16. Új szabályok

 

Idegesen álltam Haley apjának gyilkos pillantását, de nem volt más választásom. Haley az enyém volt, vadabb dolgokkal is megküzdöttem volna érte, mint az a pasas. Másrészről van durvább dolog, mint egy indulatos, az egyszem lányát védelmező apa, aki tudott minden egyes rohadékságról, amit elkövettem a lánya ellen? Nagy szarban voltam.

– Beszélj! – förmedt rám.

Nem éppen így értelmeztem a beszélnünk kell négyszemközt mondatát, de nem volt mit tenni.

– Miről, uram? – kérdeztem a lehető legudvariasabb hangomon.

– Kezdetnek arról, mit keresett nálad a lányom egész éjszaka!

– Nem velem volt – mondtam az igazat. Pislogás nélkül meredt rám, én meg igyekeztem ártatlan pofát vágni. Még akkor is meg kellett erőltetnem magam, ha igazat mondtam, márpedig azért, mert terveztem egy-két dolgot a lányával.

– Akkor mit keresett a lányom nálad az előbb?

– Behívtam.

– Miért?

– Hogy beszéljek vele.

– Miről?

– Kettőnkről.

– Van olyan, hogy kettőtök? – horkant fel.

– Mindig is volt – vágtam rá.

Mély levegőt vett, és úgy nézett rám, mintha olyan bűzölgő kupac lennék, mint amilyet a környékbeli kutyák szoktak hagyni a felhajtónkon.

– Nem az én házamban! – mondta fenyegetően.

– Ezt nem tudom megígérni. – Farkasszemet néztünk, és bár én pillantottam félre, kitartottam. – Ott leszek, ahol Haley akarja, hogy legyek. Az az oldalán van.

– És ha megtiltom?

– Megteheti. – Óvatosan visszanéztem az arcára. – De ne tegye, kemény lenne Haleynek. Nem viselné el, ha választania kellene.

– Azt mondod téged választana velem szemben? – hördült fel. Elég biztos voltam benne, hogy nem. De ha mégis, akkor sem hagynám annyiban.

– Nem tudom – mondtam végül. – De szenvedne, és épp eleget szenvedett már.

– Miattad!

– Már megbocsátott – informáltam.

– Rosszul tette!

– Talán.

Újabb csend állt be, és én azon gondolkodtam, mit mondjak, amivel meglágyítom. A francba, nyilván semmit, de mondhatnék olyat, amivel megértethetem magam.

– Szeretem Haleyt, uram. Nem követem el ugyanazokat a hibákat újra! Vigyázni fogok rá.

– Én úgy tudtam, elmész a nyár végén.

– De hazajövök.

– Tudom, mivel szokták hitegetni az egyetemisták a lányokat!

– Én nem vagyok egyetemista – mormoltam.

– De az leszel! – Na, ezzel nem tudtam vitatkozni. De akkor mi van? Rohadtul fogok gürizni, hogy meglegyen a doktori. – Hová is vettek fel?

– A Los angelesi egyetemre.

– Milyen szakra?

– Pszichológia.

– Szóval már előre kigyakoroltad Haleyn, hogyan kell befolyásolni a naiv lányok agyát?

– Haley nem naiv – mondtam. – Ráadásul túl bonyolult ahhoz, hogy befolyásolni lehessen.

Meg mertem volna esküdni, hogy igazat akar adni nekem, helyette csak mordult egyet. Bár lazának mutatkoztam, az izzadtság már kiütközött a homlokomon, pánikoltam ezerrel, hogy esetleg valami olyasmit mondok, ami miatt kidob a házból. Biztos voltam benne, hogy Haley utánam jönne, de nem akartam, hogy balhé legyen a családjával.

– Azt akarod, hogy hagyjam annyiban? – kérdezte végül. – Hogy felejtsem el, amin Haley keresztülment miattad?

– Nem – ismertem el. – Csak egy új esélyt kérek. Jóvátenni.

– Nagyon kétlem, hogy az lehetséges lenne!

– Attól még megpróbálnám.

– Rendben! Legyen! – mondta úgy, hogy ez is tiszta fenyegetésnek hatott. – Nem foglak eltiltani Haleytől, de csak, mert bízom benne, hogy tudja, mi a jó neki! Ez nem jelenti, hogy szerintem is jót tesz neki a társaságod, sőt ha nem ígértem volna az ellenkezőjét, máris Los Angelesig rugdosnám a nyamvadt seggedet! – Kemény szavak egy szemorvostól! Valahol mégis megértettem, és behúztam a nyakam. – Mondom a szabályokat: ha még egyszer olyan állapotba kerül miattad, mint a legutóbb, akkor véged van! Nem lesz mentegetőzés és kifogás, Haley még csak tudni sem fogja, hogy közöm van az eltűnésedhez! – Mi van? Végigfutott a hátamon a hideg, annyira komolyan mondta, mintha a háta mögött lenne néhány verőember, ő maga meg valami maffiózó lenne. Nem mondtam semmit, csak figyeltem a folytatásra. – Ha még egyszer azt mondja neked, hogy menj el, és ne gyere többet vissza, akkor megteszed! Ha ő akar elmenni, akkor hagyod! Nem befolyásolod, hogy változtassa meg a terveit, belőle nem lesz olyan lány, aki az utolsó pillanatban eldönti, hogy másik egyetemre megy, hogy közel lehessen a „barátjához” – mutatott olyan idézőjeleket, amiket Haley szokott.

Ez volt az egyedüli hasonlóság, amit felfedeztem eddig közöttük. Talán el is mosolyodom tőle, ha nem vágott volna belém ez a szabály. Úgy nézett ki, sokáig nem leszünk együtt Haleyvel a nyár vége után. Szétsodor az élet, mint Emilyt és Mattet. Matt komoly, mégis elégedett kifejezésére gondolva megkeményítettem magam. Mit nekem a távolság? Ráadásul mindent el lehet intézni, legfeljebb pár nap…

– Az utolsó pedig: nem kedvellek és soha nem is foglak! Tűnhet úgy, hogy haverok vagyunk, vagy hogy szívesen látlak a házamban, de ne hagyd, hogy az udvariasság megtévesszen, mindig emlékezni fogok a féregre, aki ráerőltette magát a lányomra, aztán elhitette vele, csak arra jó, hogy valakinek titokban melegítse az ágyát!

Védekezhettem volna mindazzal, amivel eddig, hogy szeretem Haleyt, és eszemben sem volt ilyesmit sugallni, de az apjára nézve tudtam, hogy nem szavak, hanem tettek fogják elmosni Haley kétségeit, és hogy bármit is mondok, azok csak ígérgetések lesznek. Legalábbis egyelőre. Így mivel semmit nem mondtam, csak bólintottam.

A beszélgetést befejezettnek nyilvánítottuk.

 

*

 

– Egy mocskos rohadék vagy! – mondtam Zach-nek még aznap délután.

A helyszín, ahová Haleyért mentem, egy építkezés volt, ahol a tömeg jól szervezett hangyákként csinálta a dolgát. Jókedvű hangyákként, ahogy elnéztem, ami fura volt, lévén önkéntes munkát végeztek. Haley persze közéjük illett, de Zach?

– Kiakadtál volna, ha tudod! – vont vállat.

– A farkadat mutogattad a barátnőmnek! – förmedtem rá, és bár dühített a gondolat, valamiért viccesnek is találtam, hogy ez az idióta rávette, hogy rajzolja le meztelenül. Amikor megláttam a rajzot kiakadtam, de aztán Haley elmondta, hogy Zach és ő együtt lógnak egy ideje, még az a rajz is csak baráti szívesség volt. – Szét kellene vernem a pofádat!

– De nem fogod – mondta még mindig idegesítően nyugodt hangon. – Haley-bébi megígérte, hogy megvéd. Pasimanipuláló módszereket akar bevetni, amikre én tanítottam! – Az ökör büszkének hangzott, én pedig rá akartam szólni, hogy felejtse el azt a becenevet, és egyáltalán ne tanítson semmit az én barátnőmnek, de csak elröhögtem magam.

Hiába, ezt teszi a szerelem. Képes lettem volna álló nap vigyorogni, elég volt csak Haleyre gondolnom. Meg lefektettem néhány szabályt is magamnak. Az egyik az volt, hogy bízzak benne. Zach-ben nem bíztam, de Haleyben igen, tudtam, hogy semmi nem történt, még akkor se, ha Zach csontpucéran parádézott előtte. Ez inkább röhejes volt.

– Hol van? – kérdeztem végül, mert nem találtam a tömegben.

– Hoz még szögeket – mondta, és a fejével egy szerszámoskamra felé bökött, ahonnét két csaj lépett ki, de nem kellett egyetlen pillantást sem vesztegetnem rájuk, hogy tudjam, egyikük se Haley. – A hiénák! Szegény Haley-bébi!

– Miért mondod ezt? – kérdeztem, figyelve, ahogy a csajok felénk veszik az irányt.

– Hiénák – ismételte Zach, mintha tudnom kellene, ez mit jelent. Oké, nagyjából tudtam is. – Sajnálom, hogy egy légtérben kellett tartózkodnia velük. Ezek pont azok a fajták, akik kiszívják az életerőt az emberből. De nem a jó módon, érted?

A két hangya odajött hozzánk, és élből megkérdezték, nem innánk-e velük valamit.

– Bocs, de a barátnőmet várom – mondtam, cseppet sem sajnálva, hogy kihagyom a „nagy lehetőséget”.

– Én is az ő barátnőjét várom – felelte Zach is, és bár ő sajnálkozónak tűnt, csak tettette az egészet.

– Hú – sipította végül az egyik – nagyon különleges lány lehet, ha kettő ilyen srác is vár rá.

– Az – mondtuk Zach-kel tök egyszerre, ami nekem nem tetszett annyira, de ők hárman vihogni kezdtek rajta.

– Pedig van ott egy pápaszemes csaj, és képzeld, azt mondta, veled jár!

Zach rögtön abbahagyta a vihogást, de én csak mosolyogni tudtam. Ennyi, amit mások látnak belőle? A szemüvegét? Ez nevetségesebb volt, mint bármi, amit hallottam mostanában. Vagy egyszerűen csak túl jó kedvem volt ahhoz, hogy ezek az agyhalottak felhúzzanak.

Amikor Haley felbukkant végre, próbáltam annak látni, aminek tűnik. Egy alacsony lánynak kinyúlt pólóban, aki magasról tesz rá, milyennek kellene lennie a külsejének a mai divat szerint. A szívem csinálta a szokásos majd szétveri a bordáim dolgot, alig bírtam levenni róla a szemem. Tudtam, minek tűnik, és tudtam, mi valójában. Láttam, hogyan hökken meg, amikor látja velünk azt a két csajt, láttam a fintorát és a bizonytalanságát is, amikor az egyik odasúgta nekem, hogy az az a pápaszemes.

– Ő az a lány a kamrából, aki a barátnőmnek adja ki magát? – Láttam Haley arcán a meglepetést, de tudtam, hogy bízik bennem, ahogy én benne. Ez volt egy másik szabályom: soha nem rendíteni meg ezt a bizalmat. – És szerinted mit kellene tennem vele? – kérdeztem a csajt, aki volt olyan korlátolt, hogy rögtön válaszoljon.

– Mondd meg neki, hogy ne csinálja!

Haley úgy festett, mint aki citromba harapott. Imádtam volna lecsókolni a kifejezést az arcáról, aztán rájöttem, hogy ez egy kivitelezhető terv.

– Jó ötlet – mondtam, és odamentem Haleyhez, aki várakozva nézett rám. – Nem kellene a kamrában bujkálva terjesztened, hogy a barátnőm vagy. Gyere, tudassuk mindenkivel!

Megcsókoltam, és ő úgy simult nekem, mintha nem alig pár órája találkoztunk volna utoljára. És igaza volt, szinte heteknek tűnt, úgyhogy csak ízlelgettem az ajkait és a nyelvét alaposan elraktározva minden csepp figyelmet, amit csak adni akart. Azt akartam, hogy érezze, nekem ő már a minden, nem mellesleg a leggyönyörűbb lány a környéken.

Zihálva, vörös arccal húzódott el tőlem.

– Mindenki néz – mondta úgy, hogy nem is pillantott körbe. Mosolyogva nézett a szemembe, és az ujjaival a nyakamat simogatta.

– Szia – feleltem neki idiótán. Oké, elég nehéz volt értelmes dolgot kigondolni, különben sem érdekelt, ki néz.

– Szia – válaszolta, és mintha az előbbi csók nem is üdvözlés lett volna, gyorsan lábujjhegyre állt, és puszit nyomott a számra. – Csak lerakom ezeket a szögeket, és mehetünk. Biztos már éhes vagy.

– Ja – hagytam rá, és ahogy visszaereszkedett a talpára, követtem a számmal egy újabb csókra. – Csak nem a pitére.

– Ó – mondta még jobban elpirulva, és most körbepillantott. Nem tudom, mit látott pontosan, mert én nem vettem le róla a tekintetem, de amikor visszanézett rám, kacéran csillogott a tekintete. – Jó ötlet. Mehetünk haza is.

– Ne! – jutott eszembe nemcsak az, hogy valószínű otthon lesz az apja, hanem a másik dolog is, amit a szabályrendszerbe vettem. – El akarlak vinni egy jó randira. Jól sejtem, hogy ez lesz az első randid is?

– Ha az autóvezetés, a vacsoránk, a buli és az éjszakáink nem voltak randik – mondta évődő hangon. – Akkor igen, ez lesz az első! De van jobb ötletem! Menjünk haza, szeretkezzünk, és utána elmegyünk az első randinkra!

Felnevettem. Imádtam a tervet.

– Nem lehet – ráztam meg a fejem, és nyomtam még egy csókot a kissé lebiggyedő ajkára. Aztán még egyet a biztonság kedvéért. – Otthon van az apád. Meg az én szüleim. És nem is akarok gyorsan túllenni rajta. Ha ágyba kerülünk, szeretni akarlak hosszú órákon keresztül. Lehet, hogy napokig!

– Az jó sok szeretkezés lesz – hagyta rám. – Jó, akkor menjünk pitét enni. Nem baj, ha meghívom Zach-et? Vagy akkor elrontom az első randinkat?

Bizonytalan pillantást vetett rám, és bár nem örültem neki, hogy Zach-re is szüksége van, megmondtam, hogy hívja csak, ha akarja. Végül velünk jött Johann is, aki szerencséjére már Syllel járt. Nem gondoltam volna, de mégiscsak jobb volt a tömeg, ugyanis alig ültünk le egy boxba és rendeltük meg a pitéket, Haley apja telefonált a lányának, hogy hol a fenében van.

Nyilván azt hitte, hogy megint bűnbe vittem a lányát.

– Csak itt a barátaimmal, a piténkre várunk – mondta Haley az ártatlan hangján, és boldogan mosolygott Zach-re, amikor az beleüvöltött a telefonjába, hogy üdvözölje Haley apját.

A keresztnevén!

 

*

 

Az éjszaka közepe volt már, amikor elterültem Haley mellett, és zihálva hallgattam a pihegését.

– Szeretlek, Haley! – mondtam, mire meglepetten nézett rám.

– Tényleg?

– Tényleg. És te…

– Szeretlek, Dean! Csak jó volt hallani, hogy te is. Egy kicsit ijesztő érzés, de nagyon jó.

Erőt véve magamon arrébb gurultam, hogy hozzásimuljak, és átkaroltam a törékeny testét majd a nyakába fúrtam az arcom.

– Nem hazudtam az első éjjel sem. Csak nem féltem kimondani, hogy szerettelek már akkor is.

– De fel sem ismertél!

– A szívem felismert, Szépségem! Csak hülye voltam, és másnap, amikor odajöttél, én csak arra tudtam gondolni, mi lesz a véleményed rólam, amiért elvettem egy szegény lány szüzességét, akiről azt sem tudom, kicsoda. Meg akartam találni az a lányt, de közben annyira koncentráltam, hogy ne veszítselek el téged! Nem is tudtam volna választani közületek!

– Tényleg tetszettem már neked akkor? Amikor olyan szerencsétlen voltam?

– Mindig tetszettél nekem! Még akkor is, amikor én nem tetszettem neked.

– Mindig tetszettél nekem! – háborodott fel. – Gyönyörű vagy! Amikor ideköltöztünk, meglestelek a kerítésen keresztül.

– Tényleg? – vigyorogtam a nyakába.

– Tényleg! – simított végig jólesően a hajamon. – Hazajöttél, és vetkőzni kezdtél a medence mellett. Azt hittem, infarktust kapok, Dean! Az egyik legszexisebb dolog volt, amit valaha láttam! Olyan voltál, mint egy… hát, mint egy angyal. Akkor csináltam a rajzot, ami kint van a suliban. A te félmeztelen képed volt, amiért Miranda kisasszony életében először megdicsért, és még csak nem is az én érdemem, mert csak azt rajzoltam le, amit láttam! Hogy hiheted ezek után, hogy volt, amikor nem tetszettél?

– Veled szemben nem vagyok olyan nagyképű, gondolom – csókoltam meg a bőrét.

– Velem maradsz egész éjjel? – kérdezte végül kissé szorongó hangon.

– Veled maradok, amíg csak akarod!

– És ha azt akarom, hogy mindig maradj velem?

– Akkor mindig itt leszek.

– De elmész az egyetemre!

– Hétvégén mindig visszajövök.

– De lesznek ott más lányok. Tudom, milyenek az egyetemi bulik…

A beszélgetés kezdett olyasmi lenni, mint amit az apjával folytattam le aznap reggel.

– Volt, amikor ettem másfajta pitéket is, mint meggyeset – mondtam hülye módon előszedve Matt hasonlatát. – De aztán meg nem kaptam belőle, és azóta mindig csak azt kérek, tudod, miért?

– Mert én olyan vagyok, mint a meggyes pite? Lehet, hogy meg fogsz kívánni másmilyet is, de én maradok a kedvenced? – Ellenkezni akartam, de továbbgondolta. – Vagy már megkóstoltad az összest, rájöttél, hogy a meggyes a legjobb, és azt is tudod, hogy milyen, amikor nem ehetsz a legjobb pitéből, ezért soha többet nem fog előfordulni, hogy ne a legjobb pitét válaszd, vagyis engem?

– Pontosan – vigyorodtam el megint. – Te vagy a kedvenc pitém!

– Oké, ezt elhiszem. Nem kockáztatnád meg, hogy soha többet nem eszel meggyes pitét, mert a meggyes igenis megsértődne, ha más pitéket részesítenél előnyben.

– Nem fogok.

Hallgattunk egy darabig, majd felkuncogott.

– Most miattad éhes lettem! Hozok fel pitét, jó?

Adtam neki egy csókot, majd hagytam, hogy lemenjen és felhozza a sütiket. Imádtam, hogy mindig van nála pite. Ez az élet, az eszesebb elrakatja a pitét, mondta egyszer és pár perc múlva meggyőződhettem róla, mennyire igaza van. Szeretkezés, meggyes pite és még több szeretkezés. Bolond lettem volna nem szeretni érte. 

15. Vallomás

 

Azt hittem, az lesz az utolsó vágás, hogy Haley nem készített több rajzot, de azt még valahogy el tudtam viselni. A mondandóm terveztem, és vártam a tökéletes alkalomra, amikor sarokba szoríthatom, és a kezébe nyomhatom a titkomat.

Aztán ő az egyik este beszállt a kocsijába, és elhajtott. A szülei otthon voltak, ő maga egyedül ment el, ki tudja hová. Persze tudtam, hová, ahhoz a másik sráchoz. Végre megtehette a lépést, és Haley most elment, hogy találkozzon vele. Úgy gondoltam, ez még csak az első randi lehetett, talán nem késtem el annyira, viszont ahogy teltek az órák, egyre idegesebb lettem.

Rájöttem, hogy Haley talán nem fog hazajönni. Eleget sanyargattam magam a gondolattal, de nem hittem, hogy ennyire fog fájni, és persze az én hibám volt teljesen. Oda kellett volna adnom neki a rajzomat, már tegnapelőtt, amikor elég jónak ítéltem ahhoz, hogy késznek nyilvánítsam. Úgy a tizedik próbálkozásra.

Mégis visszatartott valami, amit nem tudtam megnevezni. Nem félelem volt, legalábbis nem csak félelem, hanem valami fura szorongás is attól, hogy már nem fogja érdekelni, bármit is érzek iránta, ráadásul abban sem voltam biztos, mi lesz, ha tényleg kimondom. Mi van, ha rögtön meggondolom magam, és elveszítem azt a mély fájdalmat, ami már úgy hozzám nőtt? Teljesen más lettem tőle, és bepánikoltam, mi lesz, ha már nem lesz velem. Akármerre is alakul, úgy tűnt még jobban meg fogja változtatni az egész életemet.

Nem bírtam megmaradni, kint járkáltam a két ház között, várva, hogy hazajöjjön, valósággal fohászkodtam, hogy jöjjön haza, de lassan megvirradt, és én még egyedül voltam.

– Dean! – anyám állt az ajtóban, aggódva nézett rám. – Le sem feküdtél?

– Haleyt várom – mondtam elkínzottan. – Beszélni akarok vele.

– Nem jössz be? Csinálok egy kávét.

Csak a fejemet ráztam, mire sóhajtva elfordult.

– Anya! – szóltam utána. – Mondta neked valaha Haley, hogy… tetszem neki vagy valami?

– Dean, ezt nem kellett mondania – mosolyodott el. – Látnod kellett volna az arcát, amikor először meglátott, és te úgy viharzottál el mellette, hogy észre sem vetted.

– Milyen volt? – kérdeztem, mindenféle haragos vagy sértődött kifejezést képzelve.

– Elmosolyodott, mintha te lennél az egyik leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott.

– Anya! – szóltam rá a túlzása miatt, de csak kuncogott.

– Mondtam is magamban, hogy milyen jó ízlése van! De nem kellett semmit kérdeznem tőle, láttam, hogy kezdettől fogva úgy néz rád, mint egy hősre, és ha tagadod is, azt is láttam, hogy Haley jelent neked valamit.

Nem várt a válaszomra, csak bement a házba. Azon kezdtem tűnődni, igaz lehet-e. Szívesen lettem volna Haley hőse, bármennyire is nyálasan hangzik az egész. Igazából szívesen lettem volna akárkije, ha megbocsát. Ha lenne lehetőségem visszamenni az időben, akkor nem a kukáknál találkoznánk először, hanem ott a nappalinkban, és nem néznék át rajta. Vagy később, amikor Johann karjaiba próbáltam lökni, elhívnám inkább én magam moziba, esetleg megcsókoltam volna az egyik vezetésóránk után, vagy akkor, amikor együtt vacsoráztunk. Ha időutazó lennék, egyetlen másodperc alatt újraírnám a múltat, és aznap, amikor felébredtem az első éjszakánk után, és újra láttam őt, egyszerűen átkarolnám, és bemutatnám Mattnek és Zach-nek mint barátnőmet. Vagy felejthetetlenné tenném a szalagavatót csupa bókkal, és gyengéd csókokkal, amikre nem kellett volna kényszeríteni. De ha csak addig visszamehetnék, amíg megkérdezte, szeretem-e, talán már azzal is jóvátenném, hiszen a válaszom igen lenne.

Elképzeltem a csodálkozó tekintetét vagy épp a mosolygó ajkát. Persze ha akkor kimondom, visszakérdeztem volna, ő hogyan érez, és bármit felelt is volna, még lett volna remény.

Így hajnalban, amikor ő másvalakivel töltötte az éjszakát, úgy éreztem egy szemernyi sem maradt, a szívem mégis őrült iramban kezdett verni, amikor Haley végre hazaérkezett. A francba is, nem számított, hogy kivel volt, el kellett mondanom végre.

Nem vett észre, ahogy odalopakodtam.

– Hol voltál az éjjel? – hívtam fel magamra a figyelmet, mire ijedten felsikkantott.

– Dean! 

– Hol voltál, Haley? – Ignorálta a kérdésem, ahogy végignézett rajtam.

– Mit csinálsz itt ilyen korán?

Nem tűnt szomorúnak, inkább kíváncsinak, amit én mocsok tragikusnak gondoltam. Már nem is szomorú miattam. Az a srác begyógyította a sebeket, amiket okoztam?

– Válaszolj… kérlek! – Nem akartam számon kérőnek hangzani, de az voltam.

– Egy ismerősömnél voltam. Miért?

– Kinél? Annál a srácnál? – Meglepetten nézett rám, és valami hideg felcsillant a tekintetében.

– Igen. Egy fiúval voltam. – Olyan volt, mintha valaki kést döfött volna a légcsövemben, Alig és nehezen lélegeztem. – És akkor mi van? – kérdezte, mintha nem tudná, hogy összetöri a szívem.

Az volt a legszánalmasabb az egészben, hogy nem tudta, mert én mondtam neki, hogy nem akarom szeretni, ő pedig elhitte.

– Beszélni akarok veled, Haley! Ez így nem mehet tovább!

– Én… – bámult rám ijedten – most nem érek rá.

– Kérlek! – könyörögtem. – Mondanom kell valamit!

Beleharapott az ajkába, mintha megsajnált volna.

– Hallgatlak.

– Utálom ezt a sövényt, Haley! – bukott ki belőlem arra a nyamvadt zöld falra bökve. – Utálom, hogy nem látok be hozzátok, amikor akarok. Utálom, hogy nem látlak minden nap. Már át sem jössz hozzánk. A szüleimnek és Lissának hiányzol – hadartam. Minden szó, amit kimondtam, kicsit feloldotta a görcsöt, de még így is annyi volt hátra.

– Szerintem ez így a legjobb, Dean – sütötte le a tekintetét. – Biztos vagyok benne, hogy a családod meg tud lenni nélkülem, nem fognak…

– Nekem is hiányzol! – vágtam közbe, nehogy azt higgye, hogy ez nincs így. Értetlenül nézett rám. – Szükségem van… egy barátra, akivel beszélgethetek. Még barátok vagyunk, igaz? – kérdeztem reménykedve.

– Persze – mondta kelletlenül.

Nem, már nem tartott a barátjának sem. Megpróbált lepattintani, de nem hagytam magam, a kezét megfogva könyörögtem, mígnem hagyta, hogy beszéljek. Elmondtam neki a történetet az édes, csábító lányról, akit megpróbáltam eltüntetni az utamból, mert idegesített, hogy a szüleim beleszólnak az életembe, elmondtam, milyennek láttam őt, és ő könnyes szemmel meredt rám, a fejét rázta, mintha nem is róla beszéltem volna.

– Nem igaz! Hogy lehetsz ilyen? – kérdezte vádlón, mert azt hitte, hogy sértésnek szántam a csábító voltját. – Hogyan tudsz…

– Tévedtem! – próbáltam megnyugtatni. Magamhoz húzva, megérintve a gyönyörű arcát, boldogan, amiért nem húzódott el, hanem hagyta. – Olyan rohadtul nagyot tévedtem!

Nem bírtam ki, hogy ne azonnal, ne megint tisztességtelen módszerekkel szerezzek választ. Megcsókoltam, és ő úgy csókolt vissza, hogy attól feltámadt bennem a reményt. Valósággal remegett a karjaimban, és amikor elhúzódtam tőle, az őzikés tekintetével nézett rám.

– Nem hazudok, Dean! Sosem akartalak elcsábítani! – Ezt már tudtam, ahogy azt is, hogy nincs tisztában vele, milyen hatást ér el egyedül az ártatlan hangjával, a gyengéd tekintetével. – Bele sem mertem volna vágni.

– De megtetted, Szépségem! – mondtam, mire újra megremegett. Nem voltam biztos benne, hogy el tudom hitetni vele, ez nem rossz dolog, hiszen még én sem tudtam biztosra. – Engedtél nekem, és lefeküdtél velem, de elhiszem, hogy nem tudtad, mit indítasz el ezzel. Gyere, menjünk be hozzánk! Reszketsz.

Amikor átkaroltam a vállát, jött velem. Olyan természetes érzés volt, hogy elámultam tőle. Hiszen erre született, a karjaim közé vagy hogy mellettem sétáljon, és el akartam mondani neki.

– Be akarom fejezni, Haley! – folytattam, mire felsóhajtott, kelletlenül megint. – Hogy tudtál elbújni előlem? Miért nem jöttél oda, és vágtál pofon, amiért azt tettem veled? A lányok nem olyan első alkalomról álmodnak. Persze te nem vagy egyszerű lány. Odajöttél hozzám könyörögni, hogy bocsássam meg, amiért szemét voltam veled. Szerinted ez ésszerű dolog? – Megráztam a fejem. – Egyre biztosabbá vált, hogy ki lettem játszva. Anyám nekem támadt, hogy ezután ne merjek gorombáskodni veled. Te pedig ott voltál, idióta ajándékokat hoztál nekem, és még mindig nem követelted azt, ami már szerintem is megilletett volna.

– Mit? – kérdezte. Fogalma sem volt róla.

– Bocsánatkérést, Szépségem! Miért nem estél nekem? Miért nem hibáztattál, mint azok, akikben a legjobban bíztam? – Vagyis mindenki, akik szerint máshogy kellett volna bánnom vele.

– Mert én azt nem tekintettem hibának – felelte halkan. – Én azt hittem…

– Beléd szerettem – mondtam egyszerűen. Jó érzés volt kimondani. – Tudom. Megértem.

Elértünk a bejáratig, kinyitottam előtte az ajtót, és ő belépett. Kellemes volt odabent tudni, csak azt reméltem, hogy a család nem zavar közbe.

– Haley van itt, anya! – szóltam be a konyhába jó hangosan, mire Haley ugrott egyet ijedtében. – Felmegyünk a szobámba!

Mindenki a konyhában volt, egy emberként pislantottak Haleyre, aki úgy tűnt, zavarban van, alig mert rájuk nézni.

– Sziasztok – köszönt halk hangon.

– Velünk reggeliztek? – kérdezte anyám reménykedve.

– Később megbeszéljük! – ragadtam meg Haleyt, hogy felvonszoljam magamhoz. Jött engedelmesen. – Folyton ezt csinálják! Az esküvőnket tervezik. Kitalálják a gyerekeink nevét – magyaráztam neki ennek idegesítő részleteit, mire fájdalmasan pillantott rám.

– Sajnálom.

– Ne tedd – mondtam, mert ez bőven belefért. Sokkal többet elviseltem volna Haleyért. – Inkább magyarázd meg ezt! – löktem be a szobám ajtaját.

A meglepettségtől apró, szexis kis hangot hallatott. A rajzai voltak a falamon kronológiai sorrendben, minden felületen, ahová csak ki tudtam ragasztani őket. Konkrét bizonyítékai voltak nemcsak annak, hogy kezdtem megőrülni, hanem annak is, hogy Haley érzett valamit irántam.

Figyeltem az elámult, értetlen arcát, ahogy a képeket nézte.

– Akarod, hogy körbevezesselek? – terelgettem az első rajzhoz, amin a kukában ugrálok gyerekként. – Minden éjjel rajzoltál. Láttam, hogy ég nálad a fény, aztán, amikor kialudt, kilopóztál, és kidobtad ezeket. Miért csináltad? – Mert szeretsz?

– Mert el akartam felejteni! – suttogta könnyes szemekkel. – Csak lerajzoltam, és eltűntettem, hogy a fejemből is eltűnjön.

Rábámultam a rajzokra, és elképzeltem, ahogy az a sok emlék mind eltűnik a fejéből, míg végül csak azokra emlékszik majd, amikről nem csinált rajzokat. Alig kaptam levegőt.

– El akarsz felejteni engem?

– Igen – mondta, és megrebbentek a pillái, ahogy visszapillantott a rajzaira. Nem felejtette el, úgy ismerte őket, ahogy én.

– Hazudsz! – leheltem megkönnyebbülve. – Nem másokat bántasz vele, önmagad véded, hogy téged ne bánthassanak. Ez annyira egyszerű. Mondd, amikor együtt vacsoráztunk, az egy randi volt?

– Nem – nézett rám úgy, mintha bolond lennék. – Csak vacsoráztunk, nem?

– És amikor elhívtál arra a bulira? Az sem volt randi?

– Nem. Miért – gondolkodott el –, szerinted az volt?

Csak az önhittségem áldozata voltam végig. Haley egyáltalán gondolt valaha kettőnkre? Azt mondta, már szeretett, amikor lefeküdtünk, de ha nem volt randi a buli, akkor mégis hogyan? Nem tudtam kibogozni.

– Téged még tényleg soha senki nem csókolt meg előttem? – ugrottam a következő kérdésre.

Itt volt előttem ez a minden szempontból különleges lány, és lehetetlennek tartottam, hogy még soha senki nem fedezte fel, mi rejlik a béna ruhák alatt, vagy egyszerűen csak abban az okos kis fejében.

– Ki akart volna engem megcsókolni? – sütötte le a szemét. Mert azt hitte magáról, csúnya. Soha még ilyen bonyolult lánnyal nem találkoztam.

– Nekem soha nem volt ellenemre, Haley! Gyere! Ezeket még magyarázd el nekem!

Kézen fogtam, és az ágyhoz húztam, ahol az utolsó két kép volt, az, amelyiken a másik lánnyal vagyok, és az, ahol egy vérszomjas csaj kinyír engem. Megkérdeztem, mit jelentenek, de Haley csak a fejét rázta értetlenül még akkor is, amikor előadtam az elméleteimet.

– Csak rajzok, Dean. Nem jelentenek semmit.

– Biztos vagy benne? Mert én is rajzoltam valamit neked. De ha ezek nem jelentenek semmit, akkor nem mutatom meg. Nem tudok rajzolni, nem akarok még nagyobb hülyét csinálni magamból.

Pedig égette a zsebemet az a rajz, ráadásul, amikor felcsillant a szeme, el is döntöttem, hogy mindenképpen megmutatom, lesz, ami lesz. Látni akartam, mit szól hozzá.

Végül csak elmagyarázta.

– Ez a harapdálós barátnőd, Patty. Megharapja a nyakad, de nem ölt meg. – Megkönnyebbültem, mert így érthetőbb volt, gondolatban be is illesztettem a sorba. – A másik meg… a lány, akit megálmodtál magadnak. Az, akiről azt hitted, én vagyok.

– Azután készült, hogy nem ismertelek fel? – esett le. Nem képzelt el valaki mással! – Hála Istennek!

– Mit rajzoltál nekem? – kérdezte sürgetően.

Kivettem a zsebemből.

– Tudnod kell, hogy ebben minden benne van, amit tudnod kell rólam – ejtettem a kezébe. – Nem olyan jó, mint amilyet érdemelnél, de… remélem, hogy megérted a jelentőségét.

– Megnézhetem? – pillantott fel rám várakozón.

– Nem baj, ha nem tetszik – mondtam még, pedig dehogynem lett volna baj.

Beledöglöttem volna, ha nem érdekli. Mereven bámultam, ahogy csigalassúsággal kihajtja, és ránéz arra a szívre, a szerelem egyezményes jelére, amit lefirkáltam neki. Nem úgy reagált, ahogy számítottam rá.

Hirtelen a szája elé kapta az egyik kezét, és hangos zokogásban tört ki. Tétován ácsorogtam. Miért sír? Az örömtől? A fájdalomtól? Csalódottságtól?

Valami olyasmit kérdezett, ami miérttel kezdődött, de nem igazán értettem a nedves felhangok közepette.

– Nem egyértelmű? – kérdeztem értetlenül, és megfogtam az arcát, hogy rám nézzen, miközben végre elmondom neki. – Mert szerelmes vagyok beléd. Te szeretsz engem?

Jó érzés volt kimondani, de a fenébe is, nem voltam biztos benne, hogy akkor is az lesz, ha ő nem mondja viszont. Márpedig még mindig zokogott az én hibámból, és próbált mondani valamit, amit nem értettem. Nem hittem volna, hogy képes vagyok ekkora fájdalmat okozni bárkinek. Nem érdemeltem meg, hogy ő is szeressen. Talán még egy utolsó esélyt sem, amit kérni akartam.

Csak átöleltem, és hagytam, hogy a mellkasomba sírjon, közben belélegeztem a hajának illatát, készen rá, hogy elraktározzak belőle azokra az időkre, amikor már nem lesz velem. Rádöbbentem, mekkora idióta voltam, amiért valaha is megfordult a fejemben, hogy nem szeretem őt. Hülye módon csak azon sopánkodtam, hogy elgyengít engem és térdre kényszerít, de a francba, egy senki voltam nélküle! Már attól, hogy a karomban tartottam, hogy nekem simult, úgy éreztem, ezért bármire képes lennék, márpedig ez egyáltalán nem gyengeség. Inkább valami újfajta, különös erő, valami mélyről jövő elhatározottság.

– Miért? – kérdezte végül törékeny hangon, de érthetően. 

– Nem tudom, Haley! – ismertem el arra gondolva, milyen jó érzés, ahogy a vállamnak dönti az arcát. – Hidd el, hogy ezen gondolkodom jó ideje. Azt hiszem, te vagy az oka. Túl közel voltál hozzám, és túlságosan csábítottál ahhoz, hogy ne szeressek beléd.

– Én nem csábítottalak! Esküszöm, Dean. Én csak a barátod akartam lenni, mert azt hittem, te is akarod. – Olyan bocsánatkérőnek hangzott, hogy nem tudtam eldönteni, azt sajnálja-e, hogy elcsábított vagy azt, hogy szeretem, de ő nem szeret viszont. – Nem tudtam, hogy… hogy belekényszerítettek.

– Nem volt kényszer! – vágtam rá hitetlenkedve, amiért ezt gondolja. – Persze anyám nyaggatott, és először én sem szívesen mentem át hozzátok, de jól érezni magam veled sosem volt kényszer. Annyira érdekes és szórakoztató vagy, Haley! Még azt is elfelejtettem, hogy nem akarok veled lenni.

– De ez nem jelenti, hogy…

A nyakához hajoltam, hogy beszívjam az illatát. Féltem, hogy nem sokáig viseli már el az ölelésem. Elmondtam neki, milyen vagyok igazából, hogy mit csináltam, ami miatt ott kötöttünk ki, ahol most voltunk. Szerettem volna, ha megérti, hogy látom, mennyire tökéletes, és hogy vágyom rá a legelejétől kezdve. De ő nem mondott semmit, csak arra kért, beszéljek még, mintha tudná, mennyire jó érzés végre kiadni magamból. Elmondtam, hogy próbáltam meg Johann karjaiba lökni, miközben végig azzal áltattam magam, hogy nem akarom őt. Még mindig nem mondott semmit.

Miközben beszéltünk, leültünk az ágyamra, de ő továbbra is a vállamon nyugtatta a fejét. Reméltem, hogy neki is olyan természetes érzés, mint nekem.

– Szeretném tudni, mit gondolsz! Mondd el! – sürgettem végül.

– Nem értelek téged! – felemelte a fejét, és a rajzokra nézett. – Miért csinálod ezt velem? Azt mondod, szeretsz, de tudom, hogy nem lehet igaz, mert továbbra sem hiszed el nekem, hogy igazat mondok, akkor hogy… mégis mit akarsz tőlem?

– Nem mondtam, hogy nem hiszek neked! – Megkönnyebbültem, és egyben féltem is. Az előbbi azért volt, mert nem megszabadulni akart tőlem, utóbbi pedig azért, mert nem tudtam, el fogja-e hinni valaha, hogy szeretem. – Hiszek neked… most már. Sajnálom, hogy korábban akkora gennyláda voltam.

– Nem voltál gennyláda. Érthetően a tudtomra adtál mindent. De ne mondd, hogy hiszel nekem! Az előbb mondtad, hogy csábítottalak, holott…

– Csábítottál, Haley, ebben nincs hiba. Az egy dolog, hogy nem akarattal, de sikerült elérned, hogy én azt gondoljam, a vacsora, a meghívás arra a bulira, még maga a vezetésóráink is, mind randik voltak, amiknek az volt a célja, hogy észrevegyem, te vagy, akivel lennem kellene.

A magyarázatomra felháborodottan nézett rám.

– De én nem gondoltam ezt! Nem érted? Én azt hittem, csak barátok vagyunk! – Csak barátok. Ez fájt, jobban, mint gondoltam volna, holott tudtam, hogy ez is a pakliban van. – Most már azt sem tudom, hogy mi volt az igazi belőled, csak abban vagyok biztos, hogy nem akarok megint pórul járni veled, Dean.

– De… nem szeretsz már engem? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem érdekelt, mennyire mutatkozom szánalmasnak, akartam, hogy szeressen. – Nem az vagyok, akinek hittél, ez igaz. De már nem is szeretsz?

– Én… nem tudom, kit szeretek – fordította el megint a tekintetét az enyémről. Először azt hittem arról a srácról beszél, akivel az éjjel volt, de aztán máshogy folytatta. – Akibe beleszerettem, az a fiú, akit érdekelt, hogy mi van velem, aki megpróbált segíteni, amikor rájött, hogy félek a vezetéstől, az, akit a barátomnak hittem. De most mondtad, hogy ez nem volt igaz, hogy végig csak egy csábítót láttál bennem, és én nem tudom, miben higgyek.

A szavait imádtam, de egyben elcsüggesztett a végleges hangneme, mintha mindez már a múlt lenne, és nem hinné, hogy ezt rendbe lehet hozni. Megkérdeztem, és ő úgy nézett rám, mintha csodálkozna, hogy szenvedek miatta, mintha csak akkor vette volna észre. Vagy csak elkezdte elhinni?

Még mindig a kezében tartotta a rajzot, sőt úgy nézett rá, mintha soha nem akarna megválni tőle.

– Talán lesz más alkalom is rá, hogy elmagyarázd, mit miért csináltál – mondta végül – de most talán elugorhatnál a szöveged végére. Csak a gyakorlatiasság kedvéért.

Ezer és egy dologkért kellett még bocsánatot kérnem, erre gyakorlatiasságról beszélt. Imádtam ezt a lányt!

Rávigyorogtam, mire ő is elmosolyodott.

– Az a vége, hogy tévedtem mindenben, neked volt igazad, és azt akarom, hogy megint velem legyél.

– Hogyan? – kérdezte, és a mosoly rögtön eltűnt az arcáról.

– Persze. Matt említette azt a srácot, aki legyeskedik körülötted – jutott már megint eszembe az a fickó. – Ő… vele voltál az éjjel? De ugye nem történt semmi? – Nem is akartam tudni. Jobb lett volna, ha nem ismerem a részleteket. – Inkább ne áruld el! Nem akarom tudni, de ha kibékülsz velem, akkor többet nem találkozhatsz vele!

Meglepetten nézett rám.

– Ha kibékülök veled? De hát… nem te mondtad, hogy nem akarsz engem?

Még mindig nem értette. Fogalmam sem volt róla, mit hisz, mégis miért tépem itt a számat. Nem hitte el, vagy nem fogta fel, hogy szeretem.

– Én? Akarlak, Haley, mikor mondtam, hogy nem? – Persze, amikor félreértett, mégiscsak el kellett magyaráznom. – Azon a reggelen azt hittem, hogy szerelmi vallomásra akarsz kényszeríteni, amit én idióta nem akartam megtenni. Eszembe sem jutott, hogy amire te gondolsz, az csak néhány randi, aztán mielőtt megmagyarázhattam volna, elküldtél.

 Úgy nézett rám, mintha ez még csak fel sem merült volna a fejében.

– De te nem is akartál semmi mást, csak szexet! Megkérdeztem, és azt mondtad, semmi mást! Nem értem, miért gondoltad volna meg magad. Mary megint rábeszélt valamire? Felesleges volt, nem vagyok magányos, vannak barátaim, van munkám, és…

– Az új srác? – kérdeztem, mert ez akkor sem hagyott nyugodni. Tudnom kellett! – Ki az?

– Nincs fiúm, Dean. Azt Matt csak kitalálta, hogy féltékeny legyél. Így akart rávenni téged, hogy beszélj velem.

Döbbenten néztem rá. A francba is, ez bevált! Nem tudtam, hogy meg akarjam-e ölni Mattet vagy inkább megköszönjem neki. Nem, előbb döglök meg, mint hogy megköszönjem. Meg különben is, még semmi sem volt biztos.

– De ha nincs másik srác, akkor mi a baj? Ennyire elszúrtam, hogy már esélyt sem fogsz adni nekem? Teljesen kiábrándultál belőlem? – A bizonytalanságait ráértem később is eloszlatni, ha végre hagyná!

– Nem – mondta megdobogtatva a szívem. – Én csak… nem merek hinni neked. Mi van, ha megint átversz? Hogy mondhatod, hogy szeretsz, amikor nem is ismersz?

– Én még soha nem könyörögtem egy lánynak sem! – magyaráztam türelmetlenül, mire rögtön felcsattant.

– Nem is kértem, hogy könyörögj! Nem veszed észre, hogy te beszéled be ezeket magadnak? Nem kérek tőled semmit, Dean, egyedül a barátod akartam lenni, de most… már ezt sem akarom! – Rögtön visszavettem az arcomból. Szinte már kényszeresen cseszek el mindent! Miért nem tudom megértetni vele? Nem voltam még elég világos? – Dühös vagy rám, és folyton bántasz engem. Előbb-utóbb megint mérges leszek rád emiatt, és akkor veszekedni fogunk. Zárjuk le inkább, kérlek! – Megint lesütötte a szemét, amit elfutottak az újabb könnyek.

– Nem, Haley! – Most nem sírhatja el magát, nincs is oka rá! – Én még soha nem guberáltam a szemétben semmiért, csak ezekért a rajzokért! Nem mondtam egy lánynak sem, hogy szeretem, úgy, hogy komolyan is gondoltam! Nem könyörögtem senkinek semmiért! De érted megteszem! Könyörögnék, ha kérnéd! Akármit megcsinálok, ha kéred, csak kérj valamit!

– De én nem kérek semmit! – nézett rám gyengéd tekintettel. Furcsamód ezért is mertem bármit felajánlani neki, nem hittem, hogy ha kérne is valamit, az valaha is túl sok lenne. Ez lenne a bizalom? Tetszett az íze.

– Akkor kérdezz! Kérdezd meg megint, hogy mi a kedvenc színed!

– Mi? – Az arcát simogattam, és ő próbált elhúzódni, de nem engedtem. Látni akartam minden átsuhanó érzelmet.

– Csak kérdezd meg kérlek!

Ezúttal a helyes válaszokat akartam adni, így amikor megkérdezte végre, megmondtam az igazat. Elmondtam az összes megfigyelésemet, a különleges kis dolgokat, az apró szokásait, amit magamba szívtam, amióta ismerem. Próbáltam úgy elmondani, hogy megértse, én milyennek látom őt, és mi az, ami ennyire elbűvöl és megőrjít benne. Hagytam, hogy amit érzek, az kihallatsszon a szavaimból, és végre felfogja, hogy igazán szeretem.

Láttam, amikor végre megcsillant a tekintetében az érzések visszhangja, a puha kezeivel végigsimított az arcomon, és a nyakamon, mintha nem tudná elhinni, hogy ez a valóság. Nem csodáltam, már-már én is álomnak gondoltam.

– Azt állítod, szeretsz engem? – kérdezte édes bizonyossággal a hangjában. – Ilyennek, amilyen vagyok?

– Igen – mondtam, és láttam rajta, hogy ezúttal el is hiszi. – És te szeretsz engem, ilyennek, amilyen vagyok?

– Még sokkal rosszabbnak is.

Hát szeret! Igazán szeret, ez egészen megszédített, úgy éreztem, képtelen lennék bármit válaszolni, vagy akár megmozdulni is, csak élni akartam azt a pillanatot, amikor az a megfoghatatlan folyamat végigment bennem.

– De… azt mondtad, nem akarsz szeretni – jegyezte még meg.

– Ez nem olyan dolog, amit tudnék irányítani, Szépségem – mormoltam rekedten. – Sajnálom, hogy eddig tartott, amíg rájöttem!

– Sajnálom, hogy az akaratod ellenére lettél szerelmes belém – suttogta. Imádtam, hogy mindig mindenre van válasza, még ilyen helyzetekben is.

– Bolond! – nyomtam a szájára a sajátom.

Úgy csókolt vissza, hogy abból tudtam, soha még ilyen összhang nem volt közöttünk. Hitetlenkedve jöttem rá, hogy sokkal egyszerűbb volt megtalálni, mint gondoltam volna, csak őszintén el kellett mondanom neki mindent, és bízni benne, hogy nem töri össze cserébe a szívemet. Oké, ez belegondolva mégis rohadtul nehéz volt, de azt nem mondhatom, hogy nem érte meg.

Nem volt megállás. Most, hogy tudtam, szeret, be akartam pótolni minden elvesztegetett időt, és bár kicsit ellenkezett, úgy tűnt ő is így van vele. Úgy éreztem, nincs fontosabb, mint gyakorlatban is megmutatni, mit érzek iránta, és csókokkal, simogatásokkal megígérni, hogy ez öröké fog tartani. Még akkor is, ha egy kicsi esély megvan rá, hogy talán hazudok. 

Semmi és senki nem állhatott közénk. Legalábbis, amíg nem telefonált az apja.

14. Jelek

 

A nyári szünet szarabb már nem is lehetett volna. A szobámban fetrengtem borostásan, és nem csináltam semmit, ami újabban a legkellemesebb szokásommá vált, bár a családom egybehangzó véleménye szerint kellemetlenebb nem is lehetne. Nem érdekeltek.

Már tucatnyi rajzom volt Haleytől, és a ma esti újabbakra vártam. Nem tudtam, meddig fogja csinálni, de amíg minden este lerajzolt minket, és utána kiosont a kukához, hogy kidobja a vérforraló rajzát, addig biztos voltam benne, hogy még nem felejtett el.

A napok a következő rendszer szerint teltek. Felkeltem korán, hogy lássam, amint elmegy, ledöglöttem, később az ablakban vártam, hogy hazajöjjön, és figyeltem a házat a magas, zöld sövény mögött, amit az apja bosszúból ültetett, miután észrevette, hogy a házat nézem. Már nem láttam be a földszintre, de azt nem tudta megakadályozni, hogy Haley szobájának ablakát figyeljem. Mostanában sokáig fent volt, első éjjel még nem értettem miért, aztán rájöttem, hogy rajzol.

Csupán a szerencsének köszönhettem, hogy észrevettem, amikor kiszökött a kukákhoz, de aznap még csak nem is esett le, mi az, amit kidobott. Másnap lett gyanús az egész annyira, hogy kilopózzak, és turkálni kezdjek a szemétben. Amikor megláttam, mit dobott ki, a lélegzetem is elállt. Összefonódó karokat és lábakat láttam, sok-sok meztelen bőrt és csigákban a férfimellkasra omló rengeteg hajat, amire a testem azonnal reagált. Mi voltunk azok!

És nemcsak azon a rajzon, hanem a többin is, mindegyik egy csók vagy egy bizalmas érintés emlékét őrizte, ami kettőnk között történt, és én addig nézegettem ezeket, amíg égni nem kezdett a szemem, de minden vonalat, minden apró kis satírozást meg akartam őrizni az emlékezetemben, hogy kínozhassam magam vele.

– Dean! – kopogott be Lissa a szobámba. – Bejöhetek?

Nem válaszoltam, de ő bejött.

– Figyelj, kapd össze magad, mert áthívom Haleyt!

– Mi? – mordultam rá. A szívem megint azt a halálos iramban dolgot csinálta.

– Áthívom játszani – mondta. – Remélem, hogy nem akarsz így a szeme elég kerülni, ha átjön. Csinálj magaddal valamit!

– Nem fog átjönni – figyelmeztettem, de azért kimentem a fürdőbe lezuhanyozni. Aztán gyorsan megborotválkoztam, és legalább egy tucat helyen megvágtam magam. Nem számított, csak minél előbb végezni akartam.

Lehet, hogy Haley tényleg átjön? Meglepett, milyen erősen akartam látni, vagy csak elmenni mellette mondjuk egy kamu pohár valamiért, miközben fél szemmel ránézek, jól van-e. Eltűnt vajon a szomorúság az arcáról vagy mélyebben törtem össze, mint gondoltam? Persze megvolt bennem a rossz előérzet is, hogy ha meglát kiabálni vagy sírni fog.

Kiderült, hogy semmit sem fog csinálni, ugyanis amikor tiszta cuccokat akartam felvenni, Lissa berontott a szobába. Nem törődött vele, hogy csak egy törölköző van a derekam körül, dühösen odacsörtetett hozzám.

– Ki vele, mit műveltél azzal a szegény lánnyal, Dean?! Még soha nem láttam ilyennek! Esze ágában sincs átjönni!

– Megmondtam – nyeltem le a keserűséget. – Nem fog jönni.

– De miért? – kérdezte Lissa átható pillantásával az arcomat fürkészve. Vállat vontam. – Te csak ne vonogasd itt nekem a válladat, Dean Reynolds! Ha láttad volna, hogy sírt!

– Nem érdekel! – csattantam fel. – Húzz el! Kifelé a szobámból!

Feldugta az orrát, és kiment, én meg visszasüllyedtem az apátiába. Sírt? Nem akartam erre gondolni.

Zach hívott megint, hogy találkozzunk, de nem volt kedvem hozzá, csak bámultam magam elé egészen addig, amíg ki nem zökkentett valami. Ezúttal nem Haley volt, legalábbis nem úgy, ahogy szokott, amikor leoltja a lámpáját, és kioson a kukához, ahhoz még korán volt.

A háttérben anyámék megnyugtatásául ment a tévé, hogy ha véletlen betévednek és megkérdezik, mit csinálok, mondhassam, hogy tévézek. Szóval hirtelen ismerős hangot hallottam.

– Házakat fogunk építeni hajléktalanoknak! – Épp időben kaptam oda a fejem, hogy lássam a mosolygó Haleyt a tévében. Az a nevetséges sisak volt rajta!

– A francba! – tapadtam a képernyőre, ahogy Haley eltűnt, és Syl vette át a helyét. Mutattak még ismeretleneket, a srácot, akinél az a bizonyos buli volt és Johannt is. Idegesen vártam, hogy jelenjen meg újra, már-már ősemberként üvöltöttem a tévére, hogy mutasd még varázsdoboz, amikor végre újra feltűnt.

– Szerinted miért nem jár senkivel? – kérdezte kacéran. – Mert az igazira tartogatja magát!

Sylnek beszélt, aki a fejét rázta érdektelenül. Johannról volt szó.

– Engem nem érdekel. Hajts rá te!

Haley mosolygott, mint akinek tetszik az ötlet, de aztán ő is megrázta a fejét.

– Nem lehet! Én a feketékre bukom!

Vége, többet nem mutatták. Úgy ültem ott, mint egy idióta, azon tűnődve, valóban megtörtént-e, amit hallottam. Haley a tévében, egy reklámban, ahol ország-világnak kimondja, hogy a fekete hajú pasik tetszenek neki. Ilyenből hány lehetett a környezetében? Túl önhitt vagyok, vagy tényleg rám célzott? A francba is, hát persze, hogy rám!

Visszaemlékeztem a ruhára, amit viselt a reklámban, és ami akkor volt rajta, amikor elment Johannal. Ugyanaz volt, tehát a reklám a második éjszaka után készülhetett. Nyíltan beismerte, hogy bukik rám, pedig ott volt Johann! És én a következő éjjel tönkretettem az egészet.

Lissa szerint sírt, még egy hét után is… Úgy éreztem jobb, ha soha többet nem kerülök Haley szeme elé.

 

*

 

Bármilyen gáz is a bujkálást választottam. Egyfolytában arra gondoltam, hogy egyik éjjel ki kellene lopóznom, hogy elkapjam Haleyt, amint megszabadul a rajzaitól, de gyáva módon csupán addig jutottam, hogy egyszer az árnyékból figyeltem, mint valami szatír. Nem ismertem magamra.

Tulajdonképpen vártam, hogy jobban legyek, hogy ne érezzem magam mosott szarnak, vagy legalább kedvem támadjon kimozdulni, de már a pite sem ízlett úgy, ahogy szokott, amikor egyik délelőtt elautóztam a kedvenc gyorséttermembe.

– Mi van veled? – kérdeztem Zach-et, aki már leállt a hívogatásommal, nyilván új elfoglaltságot talált magának. Nekem kellett odahívnom őt, ha nem akartam ökör eszik magábant játszani. – Összeszedtél valami új csajt?

– Olyasmi – dobolt a lábával türelmetlenül, és mindenfelé nézelődött.

– Milyen? Ismerem?

– Á – rázta a fejét. – Biztos nem. Aranyos.

– Aranyos? – ismételtem értetlenkedve. Legutoljára Haleyről mondta ezt, akire nem gerjedt, gondolom pont eme tulajdonság miatt.

– Típust váltottál? – érdeklődtem makacsul nem gondolva semmi másra csak Zach magánéletére, mert ez biztos olyan téma volt, aminek semmi köze hozzá.

– Ja, nem. Ez most más. – A cipője idegesítő hangot adott ki, amikor találkozott a padlóval, vagyis percenként kábé harmincszor.

– Miben más?

– Csak más.

– Abbahagynád ezt a dobogást? – fakadtam ki. – Mi a fene bajod van? Lekésed a randid vagy mi?

– Bocs! – húzta be a lábát az ülés alá. – Végül is ráérek.

– Én megvagyok egyedül, ha máshol van dolgod – mondtam csakazértis beleharapva az ízetlennek tűnő pitébe. – Menj csak!

– Nem! Inkább csak írok egy üzenetet – döntötte el, és előszedte a mobilját, majd úgy, hogy véletlenül se lássam, írt valamit valakinek. A válasz alig tíz másodpercen belül érkezett, Zach elolvasta, elvigyorodott, majd bocsánatkérően nézett rám, mintha a jelenlétemben nem lehetne jókedve. – Oké, letervezve – mondta, és eltette a telefont.

– Milyen a csaj? – kérdeztem. – Mesélj róla!

– Inkább beszéljünk Haleyről – vágta rá. Kínosan nagyot haraptam a pitéből.

– Nem akarok beszélni róla – közöltem tele szájjal.

– Akkor én se mondok semmit a csajról. – Vállat vontam. Annyira nem érdekelt. – De most komolyan! Tervezed egyáltalán, hogy valaha még tudomást veszel róla, vagy lezártad ezt végleg? – Mivel nem válaszoltam, fintorogva beleivott a kólájába. – Alig várom, hogy Matt végre visszajöjjön!

 

*

 

Matt visszajött, és mintha kicserélték volna, szinte táncos léptekkel sétált be a szobámba, ami egy olyan testfelépítésű pasastól, mint ő egészen röhejes. Persze nem nevettem. Közel húsz kikukázott rajzom volt, félretettem őket, hogy ne lássa.

– Haver, szarul nézel ki – közölte velem. – Zach-nek igaza volt. Azt hittem, túloz.

– Mikor szoktam én túlozni? – jelent meg Zach is egy süteménnyel morzsázva össze a szőnyegemet. Nyilván összefutott anyámmal. – Tisztára kikészült Haleytől, és őt is kikészítette. Én már nem tudok, mit tenni!

– Megtetted a magadét – vigyorgott rá Matt. – Mondd meg Deannek, hogy…

– Nem segítene – vágott közbe Zach. – Ne mondd el neki!

– Mit ne mondjon el? – hördültem fel. – Ugye nem mentél el Haleyhez?!

– Nem – vágta rá Zach egy kicsit túl gyorsan. – Nem is láttam a bál óta, már azt is elfelejtettem, hogy néz ki.

Meg akartam kérdezni, ugyan mikor járt Haleynél, és mit mondott neki, de Matt megrázta a fejét.

– Elmondod, mi történt? Nem jött össze az a rosszfiúsdi?

– Nem, mert Haley nem olyan lány – válaszolt helyettem Zach. – Dean nagyon elcseszte.

– Fogd be! – mordultam rá, bár igaz, ami igaz. – Semmi nincs Haleyvel. Nem érdeklem, ő se érdekel.

– Aha – hagyta rám Matt. – Nyilvánvaló.

– Az – zártam le. – Mi van Emilyvel?

Ez elterelte a figyelmét, de csak addig, amíg el nem mesélte, hogy kibékültek, szerelmesek, és otthagyta Emilyt Mauin, hogy távkapcsolatban éljenek, amíg újra egy helyre nem veti őket a sors. Matt teljesen úgy mondta ezt, mintha elhinné, hogy működni fog, és én valamiért hittem neki. Hiszen szerelmesek, ez nem olyan volt, mint Haley és közöttem, Emily olyan odaadással szerette Mattet, ami irigylésre méltónak tűnt. Ha Haley így szeretett volna, talán…

– Szóval, mit akarsz tenni Haley ügyben? – kérdezte végül Matt, és az ablakhoz sétált, hogy kinézzen rajta a szomszéd ház irányába. – Hogyan szerzed vissza?

– Ki mondta, hogy vissza akarom szerezni? – válaszoltam érdektelenül. – Nem kell beleavatkoznod!

– Mondtam én ilyet, amikor Emilyvel csesztettél? – tettetett felháborodást.

– Mondtál – jegyezte meg Zach a süteményen nyammogva. – De Dean akkor is erősködött.

– Ne már, nem hagyhatod annyiban, ha szereted ezt a lányt! – csapott a vállamra Matt. – Szedd már össze magad!

– Ki mondta, hogy szeretem? – horkantam fel hitetlenkedve. Mennyire tűnhetek szánalmasnak, ha azt hiszi összetört a szívem? Olyannak tűnök, mint ő, aki álló nap ki se mozdult a házból, és…. A francba! Pontosan ugyanazt műveltem! – Semmi bajom! Lépjünk le, menjünk bulizni!

Mindketten úgy bámultak rám, mintha idióta lennék, holott épp most döntöttem el, hogy nem sajnáltatom magam többet, kiverem a fejemből Haleyt.

 

*

 

Pár óra múlva csupa őrültség járt a fejemben arról, mi történhet, ha nem érek haza azelőtt, hogy Haley kidobná az aznapi rajzot. Be kellett ismernem magamnak, hogy megőrültem, mert képtelen voltam távol maradni. Zach és Matt is csak bámultak, amikor valami értelmetlen indokra hivatkozva beültem a kocsiba, és hazajöttem.

Még nem késtem el, odakint vártam, hogy Haley lekapcsolja a lámpáját, és elinduljon lefelé elrejteni a rajzot. Ezúttal nem kapcsolta le a fényt. Nem értettem, miért a változás, de nem is tudtam gondolkodni. Haley látványától olyan hevesen vert a szívem, mint valami harci dobszóló ritmusa.

Haley egy egész vastag kupacnyi papírlapot tartott a kezében. Leemelte a kuka fedelét, és felsóhajtott, amikor meglátta, hogy tele van. Elkezdte kiszórni a flakonokat a tetejéről, talán, hogy mélyebbre rejthesse a rajzokat. Nagyon akartam őket. Mi lehet egy egész kupacban?

– Mintha említettem volna, hogy ha nem fér el a szemét, csak ugrálnod kell rajta egy kicsit – szólaltam meg idiótán. Nem kellett volna, bármennyire is érdekesnek találtam a párhuzamot az első találkozásunkkal.

– Nem vagyok idióta – mondta, és én majdnem rákiáltottam, amikor összeszorult a marka a rajzainkon félbegyűrve őket. – Nem ugrálok a szemétben!

Nem nézett rám, mintha nem is érdekelném, de azok a rajzok a kezében bizonyítékai voltak annak, hogy mégis.  

– Hogy vagy? – kérdeztem, miközben ő a kuka felé hajolva ügyködött egy zsákkal.

– Remekül – felelte hűvösen, köznapian. – És te?

Nem akartam azt hazudni, hogy jól. Már attól, hogy olyan közel volt, tisztára kikészültem.

– Láttam a reklámot a tévében. – Azt nem tettem hozzá legalább harmincszor, mert kábé ki sem kapcsoltam azóta azt a csatornát, és folyton őt vártam, ahogy azt mondja, a feketékre bukik. Láttam, hogy megfeszül, és egy durva mozdulattal bedugja szerencsétlen rajzkupacot a szemét közé. Nem lett volna szerencsés felemlegetni azt a mondatot. – Tetszettél benne.

Figyelmen kívül hagyta a bókot.

– Sikeres volt. Sok embert odavonzott – engedte vissza a zsákot a kukába a rajzokkal együtt.

– Nem csodálom – mondtam, arra gondolva, milyen csábító is volt Haley azzal a természetes kacérkodással.

– Most be kell mennem – mondta hirtelen. – Hideg van. Jó éjt!

Elindult befelé.

– Haley! – Nem tudtam, mit akarok mondani, egyszerűen csak nem akartam, hogy máris bemenjen. Kétségbeesetten kerestem valami indokot. – A flakonokat itt hagyod?

Idióta voltam, hogy egyáltalán felhoztam őket, kelletlenül torpant meg.

– Elfelejtettem – mormolta, és visszafordult.

– Hagyd csak, majd összeszedem – léptem előre, de rám förmedt.

– Nem! Majd én! – Megértettem, hogy még ahhoz se tart elég méltónak, hogy a szemetet összeszedjem utána.

– Haley? – kezdtem bocsánatkérően, de nem tudtam befejezni, már akkor tudtam, amikor merev háttal megkérdezte.

– Tessék?

– Szép álmokat!

Útjára engedtem. Fogalmam sincs, miért nem mondtam valami olyasmit, amit értékelni tudott volna, vagy legalább valamit, ami szerintem értékelhető lett volna. Nem tudtam, ez lesz-e a lezárásom, de nem akartam annak. Amint Haley eltűnt a házban, kikukáztam a rajzokat, és miközben a szobámba rohantam a kupaccal, eldöntöttem, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy beszélünk. Valahogy majd megfogalmazom, mit is akarok mondani.

 

*

 

Elkéstem? Régóta bámultam a rajzokat, amik most mások voltak. Rajzok csak rólam. Gyerekként a kukában ugrálok koronával a fejemen. Nők üldöznek. Füvet nyírok, nevetek, sört iszom, autót vezetek. Mintha minden egyes találkozásunkhoz lenne egy kép, egy emlék rólam. Sorba raktam őket úgy, ahogy történtek a dolgok, de voltak, amik nem illettek a sorba. Az egyiken egy lánnyal voltam, akit még sohasem láttam. Nem hasonlított Haleyre, csupa túlzás, nagy mellek, vastag, nedves ajkak, olyan szempillák és begöndörített hajtincsek, amik műnek tűntek. Ez mi lehet? Egy olyan műnő, aki szerinte illene hozzám? Egy metaforikus értelmezése annak, hogy ő továbblépett, és már kész átengedni másnak? A másik rosszabb volt. Egy újabb ismeretlen csaj tapadt rám, éles karmokkal esett a mellkasomnak, és mintha átharapta volna a torkom. Mindezt kelletlen arckifejezéssel tűrtem, nem tűntem védekezőnek, inkább olyannak, aki pontosan megérdemli, amit kap.

Mi a fene? Haley szerint ezt érdemelném? Vagy tudja, hogyan érzek, és azt rajzolta le? Mindkettő lehetséges volt, és persze ijesztőbb, mint hittem volna. Mi ez a változás a rajzaiban? Mit jelenthet?

– Ezeket Haley rajzolta? – füttyentett Matt hitetlenkedve. Annyira belemerültem a rajzelemzésbe, hogy észre sem vettem, mikor jött be, de ott állt a közelben, kezében egy a kupacból kikotort olyan képpel, ahol megcsókolom Haleyt. Csak az arcunk látszik, az enyém, ahogy felülről hajolok az ajkára, az övé, ahogy gyengéden visszacsókol. Akárhányszor ránéztem, görcsbe rándult a gyomrom, és most, hogy Matt is látta, dühös lettem.

– Mi a franc? Minek turkálsz a cuccaim között?! – förmedtem rá.

– Nyugi! – tette le a rajzot a többire, mire odaléptem, és elvettem az egész kupacot. – Csak azt akartam mondani, hogy beszéltem Haleyvel.

– Mi van?!

– Igazad volt – vont vállat.

– Mi van? – ismételtem ezúttal döbbenten. Miben volt igazam? Emlékeztem rá, hogy hadováltam valamit, de hogy mit, arról fogalmam sem volt.

– Haleyről. Úgy nézem, továbblépett. Még valami srác is van az életében…

– Johann? – horkantottam a fejem rázva. – Ő a barátnőjébe van belezúgva, elég töketlen…

– Valaki más – mondta Matt. – Haley könnyen köt barátságokat, velem is nagyon kedves volt. De legalább nem kell aggódnod, hogy bántaná, ha összeszednél valami csajt, és meglátná. Most, hogy neki is van valaki, nem kell visszafognod magad.

Valamit mondtam, bár azt se tudtam, értelme volt-e egyáltalán. Haleynek van valakije, aki nem Johann?

– Honnan veszed ezt? – kérdeztem végül háborgó gyomorral.

– Te mondtad, hogy azért nem akarsz csajozni…

– Haley pasiját! Ki az? Honnan veszed, hogy…

– Ja – vigyorodott el. – Nem mondtam, hogy együtt is vannak már. De Haley odacsábította az építkezésekre, minden nap együtt vannak, szerintem csak idő kérdése…

– Hazudsz! – morogtam a képébe a szót, mert láttam rajta, hogy nem egyenes. Nem egy nagy hazug, de most állta a pillantásom.

– Megesküszöm Emre – mondta pislogás nélkül –, hogy Haley már-már aggasztóan sok időt tölt el a fickóval. Még azt is engedi, hogy valami idióta becenevet aggasson rá. – A francba! A büdös francba! Úgy éreztem, menten elhányom magam. – De azt mondtad, nem szereted. Akkor mi van? Nem akarod, hogy boldog legyen?

Nem válaszoltam. Valami zúgott a fejemben, és visszanéztem a két rajzra, ami lezárta a kapcsolatunkat. Ennyi lenne? Túl sokat vártam, és Haley továbblépett?

– Ha szeretnéd, az másmilyen lenne – mormolta még Matt. – Nem érdekelne a külseje vagy, hogy ha megbántott azzal, hogy hazudott neked. Tökéletesnek látnád, még akkor is, ha vannak hibái. Emnek is vannak, de azokkal együtt imádom. Haley nyilván túl nagyot hibázott…

– Azokat már rég megbocsátottam – mondtam halkan. – És semmi baj a külsejével!

– Nem sértésből mondtam – vont vállat. – Csak azt mondom, hogy a szerelem más. Még csak nem is tudnál másik nőre gondolni, csak rá. Olyan, mint a kedvenc meggyes pitéd. Régebben ettél más ízűt is, de miután egyszer nem kaptál meggyeset, már magasról tettél a többire, és csak azt akartál állandóan. Érdektelenné tette a többi pitét.

Nem válaszoltam. Méghogy másik nő! Nem voltam képes másra nézni, nem is akartam.

– És megőrjítene, ha másik pasi lenne a közelében. Mármint amikor azt hittem Em és Mark, akkor ki akartam nyírni valakit. Sosem tudtam volna belenyugodni abba, hogy valaki más csókolja, vagy esetleg le is fekszenek…

Felmordultam.

– Befejeznéd? Most nem vagyok kíváncsi a szerelmi életedre!

– Bocs. Csak mindenről Em jut eszembe, ez természetes, haver! Ha még sosem voltál szerelmes, nem tudod, milyen, amikor azt mondja, szeret. Olyan tökéletes érzés, hogy szinte fáj!

– Meddig? – kérdeztem gúnyosan. – Hogy hiheted el, hogy örökre fog szólni? Gemmának is ezt ígérted, és elég csúnyán összetörted a szívét.

Matt olyan képet vágott, mint aki szívesen betörné az orrom Gemma említésére, de aztán vállat vont.

– Amikor azt mondod valakinek, hogy szereted, az nem biztos, hogy örökre szól, Dean! Csak erősen hiszel benne, és mindent megteszel azért, hogy így legyen, hogy ne bánhasd, ha mégsem sikerül, hiszen ez az élet. Nem tudhatom, mi lesz holnap vagy holnapután, de azt igen, hogy úgy akarom megélni, hogy Emily tudja, szeretem. Akkor is, ha nem vagyunk épp együtt.

– Romantikus – hagytam rá ironikus hangon, közben meg nyomorultul éreztem magam. Nem akartam ezt végiggondolni.

– Gúnyolódj csak – vágott vissza. – Én tudom, hogy akkor éreztem magam a legszarabbul, amikor majdnem hagytam elveszni. Ha végül fájnia kell, legalább úgy fáj majd, hogy tudom, megéltem a boldog napokat, mindent kihoztam belőlük, amit lehetett, és sosem fogom elfelejteni. Ezen gondolkodj el!

Azzal fogta magát, és lelépett, otthagyva engem a szavain rágódni. Egy igazi idiótának éreztem magam. Azt tudtam, hogy megőrülök Haleyért, sosem fogom elfelejteni, és akárhányszor azt mondta, szeret, az volt a legédesebb fájdalom, amit csak okozhatott nekem. Nem vágytam másra, és nem is akartam átengedni valami baromnak, aki beceneveket ragaszt rá!

De ez nem jelenti, hogy szerelmes lennék belé! Csak szükségem volt rá, nemcsak most, hanem még a jövő héten, a következő hónapban, sőt akár az elkövetkező egy-két évben is. Ha nem tovább. Ez nem lehetett a szerelem, mert akkor nem csak egy barom vagyok, aki nem látja, ami a szeme előtt van, hanem még túl mocskos módon bántam is az érzéssel, mindenféle darabokra szedve, holott egyben nézett ki a legjobban.

Szeretsz engem, Dean? – hallottam újra a fejemben az édes, ártatlan hangját, és szinte láttam magam előtt a megbántott, vágyakozó tekintetét.

– Igen – hazudtam próbaképp, és frászt kaptam tőle, mennyire igaznak hangzott.