Azt hittem, az lesz az utolsó vágás, hogy Haley nem
készített több rajzot, de azt még valahogy el tudtam viselni. A mondandóm
terveztem, és vártam a tökéletes alkalomra, amikor sarokba szoríthatom, és a
kezébe nyomhatom a titkomat.
Aztán ő az egyik este beszállt a kocsijába, és
elhajtott. A szülei otthon voltak, ő maga egyedül ment el, ki tudja hová.
Persze tudtam, hová, ahhoz a másik sráchoz. Végre megtehette a lépést, és Haley
most elment, hogy találkozzon vele. Úgy gondoltam, ez még csak az első randi
lehetett, talán nem késtem el annyira, viszont ahogy teltek az órák, egyre
idegesebb lettem.
Rájöttem, hogy Haley talán nem fog hazajönni. Eleget
sanyargattam magam a gondolattal, de nem hittem, hogy ennyire fog fájni, és
persze az én hibám volt teljesen. Oda kellett volna adnom neki a rajzomat, már
tegnapelőtt, amikor elég jónak ítéltem ahhoz, hogy késznek nyilvánítsam. Úgy a
tizedik próbálkozásra.
Mégis visszatartott valami, amit nem tudtam
megnevezni. Nem félelem volt, legalábbis nem csak félelem, hanem valami fura
szorongás is attól, hogy már nem fogja érdekelni, bármit is érzek iránta,
ráadásul abban sem voltam biztos, mi lesz, ha tényleg kimondom. Mi van, ha
rögtön meggondolom magam, és elveszítem azt a mély fájdalmat, ami már úgy
hozzám nőtt? Teljesen más lettem tőle, és bepánikoltam, mi lesz, ha már nem
lesz velem. Akármerre is alakul, úgy tűnt még jobban meg fogja változtatni az
egész életemet.
Nem bírtam megmaradni, kint járkáltam a két ház
között, várva, hogy hazajöjjön, valósággal fohászkodtam, hogy jöjjön haza, de
lassan megvirradt, és én még egyedül voltam.
– Dean! – anyám állt az ajtóban, aggódva nézett rám. –
Le sem feküdtél?
– Haleyt várom – mondtam elkínzottan. – Beszélni akarok
vele.
– Nem jössz be? Csinálok egy kávét.
Csak a fejemet ráztam, mire sóhajtva elfordult.
– Anya! – szóltam utána. – Mondta neked valaha Haley,
hogy… tetszem neki vagy valami?
– Dean, ezt nem kellett mondania – mosolyodott el. –
Látnod kellett volna az arcát, amikor először meglátott, és te úgy viharzottál
el mellette, hogy észre sem vetted.
– Milyen volt? – kérdeztem, mindenféle haragos vagy
sértődött kifejezést képzelve.
– Elmosolyodott, mintha te lennél az egyik
leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott.
– Anya! – szóltam rá a túlzása miatt, de csak
kuncogott.
– Mondtam is magamban, hogy milyen jó ízlése van! De
nem kellett semmit kérdeznem tőle, láttam, hogy kezdettől fogva úgy néz rád,
mint egy hősre, és ha tagadod is, azt is láttam, hogy Haley jelent neked
valamit.
Nem várt a válaszomra, csak bement a házba. Azon
kezdtem tűnődni, igaz lehet-e. Szívesen lettem volna Haley hőse, bármennyire is
nyálasan hangzik az egész. Igazából szívesen lettem volna akárkije, ha
megbocsát. Ha lenne lehetőségem visszamenni az időben, akkor nem a kukáknál
találkoznánk először, hanem ott a nappalinkban, és nem néznék át rajta. Vagy
később, amikor Johann karjaiba próbáltam lökni, elhívnám inkább én magam
moziba, esetleg megcsókoltam volna az egyik vezetésóránk után, vagy akkor,
amikor együtt vacsoráztunk. Ha időutazó lennék, egyetlen másodperc alatt
újraírnám a múltat, és aznap, amikor felébredtem az első éjszakánk után, és
újra láttam őt, egyszerűen átkarolnám, és bemutatnám Mattnek és Zach-nek mint
barátnőmet. Vagy felejthetetlenné tenném a szalagavatót csupa bókkal, és
gyengéd csókokkal, amikre nem kellett volna kényszeríteni. De ha csak addig
visszamehetnék, amíg megkérdezte, szeretem-e, talán már azzal is jóvátenném,
hiszen a válaszom igen lenne.
Elképzeltem a csodálkozó tekintetét vagy épp a
mosolygó ajkát. Persze ha akkor kimondom, visszakérdeztem volna, ő hogyan érez,
és bármit felelt is volna, még lett volna remény.
Így hajnalban, amikor ő másvalakivel töltötte az
éjszakát, úgy éreztem egy szemernyi sem maradt, a szívem mégis őrült iramban
kezdett verni, amikor Haley végre hazaérkezett. A francba is, nem számított,
hogy kivel volt, el kellett mondanom végre.
Nem vett észre, ahogy odalopakodtam.
– Hol voltál az éjjel? – hívtam fel magamra a
figyelmet, mire ijedten felsikkantott.
– Dean!
– Hol voltál, Haley? – Ignorálta a kérdésem, ahogy
végignézett rajtam.
– Mit csinálsz itt ilyen korán?
Nem tűnt szomorúnak, inkább kíváncsinak, amit én
mocsok tragikusnak gondoltam. Már nem is szomorú miattam. Az a srác
begyógyította a sebeket, amiket okoztam?
– Válaszolj… kérlek! – Nem akartam számon kérőnek
hangzani, de az voltam.
– Egy ismerősömnél voltam. Miért?
– Kinél? Annál a srácnál? – Meglepetten nézett rám, és
valami hideg felcsillant a tekintetében.
– Igen. Egy fiúval voltam. – Olyan volt, mintha valaki
kést döfött volna a légcsövemben, Alig és nehezen lélegeztem. – És akkor mi
van? – kérdezte, mintha nem tudná, hogy összetöri a szívem.
Az volt a legszánalmasabb az egészben, hogy nem tudta,
mert én mondtam neki, hogy nem akarom szeretni, ő pedig elhitte.
– Beszélni akarok veled, Haley! Ez így nem mehet
tovább!
– Én… – bámult rám ijedten – most nem érek rá.
– Kérlek! – könyörögtem. – Mondanom kell valamit!
Beleharapott az ajkába, mintha megsajnált volna.
– Hallgatlak.
– Utálom ezt a sövényt, Haley! – bukott ki belőlem
arra a nyamvadt zöld falra bökve. – Utálom, hogy nem látok be hozzátok, amikor
akarok. Utálom, hogy nem látlak minden nap. Már át sem jössz hozzánk. A
szüleimnek és Lissának hiányzol – hadartam. Minden szó, amit kimondtam, kicsit
feloldotta a görcsöt, de még így is annyi volt hátra.
– Szerintem ez így a legjobb, Dean – sütötte le a
tekintetét. – Biztos vagyok benne, hogy a családod meg tud lenni nélkülem, nem
fognak…
– Nekem is hiányzol! – vágtam közbe, nehogy azt
higgye, hogy ez nincs így. Értetlenül nézett rám. – Szükségem van… egy barátra,
akivel beszélgethetek. Még barátok vagyunk, igaz? – kérdeztem reménykedve.
– Persze – mondta kelletlenül.
Nem, már nem tartott a barátjának sem. Megpróbált
lepattintani, de nem hagytam magam, a kezét megfogva könyörögtem, mígnem
hagyta, hogy beszéljek. Elmondtam neki a történetet az édes, csábító lányról,
akit megpróbáltam eltüntetni az utamból, mert idegesített, hogy a szüleim
beleszólnak az életembe, elmondtam, milyennek láttam őt, és ő könnyes szemmel
meredt rám, a fejét rázta, mintha nem is róla beszéltem volna.
– Nem igaz! Hogy lehetsz ilyen? – kérdezte vádlón,
mert azt hitte, hogy sértésnek szántam a csábító voltját. – Hogyan tudsz…
– Tévedtem! – próbáltam megnyugtatni. Magamhoz húzva,
megérintve a gyönyörű arcát, boldogan, amiért nem húzódott el, hanem hagyta. –
Olyan rohadtul nagyot tévedtem!
Nem bírtam ki, hogy ne azonnal, ne megint
tisztességtelen módszerekkel szerezzek választ. Megcsókoltam, és ő úgy csókolt
vissza, hogy attól feltámadt bennem a reményt. Valósággal remegett a
karjaimban, és amikor elhúzódtam tőle, az őzikés tekintetével nézett rám.
– Nem hazudok, Dean! Sosem akartalak elcsábítani! –
Ezt már tudtam, ahogy azt is, hogy nincs tisztában vele, milyen hatást ér el
egyedül az ártatlan hangjával, a gyengéd tekintetével. – Bele sem mertem volna
vágni.
– De megtetted, Szépségem! – mondtam, mire újra
megremegett. Nem voltam biztos benne, hogy el tudom hitetni vele, ez nem rossz
dolog, hiszen még én sem tudtam biztosra. – Engedtél nekem, és lefeküdtél
velem, de elhiszem, hogy nem tudtad, mit indítasz el ezzel. Gyere, menjünk be
hozzánk! Reszketsz.
Amikor átkaroltam a vállát, jött velem. Olyan
természetes érzés volt, hogy elámultam tőle. Hiszen erre született, a karjaim
közé vagy hogy mellettem sétáljon, és el akartam mondani neki.
– Be akarom fejezni, Haley! – folytattam, mire
felsóhajtott, kelletlenül megint. – Hogy tudtál elbújni előlem? Miért nem
jöttél oda, és vágtál pofon, amiért azt tettem veled? A lányok nem olyan első
alkalomról álmodnak. Persze te nem vagy egyszerű lány. Odajöttél hozzám
könyörögni, hogy bocsássam meg, amiért szemét voltam veled. Szerinted ez
ésszerű dolog? – Megráztam a fejem. – Egyre biztosabbá vált, hogy ki lettem
játszva. Anyám nekem támadt, hogy ezután ne merjek gorombáskodni veled. Te
pedig ott voltál, idióta ajándékokat hoztál nekem, és még mindig nem követelted
azt, ami már szerintem is megilletett volna.
– Mit? – kérdezte. Fogalma sem volt róla.
– Bocsánatkérést, Szépségem! Miért nem estél nekem?
Miért nem hibáztattál, mint azok, akikben a legjobban bíztam? – Vagyis
mindenki, akik szerint máshogy kellett volna bánnom vele.
– Mert én azt nem tekintettem hibának – felelte
halkan. – Én azt hittem…
– Beléd szerettem – mondtam egyszerűen. Jó érzés volt
kimondani. – Tudom. Megértem.
Elértünk a bejáratig, kinyitottam előtte az ajtót, és
ő belépett. Kellemes volt odabent tudni, csak azt reméltem, hogy a család nem
zavar közbe.
– Haley van itt, anya! – szóltam be a konyhába jó
hangosan, mire Haley ugrott egyet ijedtében. – Felmegyünk a szobámba!
Mindenki a konyhában volt, egy emberként pislantottak
Haleyre, aki úgy tűnt, zavarban van, alig mert rájuk nézni.
– Sziasztok – köszönt halk hangon.
– Velünk reggeliztek? – kérdezte anyám reménykedve.
– Később megbeszéljük! – ragadtam meg Haleyt, hogy
felvonszoljam magamhoz. Jött engedelmesen. – Folyton ezt csinálják! Az
esküvőnket tervezik. Kitalálják a gyerekeink nevét – magyaráztam neki ennek
idegesítő részleteit, mire fájdalmasan pillantott rám.
– Sajnálom.
– Ne tedd – mondtam, mert ez bőven belefért. Sokkal
többet elviseltem volna Haleyért. – Inkább magyarázd meg ezt! – löktem be a
szobám ajtaját.
A meglepettségtől apró, szexis kis hangot hallatott. A
rajzai voltak a falamon kronológiai sorrendben, minden felületen, ahová csak ki
tudtam ragasztani őket. Konkrét bizonyítékai voltak nemcsak annak, hogy kezdtem
megőrülni, hanem annak is, hogy Haley érzett valamit irántam.
Figyeltem az elámult, értetlen arcát, ahogy a képeket
nézte.
– Akarod, hogy körbevezesselek? – terelgettem az első
rajzhoz, amin a kukában ugrálok gyerekként. – Minden éjjel rajzoltál. Láttam,
hogy ég nálad a fény, aztán, amikor kialudt, kilopóztál, és kidobtad ezeket.
Miért csináltad? – Mert szeretsz?
– Mert el akartam felejteni! – suttogta könnyes
szemekkel. – Csak lerajzoltam, és eltűntettem, hogy a fejemből is eltűnjön.
Rábámultam a rajzokra, és elképzeltem, ahogy az a sok
emlék mind eltűnik a fejéből, míg végül csak azokra emlékszik majd, amikről nem
csinált rajzokat. Alig kaptam levegőt.
– El akarsz felejteni engem?
– Igen – mondta, és megrebbentek a pillái, ahogy visszapillantott
a rajzaira. Nem felejtette el, úgy ismerte őket, ahogy én.
– Hazudsz! – leheltem megkönnyebbülve. – Nem másokat
bántasz vele, önmagad véded, hogy téged ne bánthassanak. Ez annyira egyszerű.
Mondd, amikor együtt vacsoráztunk, az egy randi volt?
– Nem – nézett rám úgy, mintha bolond lennék. – Csak
vacsoráztunk, nem?
– És amikor elhívtál arra a bulira? Az sem volt randi?
– Nem. Miért – gondolkodott el –, szerinted az volt?
Csak az önhittségem áldozata voltam végig. Haley
egyáltalán gondolt valaha kettőnkre? Azt mondta, már szeretett, amikor
lefeküdtünk, de ha nem volt randi a buli, akkor mégis hogyan? Nem tudtam
kibogozni.
– Téged még tényleg soha senki nem csókolt meg
előttem? – ugrottam a következő kérdésre.
Itt volt előttem ez a minden szempontból különleges
lány, és lehetetlennek tartottam, hogy még soha senki nem fedezte fel, mi
rejlik a béna ruhák alatt, vagy egyszerűen csak abban az okos kis fejében.
– Ki akart volna engem megcsókolni? – sütötte le a
szemét. Mert azt hitte magáról, csúnya. Soha még ilyen bonyolult lánnyal nem
találkoztam.
– Nekem soha nem volt ellenemre, Haley! Gyere! Ezeket
még magyarázd el nekem!
Kézen fogtam, és az ágyhoz húztam, ahol az utolsó két
kép volt, az, amelyiken a másik lánnyal vagyok, és az, ahol egy vérszomjas csaj
kinyír engem. Megkérdeztem, mit jelentenek, de Haley csak a fejét rázta
értetlenül még akkor is, amikor előadtam az elméleteimet.
– Csak rajzok, Dean. Nem jelentenek semmit.
– Biztos vagy benne? Mert én is rajzoltam valamit
neked. De ha ezek nem jelentenek semmit, akkor nem mutatom meg. Nem tudok
rajzolni, nem akarok még nagyobb hülyét csinálni magamból.
Pedig égette a zsebemet az a rajz, ráadásul, amikor
felcsillant a szeme, el is döntöttem, hogy mindenképpen megmutatom, lesz, ami
lesz. Látni akartam, mit szól hozzá.
Végül csak elmagyarázta.
– Ez a harapdálós barátnőd, Patty. Megharapja a
nyakad, de nem ölt meg. – Megkönnyebbültem, mert így érthetőbb volt, gondolatban
be is illesztettem a sorba. – A másik meg… a lány, akit megálmodtál magadnak.
Az, akiről azt hitted, én vagyok.
– Azután készült, hogy nem ismertelek fel? – esett le.
Nem képzelt el valaki mással! – Hála Istennek!
– Mit rajzoltál nekem? – kérdezte sürgetően.
Kivettem a zsebemből.
– Tudnod kell, hogy ebben minden benne van, amit
tudnod kell rólam – ejtettem a kezébe. – Nem olyan jó, mint amilyet érdemelnél,
de… remélem, hogy megérted a jelentőségét.
– Megnézhetem? – pillantott fel rám várakozón.
– Nem baj, ha nem tetszik – mondtam még, pedig
dehogynem lett volna baj.
Beledöglöttem volna, ha nem érdekli. Mereven bámultam,
ahogy csigalassúsággal kihajtja, és ránéz arra a szívre, a szerelem egyezményes
jelére, amit lefirkáltam neki. Nem úgy reagált, ahogy számítottam rá.
Hirtelen a szája elé kapta az egyik kezét, és hangos
zokogásban tört ki. Tétován ácsorogtam. Miért sír? Az örömtől? A fájdalomtól?
Csalódottságtól?
Valami olyasmit kérdezett, ami miérttel kezdődött, de
nem igazán értettem a nedves felhangok közepette.
– Nem egyértelmű? – kérdeztem értetlenül, és megfogtam
az arcát, hogy rám nézzen, miközben végre elmondom neki. – Mert szerelmes
vagyok beléd. Te szeretsz engem?
Jó érzés volt kimondani, de a fenébe is, nem voltam
biztos benne, hogy akkor is az lesz, ha ő nem mondja viszont. Márpedig még
mindig zokogott az én hibámból, és próbált mondani valamit, amit nem értettem.
Nem hittem volna, hogy képes vagyok ekkora fájdalmat okozni bárkinek. Nem
érdemeltem meg, hogy ő is szeressen. Talán még egy utolsó esélyt sem, amit
kérni akartam.
Csak átöleltem, és hagytam, hogy a mellkasomba sírjon,
közben belélegeztem a hajának illatát, készen rá, hogy elraktározzak belőle
azokra az időkre, amikor már nem lesz velem. Rádöbbentem, mekkora idióta
voltam, amiért valaha is megfordult a fejemben, hogy nem szeretem őt. Hülye
módon csak azon sopánkodtam, hogy elgyengít engem és térdre kényszerít, de a
francba, egy senki voltam nélküle! Már attól, hogy a karomban tartottam, hogy
nekem simult, úgy éreztem, ezért bármire képes lennék, márpedig ez egyáltalán
nem gyengeség. Inkább valami újfajta, különös erő, valami mélyről jövő
elhatározottság.
– Miért? – kérdezte végül törékeny hangon, de
érthetően.
– Nem tudom, Haley! – ismertem el arra gondolva,
milyen jó érzés, ahogy a vállamnak dönti az arcát. – Hidd el, hogy ezen
gondolkodom jó ideje. Azt hiszem, te vagy az oka. Túl közel voltál hozzám, és
túlságosan csábítottál ahhoz, hogy ne szeressek beléd.
– Én nem csábítottalak! Esküszöm, Dean. Én csak a
barátod akartam lenni, mert azt hittem, te is akarod. – Olyan bocsánatkérőnek
hangzott, hogy nem tudtam eldönteni, azt sajnálja-e, hogy elcsábított vagy azt,
hogy szeretem, de ő nem szeret viszont. – Nem tudtam, hogy… hogy
belekényszerítettek.
– Nem volt kényszer! – vágtam rá hitetlenkedve, amiért
ezt gondolja. – Persze anyám nyaggatott, és először én sem szívesen mentem át
hozzátok, de jól érezni magam veled sosem volt kényszer. Annyira érdekes és
szórakoztató vagy, Haley! Még azt is elfelejtettem, hogy nem akarok veled
lenni.
– De ez nem jelenti, hogy…
A nyakához hajoltam, hogy beszívjam az illatát.
Féltem, hogy nem sokáig viseli már el az ölelésem. Elmondtam neki, milyen
vagyok igazából, hogy mit csináltam, ami miatt ott kötöttünk ki, ahol most
voltunk. Szerettem volna, ha megérti, hogy látom, mennyire tökéletes, és hogy
vágyom rá a legelejétől kezdve. De ő nem mondott semmit, csak arra kért,
beszéljek még, mintha tudná, mennyire jó érzés végre kiadni magamból.
Elmondtam, hogy próbáltam meg Johann karjaiba lökni, miközben végig azzal
áltattam magam, hogy nem akarom őt. Még mindig nem mondott semmit.
Miközben beszéltünk, leültünk az ágyamra, de ő
továbbra is a vállamon nyugtatta a fejét. Reméltem, hogy neki is olyan
természetes érzés, mint nekem.
– Szeretném tudni, mit gondolsz! Mondd el! – sürgettem
végül.
– Nem értelek téged! – felemelte a fejét, és a
rajzokra nézett. – Miért csinálod ezt velem? Azt mondod, szeretsz, de tudom,
hogy nem lehet igaz, mert továbbra sem hiszed el nekem, hogy igazat mondok,
akkor hogy… mégis mit akarsz tőlem?
– Nem mondtam, hogy nem hiszek neked! –
Megkönnyebbültem, és egyben féltem is. Az előbbi azért volt, mert nem
megszabadulni akart tőlem, utóbbi pedig azért, mert nem tudtam, el fogja-e
hinni valaha, hogy szeretem. – Hiszek neked… most már. Sajnálom, hogy korábban
akkora gennyláda voltam.
– Nem voltál gennyláda. Érthetően a tudtomra adtál
mindent. De ne mondd, hogy hiszel nekem! Az előbb mondtad, hogy csábítottalak,
holott…
– Csábítottál, Haley, ebben nincs hiba. Az egy dolog,
hogy nem akarattal, de sikerült elérned, hogy én azt gondoljam, a vacsora, a
meghívás arra a bulira, még maga a vezetésóráink is, mind randik voltak,
amiknek az volt a célja, hogy észrevegyem, te vagy, akivel lennem kellene.
A magyarázatomra felháborodottan nézett rám.
– De én nem gondoltam ezt! Nem érted? Én azt hittem,
csak barátok vagyunk! – Csak barátok. Ez fájt, jobban, mint gondoltam volna,
holott tudtam, hogy ez is a pakliban van. – Most már azt sem tudom, hogy mi
volt az igazi belőled, csak abban vagyok biztos, hogy nem akarok megint pórul
járni veled, Dean.
– De… nem szeretsz már engem? – kérdeztem
kétségbeesetten. Nem érdekelt, mennyire mutatkozom szánalmasnak, akartam, hogy
szeressen. – Nem az vagyok, akinek hittél, ez igaz. De már nem is szeretsz?
– Én… nem tudom, kit szeretek – fordította el megint a
tekintetét az enyémről. Először azt hittem arról a srácról beszél, akivel az
éjjel volt, de aztán máshogy folytatta. – Akibe beleszerettem, az a fiú, akit
érdekelt, hogy mi van velem, aki megpróbált segíteni, amikor rájött, hogy félek
a vezetéstől, az, akit a barátomnak hittem. De most mondtad, hogy ez nem volt
igaz, hogy végig csak egy csábítót láttál bennem, és én nem tudom, miben
higgyek.
A szavait imádtam, de egyben elcsüggesztett a végleges
hangneme, mintha mindez már a múlt lenne, és nem hinné, hogy ezt rendbe lehet
hozni. Megkérdeztem, és ő úgy nézett rám, mintha csodálkozna, hogy szenvedek
miatta, mintha csak akkor vette volna észre. Vagy csak elkezdte elhinni?
Még mindig a kezében tartotta a rajzot, sőt úgy nézett
rá, mintha soha nem akarna megválni tőle.
– Talán lesz más alkalom is rá, hogy elmagyarázd, mit
miért csináltál – mondta végül – de most talán elugorhatnál a szöveged végére.
Csak a gyakorlatiasság kedvéért.
Ezer és egy dologkért kellett még bocsánatot kérnem,
erre gyakorlatiasságról beszélt. Imádtam ezt a lányt!
Rávigyorogtam, mire ő is elmosolyodott.
– Az a vége, hogy tévedtem mindenben, neked volt
igazad, és azt akarom, hogy megint velem legyél.
– Hogyan? – kérdezte, és a mosoly rögtön eltűnt az
arcáról.
– Persze. Matt említette azt a srácot, aki legyeskedik
körülötted – jutott már megint eszembe az a fickó. – Ő… vele voltál az éjjel?
De ugye nem történt semmi? – Nem is akartam tudni. Jobb lett volna, ha nem
ismerem a részleteket. – Inkább ne áruld el! Nem akarom tudni, de ha kibékülsz
velem, akkor többet nem találkozhatsz vele!
Meglepetten nézett rám.
– Ha kibékülök veled? De hát… nem te mondtad, hogy nem
akarsz engem?
Még mindig nem értette. Fogalmam sem volt róla, mit
hisz, mégis miért tépem itt a számat. Nem hitte el, vagy nem fogta fel, hogy
szeretem.
– Én? Akarlak, Haley, mikor mondtam, hogy nem? –
Persze, amikor félreértett, mégiscsak el kellett magyaráznom. – Azon a reggelen
azt hittem, hogy szerelmi vallomásra akarsz kényszeríteni, amit én idióta nem akartam
megtenni. Eszembe sem jutott, hogy amire te gondolsz, az csak néhány randi,
aztán mielőtt megmagyarázhattam volna, elküldtél.
Úgy nézett rám,
mintha ez még csak fel sem merült volna a fejében.
– De te nem is akartál semmi mást, csak szexet! Megkérdeztem,
és azt mondtad, semmi mást! Nem értem, miért gondoltad volna meg magad. Mary
megint rábeszélt valamire? Felesleges volt, nem vagyok magányos, vannak
barátaim, van munkám, és…
– Az új srác? – kérdeztem, mert ez akkor sem hagyott
nyugodni. Tudnom kellett! – Ki az?
– Nincs fiúm, Dean. Azt Matt csak kitalálta, hogy
féltékeny legyél. Így akart rávenni téged, hogy beszélj velem.
Döbbenten néztem rá. A francba is, ez bevált! Nem
tudtam, hogy meg akarjam-e ölni Mattet vagy inkább megköszönjem neki. Nem, előbb
döglök meg, mint hogy megköszönjem. Meg különben is, még semmi sem volt biztos.
– De ha nincs másik srác, akkor mi a baj? Ennyire
elszúrtam, hogy már esélyt sem fogsz adni nekem? Teljesen kiábrándultál
belőlem? – A bizonytalanságait ráértem később is eloszlatni, ha végre hagyná!
– Nem – mondta megdobogtatva a szívem. – Én csak… nem
merek hinni neked. Mi van, ha megint átversz? Hogy mondhatod, hogy szeretsz,
amikor nem is ismersz?
– Én még soha nem könyörögtem egy lánynak sem! –
magyaráztam türelmetlenül, mire rögtön felcsattant.
– Nem is kértem, hogy könyörögj! Nem veszed észre,
hogy te beszéled be ezeket magadnak? Nem kérek tőled semmit, Dean, egyedül a
barátod akartam lenni, de most… már ezt sem akarom! – Rögtön visszavettem az
arcomból. Szinte már kényszeresen cseszek el mindent! Miért nem tudom
megértetni vele? Nem voltam még elég világos? – Dühös vagy rám, és folyton
bántasz engem. Előbb-utóbb megint mérges leszek rád emiatt, és akkor veszekedni
fogunk. Zárjuk le inkább, kérlek! – Megint lesütötte a szemét, amit elfutottak
az újabb könnyek.
– Nem, Haley! – Most nem sírhatja el magát, nincs is
oka rá! – Én még soha nem guberáltam a szemétben semmiért, csak ezekért a
rajzokért! Nem mondtam egy lánynak sem, hogy szeretem, úgy, hogy komolyan is
gondoltam! Nem könyörögtem senkinek semmiért! De érted megteszem! Könyörögnék,
ha kérnéd! Akármit megcsinálok, ha kéred, csak kérj valamit!
– De én nem kérek semmit! – nézett rám gyengéd
tekintettel. Furcsamód ezért is mertem bármit felajánlani neki, nem hittem, hogy
ha kérne is valamit, az valaha is túl sok lenne. Ez lenne a bizalom? Tetszett
az íze.
– Akkor kérdezz! Kérdezd meg megint, hogy mi a kedvenc
színed!
– Mi? – Az arcát simogattam, és ő próbált elhúzódni,
de nem engedtem. Látni akartam minden átsuhanó érzelmet.
– Csak kérdezd meg kérlek!
Ezúttal a helyes válaszokat akartam adni, így amikor
megkérdezte végre, megmondtam az igazat. Elmondtam az összes megfigyelésemet, a
különleges kis dolgokat, az apró szokásait, amit magamba szívtam, amióta
ismerem. Próbáltam úgy elmondani, hogy megértse, én milyennek látom őt, és mi
az, ami ennyire elbűvöl és megőrjít benne. Hagytam, hogy amit érzek, az
kihallatsszon a szavaimból, és végre felfogja, hogy igazán szeretem.
Láttam, amikor végre megcsillant a tekintetében az érzések
visszhangja, a puha kezeivel végigsimított az arcomon, és a nyakamon, mintha
nem tudná elhinni, hogy ez a valóság. Nem csodáltam, már-már én is álomnak
gondoltam.
– Azt állítod, szeretsz engem? – kérdezte édes
bizonyossággal a hangjában. – Ilyennek, amilyen vagyok?
– Igen – mondtam, és láttam rajta, hogy ezúttal el is
hiszi. – És te szeretsz engem, ilyennek, amilyen vagyok?
– Még sokkal rosszabbnak is.
Hát szeret! Igazán szeret, ez egészen megszédített,
úgy éreztem, képtelen lennék bármit válaszolni, vagy akár megmozdulni is, csak
élni akartam azt a pillanatot, amikor az a megfoghatatlan folyamat végigment
bennem.
– De… azt mondtad, nem akarsz szeretni – jegyezte még
meg.
– Ez nem olyan dolog, amit tudnék irányítani,
Szépségem – mormoltam rekedten. – Sajnálom, hogy eddig tartott, amíg rájöttem!
– Sajnálom, hogy az akaratod ellenére lettél szerelmes
belém – suttogta. Imádtam, hogy mindig mindenre van válasza, még ilyen
helyzetekben is.
– Bolond! – nyomtam a szájára a sajátom.
Úgy csókolt vissza, hogy abból tudtam, soha még ilyen
összhang nem volt közöttünk. Hitetlenkedve jöttem rá, hogy sokkal egyszerűbb
volt megtalálni, mint gondoltam volna, csak őszintén el kellett mondanom neki
mindent, és bízni benne, hogy nem töri össze cserébe a szívemet. Oké, ez belegondolva
mégis rohadtul nehéz volt, de azt nem mondhatom, hogy nem érte meg.
Nem volt megállás. Most, hogy tudtam, szeret, be
akartam pótolni minden elvesztegetett időt, és bár kicsit ellenkezett, úgy tűnt
ő is így van vele. Úgy éreztem, nincs fontosabb, mint gyakorlatban is
megmutatni, mit érzek iránta, és csókokkal, simogatásokkal megígérni, hogy ez
öröké fog tartani. Még akkor is, ha egy kicsi esély megvan rá, hogy talán
hazudok.
Semmi és senki nem állhatott közénk. Legalábbis, amíg
nem telefonált az apja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése