– Szakítani akarsz? – kérdeztem elzárva a hangomból
minden fájdalmat.
A szavai mély sebet ejtettek, pedig csak sima szavak
voltak. Öt kis szó, egyszerű véleményemre irányuló kérdés, hogy mit szólnék
hozzá. Hát, mégis mit kellene szólnom? Hányjam el magam rögtön? Könyörögjek?
Mindenképp tudni akarta, mit szólnék. Csak nézett, és
én úgy éreztem, haldoklom belül. A szívem úgy vert, mintha az utolsókat rúgná.
– Nyilván nem kényszeríthetnélek, hogy velem legyél –
mondtam végül arra gondolva, bárcsak egyszerű feltételes módban beszélne.
Feltételezni könnyű volt, ha nem valóság az egész, kibírtam volna. – Ha
szakítani akarnál, kénytelen lennék elengedni téged.
– Igen, ez nagyon egyszerű – felelte, és kifelé meredt
a továbbiakban, így még véletlenül sem láthattam semmit az arcán.
Mire gondolhat? Hogy tegye meg vagy ne tegye? Hogy mit
reagálnék, ha valóban szakítana velem? Ezt még én sem tudtam, el nem tudtam
képzelni egy világot, ahol ő nincs az oldalamon. Tudtam, milyen nélküle, még
emlékeztem arra a nyers fájdalomra, és azt nem akartam, nem is biztos, hogy
képes volnék elviselni. Már így is alig kaptam levegőt.
Ráadásul miért akar szakítani? Nem szeret már? Van
valaki más? Mi a francot csesztem el ennyire? Féltem, mi lesz hazaérünk.
Kiszáll majd, és a felhajtón közli, hogy vége? Menjek a fenébe? Esetleg azt
mondja, maradjunk barátok? A francba, még arra a lehetőségre is háborgott a
gyomrom.
– Azért azt megkérdezném, hogy miért – mondtam végül,
épp mielőtt hazaértünk volna.
Már csak pillanatok voltak hátra, hogy kiszállhasson,
és megmondja, miért. Tudni akartam az okokat, tudnom kellett jóvátehetem-e.
– Ha szakítanék veled – kezdte végül idegesítően
semmitmondó hangon –, akkor annak nagyon komoly oka lenne.
Hogy nem szeret már, hogy van valaki más… a rohadt
életbe, már végigvettem a lehetséges indokokat, hallanom kellett!
– Hallhatnám esetleg? – Láttam, hogy összeszorítja a
száját, és rádöbbentem, tényleg ez lesz.
Amint megállítom a kocsit, szakít velem. Szerettem
volna továbbhajtani, elmenni innen, hogy minél távolabb toljam a pillanatot,
amikor végez velem. Nem tettem. Befordultam a feljárónkra, és leállítottam a
motort. A néma csendben hallottam mindkettőnk lélegzetvételét.
Néztem az arcát, azon tűnődve, lehetséges-e, hogy ez
az utolsó alkalom, hogy ilyen közelről látom. Felnézett rám, a szemeiben dühöt
láttam, és tudtam, most fogja kimondani, már nem szeret engem.
– Nem szeretsz engem!
A hangja vádaskodó volt és csalódott, pont amire
számítottam, de a szavaira értetlenül meredtem rá.
– Mit tettem? – bukott ki belőlem értetlenül. Miért
hiszi, hogy nem szeretem? Erre akarja fogni a szakítást?
Nagyot fújva kiszállt a kocsiból, én pedig gyorsan
követtem.
– Nem szeretsz engem, Dean! – nézett rám a
motorháztető felett. – Mit nem értesz ezen?
– Szeretlek. Ezt te is tudod – néztem vissza rá
gyanakodva.
– Igen, ez egy nagyon romantikus vallomás volt! –
csattant rám. – Hagyj inkább békén, egyedül akarok lenni!
Néztem, ahogy elindul a házuk felé, majd észbe kapva
gyorsan követtem. Még mindig háborgott a gyomrom, és a szívem is
rendetlenkedett, de csak nem hagyhattam elmenni. Nem vettem be, hogy ennyi idő
után is kételkedik a szerelmemben, hiszen ő az, aki kettőnk közül a
távolságtartóbb. Valami más oka volt, és ki akartam húzni belőle, mi az.
Bement a házukba, de nyitva hagyta az ajtót, mintegy
csendes invitálásként, hogy menjek be én is. Követtem, majd jó hangosan
becsuktam magam mögött, tudja csak, hogy ott vagyok.
– Szeretlek, Haley! – mondtam, miközben ő csak állt,
háttal nekem. – Miért ne szeretnélek?
Sóhajtott egyet.
– Mert nem hiszem el. Attól félek, hogy csak azért nem
szakítasz velem, mert félsz a szüleidtől meg az enyémektől. Szeretnéd, hogy én
csináljam? – Aha itt a trükk, most jön, mi a baja igazából. – Ha… ha nem
elégíted ki az igényeim, akkor úgyis meg akartam tenni. Szakítsunk most rögtön?
Dühített, hogy engem akar rávenni, mondjam ki,
szakítsunk, amikor ő akar elhagyni! Mindenféle mondvacsinált indokkal,
ahelyett, hogy elmondaná végre, mi a baja!
– Előbb azért jó lenne hallani az igényeid – bámultam
a hátára.
– Mindent megcsináltam. Nem álltam a barátaid és közéd.
Nem lógtam a nyakadon, és nem követeltem semmit tőled, ezt nem tagadhatod! Nem
untattalak a hülye történeteimmel, nem is untatlak semmilyenekkel, mert még
csak nem is beszélsz velem! Készséges voltam az ágyban, izgalmas dolgokat
csináltunk, és mindig máshogy. Annyira nem értem, hogy mi a baj veled, Dean! Én
jól csináltam! Jó barátnőd voltam!
Velem van a baj? Ezt nem mondhatja komolyan! Én nem
beszélek vele? Hiszen ő az, aki… és mi az, hogy nem lóg a nyakamon? Úgy érzi,
én lógok az övén, vagy mi?
– Az én hibám? – mordultam fel indulatosan.
– Igen. Nem tudok tökéletes lenni – felelte szomorúan,
ami elnyomta a dühömet. Miről beszél? Nem értettem már semmit.
– Sosem kértem ezt – mondtam, és léptem egyet
közelebb, hogy szembefordítsam magammal, de gyorsabb volt.
A rám vetett csalódott tekintete megállított.
– De igen! Azt akartad, hogy olyan legyek, amilyen nem
vagyok. Te olyan érzéketlen vagy az ágyon kívül. – Kimondta, és nekem leesett
az állam. Mi van? Érzéketlen lennék? – Én nem, szeretlek megölelni, és csókolózni
veled akkor, amikor eszembe jut, vagy épp beleülni az öledbe, a nyakadon lógni,
szagolgatni a hajad vagy simogatni az arcod. Fogdosni akarlak, amikor úgy
tartja kedvem!
Ez volt a legnevetségesebb vád, amit valaha hallottam,
mégsem nevettem, mert nem mertem elhinni, hogy csak ez a félreértés áll közénk.
Csak néztem a dühös-csalódott arcát, amin lassan eluralkodott az indulat.
– Igen, buta vagyok! Mert kézen fogva akarok járkálni
veled, és hívogatni akarlak, amikor hiányzol, és amikor nem alszol velem, jóéjt
akarok kívánni, és jó reggelt, mikor felkelek, mert te vagy az első és az
utolsó gondolatom is. El akarom mesélni, hogy mi volt a filmben, amit Zach-kel
néztem, hogy mit olvastam Syl mangáiban, vagy, hogy mi a fenét csináltam
Görögországban, amikor nem azon aggódtam, hogy kivel vagy, és kivel leszel,
mire hazaérek. Szóval, szakítsunk, különben ezeket fogom csinálni!
Úgy éreztem, sosem szerettem még annyira, mint amikor
ezeket a fejemhez vágta, és még nem volt vége.
– Ezentúl nem leszek az a korlátok közé szorított,
csendes lány, aki a kívánságaid lesi! Újra az a béna leszek, aki voltam! Nem
fogok az árnyékban ülni, és játszani fogok veletek, még akkor is, ha nem
hívtok! Gyerünk, szakíts velem!
Úgy éreztem, egész hegyomlásnyi szikla gördült le a
szívemről, Haley kihívóan nézett, mintha azt várta volna, hogy azt mondom, én
utálom, ha a hajam szagolgatja, holott ezt tökéletesen meg tudtam érteni, ezt
én is csináltam. Vajon nekem is van olyan jó illatom, mint neki? Az kizárt.
– Tudtam! – robbant ki belőlem a megkönnyebbülés
nevetés formájában.
Haley volt a legédesebb, legártatlanabb lány a
világon, és hogy ebből csinált problémát lenyűgözött. Komoran meredt rám, ahogy
nevetek rajta, de nem tudtam abbahagyni. A francba is, szeretett engem, miért
ne nevettem volna teljes szívből ezen?
– Mégis mit? – kérdezte dohogó hangon.
– Hogy nem vagy az a korlátok közé beszorított,
csendes lány, aki lesi minden kívánságom. – Nem is kellene olyan. – Ma meg
akartam nyalni a nyakad – közöltem vele, legyen csak tisztában vele, mire
gondoltam, miközben ide-oda forgatta a fejét megfeszítve azokat a csábító
íveket a nyakán.
– Mi? – szisszent fel hitetlenkedve nézve rám.
– Meg akartam nyalni a nyakad, pontosan itt –
érintettem meg azt az édes pontot, mire összerezzent, belőlem meg egy csomó szó
formájában tört elő a szerelem, megragadtam Haleyt, leültem a kanapéra, és
belehúztam az ölembe, közben elmondtam, hogy részemről minden rendben
mindazzal, amiről ő azt hiszi, hogy hiba.
Ezzel csak egy baj volt, amitől rögtön elment a
nevethetnékem, egyszerűen nem hitte el. Szembefordult velem, még mindig az
ölemben, és abban az észvesztő pozícióban megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy igazad van. Tudom, hogy nem akarsz
megbántani. Jobb lesz, ha én szakítok veled. De maradhatunk barátok, az jó
lenne. Nem kellene így szenvednünk egymás mellett.
– Szenvedsz mellettem? – mormoltam döbbenten.
Gyengédséget láttam a tekintetében, ahogy hozzáérintette az ajkait az arcomhoz.
– Ez nem a te hibád. Én nem tudom tovább csinálni.
– Nem szeretsz engem? – Miért hittem, hogy ez mindent
eldönt? Mert így volt, ha szeretett, ki kellett tartania, hogy megoldjuk, bármi
gondunk is van.
– Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve.
Túlságosan is szeretlek, és ez a baj. Álló nap azon aggódom, hogy mivel tehetnék
a kedvedre, hogy hogyan törhetném át azt a falat, amit magad köré emelsz, és
amivel kizársz önmagadból. – Nem vettem észre, hogy van egy ilyen fal, de
jobban belegondolva talán volt. Nem beszéltem eleget, minden fogadkozásom
ellenére nem sikerült megértetnem vele, mit jelent nekem. – Még ennyi idő után
sem tudom, hogy mikor mit gondolsz, mikor vagy őszinte, és mikor gúnyolódsz.
Akartam tudni, ki akartam deríteni, de most már nem akarom. Túl bonyolult vagy
nekem. Sajnálom!
A végleges hangját használta, mintha máris feladta
volna, én meg újra lefagytam. Ott volt a karjaim között, mégis nagyon távolinak
tűnt, ahogy ilyeneket mondott.
– Nem csinálhatod ezt! – húztam magamhoz nem törődve
azzal, mennyire tűnök lúzernek. – Nem szakíthatsz velem! Nem akartam, hogy
szenvedj mellettem. Annyira szeretlek, és ezt őszintén mondom! Meghalnék
nélküled.
– Nem halnál meg. Két perc alatt találnál valaki mást.
Ezt te is tudod! – Próbált szabadulni a karjaimból. Leeresztettem őket, és
könyörögve néztem az eltökélt kifejezését.
– Mégis kit? – óvatosan megérintettem az arcát. –
Hozzád mérhető lányt nem ismerek, soha nem is ismertem, Szépségem! Te… – Nem
tudtam, hogyan fogalmazzam meg mennyire különlegesnek tartom. – Te vagy minden,
ami én nem. Nem mondhatod, hogy elhagysz, mert szeretjük egymást!
– Nem szeretjük egymást! Én szeretlek, te pedig tudod
ezt, és kihasználsz ezért! – förmedt rám, nekem meg leesett, hogy tényleg ezt
gondolja. Hogy nem szeretem, vagy nem szeretem elég jól. – Nem vagyok boldog!
Nekem olyasvalakire van szükségem, aki úgy szeret, ahogy én őt, aki mellett nem
kell hülyének éreznem magam. Aki nem nevet ki, amikor elmondom a problémáimat!
– A francba, Haley! – fogtam meg a vállait, hogy rám
figyeljen. – Nem nevettelek ki! Megkönnyebbülésemben nevettem, mert az egészet
csak félreértetted. Szeretlek!
– Attól, hogy ezt mondod, még nem lesz valós! – vágta
rá, és pár könnycsepp lefolyt az arcán.
– Igazad van – fújtam ki a levegőt, átkozva magamat. –
Nem tudom úgy kimutatni, ahogy akarom, de ettől még valós! Ha nem is látod
tisztán, mondd, egyáltalán nem látsz belém?
Szipogva rám emelte a tekintetét, én meg hagytam, hogy
kiüljön az arcomra minden érzelmem. Hogy mennyire szeretem, és mennyire be vagyok
szarva, hogy kidob a francba. Látnia kellett volna, mekkora lúzer vagyok hozzá
képest, de ő úgy kutatta az arcom, mintha semmi szokatlant nem venne észre.
– Nem tudom, mit nézzek – vallotta be halkan.
– Most… félek – ismertem el nem túl férfiasan. – Nem
tudom elképzelni, hogy mégis mit szeretsz bennem, és miért imádsz ennyire. –
Mégis ezt tette, szeretett, ahogy soha senki, és ez volt minden, amire csak
vágyhattam. Semmi más nem kellett, csak hogy szeressen, akármilyen közhelyes
frázis is ez. – Hetek óta folyton attól rettegek, hogy kidobsz engem.
Megtehetted volna eddig is, de te valamilyen okból azt hitted, vagyok valaki.
Egy senki vagyok hozzád képest! Miért nem látod?
De nem látta, mert még mindig morzsának érezte
magának. A francba is, az én kicsi morzsám volt, nekem kellett volna elérnem,
hogy ne érezze magát annak.
– Mi? Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül, tényleg
teljesen gyanútlanul. – Én… nem értelek.
– Ahogy én sem téged, Haley! Miért szeretsz?
Káromkodom, folyton gúnyolódom veled, és nem tudlak megbecsülni, úgy, ahogy
megérdemelnéd. Jobban szeretlek ennél, mégsem tudom elmondani úgy, hogy el is
hidd. Tudom, azt hiszed, megőrültem, de ezerszer is elismételhetném, te teszed
ezt velem. Teljesen felforgattad az egész világomat!
– Sajnálom! – mondta, mintha ez baj lenne. Egyszerűen
nem értette.
– Nem, Haley! Én nem sajnálom, imádom ezt! Szeretlek
téged, és mindent, ami ezzel az új helyzettel jár. Még sosem éreztem magam
ennyire baromnak, mint mostanában. Egyszerűen nem tudom, hogy bánjak veled.
Olyan különleges vagy, hogy sokszor félek megérinteni téged, mert ha összetörlek,
beledöglöm, érted? Sosem volt még senki, akit ennyire közel érzek magamhoz. A
francba, még álmodom is rólad. Benne vagy az életemben, és most eltűnnél
belőle, azt egyszerűen nem tudnám elviselni.
Tetszettek neki a szavak, ez látszott rajta, de azt
hitte, csak bókolok, nem hitte el, hogy minden igaz. Pedig nem csak szép szavak
voltak, amikkel kedveskedni akartam.
– Ezt nem tudhatod – mormolta az arcomat pásztázva a
gyengéd pillantásával.
– De tudom – vágtam rá. Volt, amihez nem fért kétség,
és ez pont olyan dolog volt. – Jobban ismersz, mint bárki, de attól még nincs
jogod hozzá, hogy megmondd, hogyan érezzek. Ha szakítanál velem, többé nem
lenne értelme semminek, mert most te vagy nekem minden. Ahogy mondtam is, kérj
bármit, megteszem neked, csak ne szakíts velem.
– Jó – harapott az ajkába, és úgy nézett rám, hogy
tudtam, valami fontos jár az eszében. – Csak egy dolgot szeretnék kérni. Ha
tényleg álmodtál rólam, akkor meséld el, hogy mit.
Ezt a pillanatot, akartam mondani, de aztán rájöttem,
hogy mégse. Az álmokban nem ül az ölemben a szavak ellenére, és nem hagy
magyarázkodni sem, csak lelép, én pedig egyedül maradok a lehető
legfájdalmasabb ürességgel a szívemben.
– Álmodom rólad – mondtam, miközben odatettem a szíve
fölé a kezem, pontosan úgy, mint akkor, amikor átölelem az éjjel egy-egy ilyen
álom után. – Általában buja dolgokról, amiket művelünk is éjszakánként, de néha
rémálmaim vannak. Olyan dolgokat mondasz nekem, amiktől izzadva és rettegve
ébredek, egyedül az nyugtat meg, hogy ott vagy mellettem. Hallgatom a
lélegzeted, a kezem alatt érzem a szívverésed, és ezek együtt adják azt a
dallamot, amire újra el tudok aludni.
– Ó, Istenem! – lehelte, és végre megértést láttam a
szemeiben. – Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem!
– És hiszel nekem? Már elhiszed, hogy szeretlek? –
Tétovázott, és én két kezem közé fogtam az arcát. – Amikor Görögországban
voltál, elveszett voltam nélküled. Egész nap a házatokat bámultam, és otthon
ültem a telefon mellett, mert arra vártam, hogy hívj fel, ha eszedbe jutok.
Egyszer sem hívtál, Haley! A szüleimet minden áldott nap felhívtad, és engem
egyszer sem kértél oda! Mégis miért? Nem értettem, azt hittem, hogy arra vársz,
hogy én hívjalak, és amikor megtettem, alig beszéltél. Életem leghosszabb két
hete volt, és csak az tette volna elviselhetőbbé, ha hallom a hangod. Ehelyett
tűnődtem, vajon szeretsz-e még.
Bűntudat csillámlott a tekintetében, ahogy nézte az
arcom.
– Nem éreztem jól magam Görögországban – mondta, és
mintha megtört volna benne valami, átölelte a nyakam. – Annyira hiányoztál! –
lehelte a nyakamra. – Úgy sajnálom, Dean! Lehetne, hogy elfelejtsd, azokat a
dolgokat, amiket ma vágtam a fejedhez? Hülye voltam, ne haragudj!
– Ne kérj bocsánatot – feleltem kábán –, csak mondd,
hogy…
– Szeretlek! – Felemelte a fejét, és a szemembe
nézett. – Nagyon szeretlek!
– Nem akarsz szakítani velem? – kérdeztem azért a
miheztartás végett.
– Nem! – mondta rögtön, mintha az ötletet is
lehetetlennek tartaná. Végre! Bár gyenge voltam miatta, erősebbnek nem is
érezhettem volna magamat a szavaitól. – Dehogy akarok, túlreagáltam az egészet.
Azt hittem, hogy már… már nem úgy szeretsz, mint a legelején.
Ebben igaza volt, az arcához nyomtam a sajátomat.
– Jobban szeretlek, Haley! Azt akarom, hogy tudd, ha
nem is mondom minden nap, és ha sokszor érzéketlenül is viselkedem, attól még
szeretlek – mormoltam. – Bárcsak képes lennék ódákat írni neked, de még egy
nyamvadt verset sem tudtam összehozni. Annyi művészi érzék sincs bennem, mint
egy darab kőben. Ne szakíts velem, kérlek!
– Nem fogok – ígérte, és egy csókkal pecsételte meg. –
Lehet, hogy csak blöfföltem.
Elmosolyodtam, főleg, mert tudtam, hogy nem blöffölt,
de miattam még azt is képes hazudni, hogy igen. Elhagyott volna, a francba is!
Mindenesetre megmondtam neki, hogy bejött a blöff,
mire a fejét rázta, hogy nem úgy értette. Természetesen komolyan gondolta, csak
nem biztos, hogy távol tudott volna maradni. Nem mondtam neki, de biztos voltam
benne, hogy távol maradt volna. Egyszer már megtette, képes volt úgy tenni,
mintha ott sem lenne a szomszédban, többször olyasmit nem akartam átélni.
– Akkor Zach mindenben tévedett? – kérdezte végül
kizökkentve a gondolatokból. – Nem csak a hívásokban?
– Zach? – kérdeztem gyanakodva. – Mit mondott az az
állat?
Haley felsorolta, hogy minden, ami rossz volt a
kapcsolatunkban, azt Zach sugallta azzal, hogy mesélt neki a korábbi
csajaimról. Volt valami Dean tökéletes barátnője kódex, ami szerint eljártak:
Haley nem lóghatott rajtam, csak ha én kezdeményeztem, nem kereshetett, nem
hívhatott és mindig változatos szexet kellett biztosítania. Itt telt be a
pohár!
Eldöntöttem, hogy egyszer tényleg kinyírom Zach-et, de
előbb még bizonyítanom kellett a kis morzsának, hogy nem is az. Vagy ha igen,
akkor mindketten morzsák vagyunk, mert úgy összeillettünk, nem létezett, hogy
én ne ugyanaz legyek, mint ő.
*
Nem minden kétségétől sikerült azonnal megszabadítani,
de fokozatosan haladtunk, és ezúttal odafigyeltem az összes részletre.
– Nem muszáj ám itt maradnod – mondta mosolyogva,
miközben bőszen rajzolt valamit egy A/3-as méretű lapra. Lassan másfél órája
csinálta, és még csak össze-vissza hálózó vonalakat láttam az egészből. Lenyűgözőnek
tartottam, amikor ezt csinálta, ő pedig sokszor észre sem vette, milyen sokszor
nézem ilyenkor. Most épp feltűnt neki. – Ez még eltart egy darabig, bár nem
fejezem be, még el kell olvasnom egy egész mangát. Megígértem Sylnek! Te meg
úgyis befejezted a könyvedet – intett a térdemen nyugtatott könyvre, amit ugyan
nem fejeztem be, de meghagytam ebben a hitben.
– Szeretlek nézni, miközben rajzolsz – mondtam. – Nem
akarok elmenni.
– Hát… jó – felelte gyengéd tekintettel, letette a
ceruzáját, és odahajolt hozzám egy csókra. – Szeretek rajzolni, miközben nézel!
Mosolyogva biccentettem. Kvittek voltunk. Elkaptam a
kelletlen pillantást, amit a félretett képregényre vetett, és tudtam, számolja
a perceket, mielőtt ott kell hagynia a ceruzáit. Odanyúltam a mangáért, és
kinyitottam.
– Egy csupavér csaj nagy karddal áll egy tócsa vérben,
bőrruhában van, rémisztően nagyok a mellei és azt mondja: Pokolfajzatok, takarodjatok vissza a pokolba. A következő képen
vicsorog, és azt mondja: arghhhh.
Haley felkacagott.
– Dean, mit csinálsz? – nevetett, mint aki életében
jobb poént nem hallott.
– Felolvasom neked, miközben rajzolsz – mondtam
vigyorogva a jókedvén.
Megint letette a ceruzát, és odakucorodott mellém.
– Olvastál már valaha mangát? – fektette az arcát a
vállamra, és kivette a kezemből a képregényt, majd megfordította. – Innen
hátulról kell kezdeni. A lány Nashirának hívják és démonvadász, te pedig most
lőtted le ennek a kötetnek a végét. És így kell olvasni, innentől sorban –
mutogatta meg. – A párbeszédeket is. Nézd, ez Nashira pasiféléje, mindig csorog
a nyála utána.
– Te tényleg szereted ezeket? – kérdeztem, mire
felnézett az arcomba.
– Nem igazán – felelte. – De Syl szereti, és szerinte
én is meg fogom szeretni. Nem zárkózom el a lehetőség elől – vonta meg a
vállait.
Nyomtam egy csókot a szájára, majd intettem, hogy
menjen csak rajzolni, én folytattam a képregényt.
– Az iskolában vannak, itt egy csomó diák a
matrózblúzban meg kis szoknyákban. A fiúk öltönyféleségben. Egy borzas hajú
srác azt mondja a lapos szeműnek: ott
megy Nashira. Integetnek, de a csaj oda se néz. Mindkettő feje füstöl és
van itt egy csomó pé meg há…
Haley a hasát fogta, és nevetett. Kedvtelve
nézegettem, ahogy levegő után kapkod.
– Folytasd! – kérte, így hát folytattam, ő pedig
nevetett a leírásaimon, mintha ő maga nem azt látná a képeken, amikor olvassa.
– Előhúzza a kardját, ami egy ssssz hanggal jár, és…
– Az egy katana – mondta Haley. Már a manga felénél
jártunk, és épp kezdett izgalmasabbá válni, amikor egy csomó szarvas lény
félbetépett egy rendőrt. – Syl múltkor kioktatott, hogy van különbség.
– És mi az? Hogy ez egy japán kard? – kérdeztem, mire
Haley elgondolkozott.
– Nem emlékszem mit mondott. De a katana jobb, az
biztos.
– Oké – hagytam rá. – Szóval kezében a katana, és oson
a sötét folyosón. Meglát egy vértócsában egy emberi kart, gonosz arcot vág, és
azt gondolja…
– Gonosz arcot? – pillantott fel Haley megint. – Miért
vág Nashira gonosz arcot?
– Ez milyen arc szerinted? – mutattam oda neki, hogy
lássa. Megnézte, és szélesen elmosolyodott.
– Tényleg gonosz, de szerintem ez dühös akar lenni.
Mérges a démonokra a rendőr miatt.
– Igen – vettem vissza a képregény. – A következő
képen lehúzza a dzsekijét, és a bőrruha van rajta, jó sok meztelen
bőrfelülettel…
– Azt mondtad, ijesztően nagyok a mellei? – kérdezte
figyelmesen nézve rám.
– Rémisztően nagyok – mondtam elvigyorodva. – Talán az
egyik részben agyon is vág egy-két démont a melleivel.
Haleyből olyan vihogás tört ki, amit szinte ki sem
néztem volna belőle, de ő alig bírta abbahagyni.
– Ó, Istenem! – kacagta zihálva. – Annyira szeretlek,
Dean!
– Én is szeretlek!
Újra otthagyta a rajzát, és nevetve megcsókolt, közben
kivette a mangát a kezemből és félrehajította.
– Már tudom, mi a vége – mormolta, miközben
becsúsztatta a kezeit a pólóm alá. Átnyaláboltam, és felálltam vele együtt,
hogy az ágyra menjünk. Ahogy letettem, belém kapaszkodott, és magára rántott. –
Tudod, mit? – kérdezte, miközben kiszabadítottam a haját a fonatból.
– Na, mit? – mosolyogtam rá.
– Szeretem a mangákat, amikor te olvasol fel!
– Később befejezhetem – ajánlottam, mire megrázta a
fejét.
– Arra már nem lesz időnk.
Rápillantottam az órára, alig múlt hat, de persze eszemben sem volt
tiltakozni. Ha az ágyban akar maradni holnap reggelig, rajtam ne múljon.