz ki – hadartam. – Reggelre eltűnt. Meg kell találnom!

 Zach értetlenül nézett rám.

- Ez lehet, hogy hülye kérdés, de ha elment, nyilván nem csinált nagy ügyet az egészből. Miért akarod megkeresni? Fogd fel egyéjszakás kalandként.

- Szűz volt, te tapló! – förmedtem rá elvesztve a türelmem. Az ő világában talán nem lenne nagy dolog, de én az enyémben majd beledöglöttem, hogy megtudjam, ki az. – Ez igenis nagy ügy! És meg akarom találni, mert ez volt a legjobb éjszaka egész életemben. Akárki is volt, nekem muszáj…

- De hát azt mondtad, hogy nem is emlékszel rá – vágott közbe Zach. – És lehet, hogy nem is volt szűz, talán csak…

- Szűz volt! – hallgattattam el, fejemben a lány szenvedélyből átcsapó sírásával. Bántottam, nem voltam elég gyengéd, ezért már akkor bűntudatom volt, és ki akartam engesztelni. Ő hagyta. – Még sírt is, és összekarmolta a hátam, de… az egész hihetetlen volt. – Nagy levegőt vettem. Kellett nekem az a lány, akármerre is járt, akárki is volt, szükségem volt rá, hogy a szemébe nézhessek, hogy elmondhassak mindent, amit akarok. – Ugyanaz, mint amiről te beszéltél – fordultam Matthez, hátha ő megérti, hiszen ő tömte tele a fejem a szex egészen új dimenzióival. Most nagyon is tudatában voltam, hogy érezheti magát Emily miatt, pedig én nem is szerettem ezt a titokzatos lányt. Csak akartam. – Mikor felébredtem, azt hittem, hogy csak álmodtam, de ott volt az illata a szobámban meg a vér… meg kell találnom, és nektek segítenetek kell!

Zach tátott szájjal bámult rám, Matt viszont nagy levegőt vett, és komolyan bólintott.

- Jó, keressük meg.

- Oké – mondta Zach. – De én mondom neked, elég sok nő van a városban, mondj valamit, ami alapján meg tudjuk találni!

- Sötét hajú – kezdtem azzal, amit biztosan tudtam. – És hosszú, mármint a haja. – Szinte éreztem az ujjaim alatt a fürtöket, miközben úgy csókolt, mint soha senki. – Gyönyörű volt, tökéletes alakú, egyszerűen mindene ott volt, ha értitek.

- Értjük – közölte Zach szokatlanul komolyan. – Figyelj, Haleyvel mentél a buliba, nem ő volt, akivel hazamentél? Nem ő volt, aki…

- Nem – ráztam meg a fejem. – Összevesztünk, nem együtt mentünk haza, meg ő különben sem… – Egyáltalán nem akartam ecsetelni Haleyt, még mindig szarul esett rá gondolni. Képzeltem, mi lesz, ha nem találom meg a lányt, és a kedves családom által a fülébe jut az egész sztori… – Neki ott volt Johann.

- Nem is beszéltetek egy szót sem? – kérdezte Matt.

- Azt mondta, már régóta szeret – ismertem el. – Ebből az jön le, hogy már ismerem, nem valami idegen, de…

- Kit ismertél azon a bulin? – firtatta Zach.

- Senkit. És amennyire emlékszem, ez a rész elég ködös, de egyedül mentem haza. Már ágyban voltam, amikor megjelent, és…

- Csak úgy megjelent a szobádban éjjel? – kérdezte Zach értetlenül.

- Talán – túrtam bele a hajamba. – De lehet, hogy tényleg én vittem haza, nem emlékszem.

- Ha ismered, akkor talán valaki a suliból – mondta Matt. – Végig kéne venni a csajokat.  

Ezzel nem jutottunk semmire. Végiggondoltam a suliból ismert lányokat, de egyik sem lehetett még a fejemben sem ő. A lány olyasvalaki volt, akit nem tudtam beazonosítani azokkal a vihogó csajokkal, akit Matt és Zach az álomszerű lány szerepébe akartak erőltetni. Ráadásul szűz volt, ami azt jelentette, hogy nem igazán abban a körben forogtak, ahol mi már jártunk.

Végül hosszas magyarázás után Matt kitalálta, hogy meg kéne néznünk az idei évkönyvet, hátha fénykép alapján ráismerek a lányra, vagy ha nem, hát egyenként kihúzhatjuk őket. Ez nem volt a legjobb ötlet, de rábólintottam, és mivel én laktam a legközelebb, hozzám indultunk az évkönyvért.

Nem fűlött a fogam az újbóli találkozáshoz a szüleimmel, de még ennél is rosszabb következett. Haley rohant ki a házukból, mielőtt bemehettünk volna a sajátunkba. Tudtam, hogy a tegnap estéről akar beszélni, talán megint bocsánatot kérne, de én nem akartam találkozni vele. Egyáltalán. Igyekeztem még csak rá sem nézni, persze Zach nem bírta befogni.

- Őt nem kérdezted meg, Dean?

Matt megbámulta Haleyt, aki a szokásosnál is nagyobb magabiztossággal lépett oda Matthez, és rá mosolygott.

- Szia! Haley vagyok. – Hirtelen dühös lettem rá. Itt van vidáman, a szokásos flörtre kész önmaga, mindjárt majd rákezdi Zach-kel is, én meg állok majd nyomorultul, amíg ki nem derül, mi volt az éjjel.

- Haley akkor már nem volt ott – mondtam Zach-nek, majd ránéztem Haleyre, akinek rögtön eltűnt a mosolya

- Én… hol nem voltam?

- Dean összeszedett valami szexistennőt tegnap éjjel. De reggelre elfelejtette, ki volt az. – Kösz, te tapló!

- Fogd be! – mordultam rá, de közben Haleyt néztem. Hitetlenkedve nézett Zach-re, mintha azt várná, hogy az kijelenti, csak viccelt.

- Elfelejtette? – kérdezte végül elsápadva, felfogva, hogy ez komoly.

Mogorván néztem Haleyt, aki úgy nézett vissza, mintha egy világ dőlt volna össze benne. Rosszabb volt, mint a szüleim tekintete, hirtelen rájöttem, akármi is történt köztünk, még mindig adok a véleményére. Nem volt joga olyan csalódottan nézni rám! Ő volt, aki végighazudta a kapcsolatunkat, ha nem teszi, nem fekszem össze ki tudja, kivel! Részben az ő hibája! Hagytam, hogy kiüljön az arcomra az érzelem, hogy lássa csak, mire megremegett az ajka, és elsápadt.

- Muszáj megkérdeznünk őt is – folytatta Zach. – Láttál valakit tegnap este vagy ma reggel Deanéknél?

- Én… – Elszakította a pillantását az enyémtől, és lesütötte a tekintetét. Egy kicsit megsajnáltam, amiért ennyire rohadék módon bánok vele, de nem hagytam magam kiengesztelni, legyen akármilyen ártatlan és összetört a kifejezése. Majd máskor nem hazudik az ember képébe! – Én…

- Hadd segítsek! – ajánlotta Zach nevetve. – Annyit tudunk róla, hogy hosszú a haja, tökéletes, annyira gyönyörű, amilyet férfiszem még sohasem láthatott, és még szűz volt.

Haley elborzadt tekintettel nézett rám egy pillanatra, szinte szürke volt az undortól, és ez elpattintott bennem valamit. Ökölbe szorítottam a kezem, és behúztam egyet Zach-nek. Bármennyire is jól esett azon a barmon kiadni a felgyülemlett szart, Haleyt még jobban elborzasztotta, és ez újabb ütésre sarkallt, csakhogy Matt közénk ugrott.

Haley eltűnt a házukban, mielőtt lenyugodtam volna.