19. Kicsi morzsám

 – Szakítani akarsz? – kérdeztem elzárva a hangomból minden fájdalmat.

A szavai mély sebet ejtettek, pedig csak sima szavak voltak. Öt kis szó, egyszerű véleményemre irányuló kérdés, hogy mit szólnék hozzá. Hát, mégis mit kellene szólnom? Hányjam el magam rögtön? Könyörögjek?

Mindenképp tudni akarta, mit szólnék. Csak nézett, és én úgy éreztem, haldoklom belül. A szívem úgy vert, mintha az utolsókat rúgná.

– Nyilván nem kényszeríthetnélek, hogy velem legyél – mondtam végül arra gondolva, bárcsak egyszerű feltételes módban beszélne. Feltételezni könnyű volt, ha nem valóság az egész, kibírtam volna. – Ha szakítani akarnál, kénytelen lennék elengedni téged.

– Igen, ez nagyon egyszerű – felelte, és kifelé meredt a továbbiakban, így még véletlenül sem láthattam semmit az arcán.

Mire gondolhat? Hogy tegye meg vagy ne tegye? Hogy mit reagálnék, ha valóban szakítana velem? Ezt még én sem tudtam, el nem tudtam képzelni egy világot, ahol ő nincs az oldalamon. Tudtam, milyen nélküle, még emlékeztem arra a nyers fájdalomra, és azt nem akartam, nem is biztos, hogy képes volnék elviselni. Már így is alig kaptam levegőt.

Ráadásul miért akar szakítani? Nem szeret már? Van valaki más? Mi a francot csesztem el ennyire? Féltem, mi lesz hazaérünk. Kiszáll majd, és a felhajtón közli, hogy vége? Menjek a fenébe? Esetleg azt mondja, maradjunk barátok? A francba, még arra a lehetőségre is háborgott a gyomrom.

– Azért azt megkérdezném, hogy miért – mondtam végül, épp mielőtt hazaértünk volna.

Már csak pillanatok voltak hátra, hogy kiszállhasson, és megmondja, miért. Tudni akartam az okokat, tudnom kellett jóvátehetem-e.

– Ha szakítanék veled – kezdte végül idegesítően semmitmondó hangon –, akkor annak nagyon komoly oka lenne.

Hogy nem szeret már, hogy van valaki más… a rohadt életbe, már végigvettem a lehetséges indokokat, hallanom kellett!

– Hallhatnám esetleg? – Láttam, hogy összeszorítja a száját, és rádöbbentem, tényleg ez lesz.

Amint megállítom a kocsit, szakít velem. Szerettem volna továbbhajtani, elmenni innen, hogy minél távolabb toljam a pillanatot, amikor végez velem. Nem tettem. Befordultam a feljárónkra, és leállítottam a motort. A néma csendben hallottam mindkettőnk lélegzetvételét.

Néztem az arcát, azon tűnődve, lehetséges-e, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ilyen közelről látom. Felnézett rám, a szemeiben dühöt láttam, és tudtam, most fogja kimondani, már nem szeret engem.

– Nem szeretsz engem!

A hangja vádaskodó volt és csalódott, pont amire számítottam, de a szavaira értetlenül meredtem rá.

– Mit tettem? – bukott ki belőlem értetlenül. Miért hiszi, hogy nem szeretem? Erre akarja fogni a szakítást?

Nagyot fújva kiszállt a kocsiból, én pedig gyorsan követtem.

– Nem szeretsz engem, Dean! – nézett rám a motorháztető felett. – Mit nem értesz ezen?

– Szeretlek. Ezt te is tudod – néztem vissza rá gyanakodva.

– Igen, ez egy nagyon romantikus vallomás volt! – csattant rám. – Hagyj inkább békén, egyedül akarok lenni!

Néztem, ahogy elindul a házuk felé, majd észbe kapva gyorsan követtem. Még mindig háborgott a gyomrom, és a szívem is rendetlenkedett, de csak nem hagyhattam elmenni. Nem vettem be, hogy ennyi idő után is kételkedik a szerelmemben, hiszen ő az, aki kettőnk közül a távolságtartóbb. Valami más oka volt, és ki akartam húzni belőle, mi az.

Bement a házukba, de nyitva hagyta az ajtót, mintegy csendes invitálásként, hogy menjek be én is. Követtem, majd jó hangosan becsuktam magam mögött, tudja csak, hogy ott vagyok.

– Szeretlek, Haley! – mondtam, miközben ő csak állt, háttal nekem. – Miért ne szeretnélek?

Sóhajtott egyet.

– Mert nem hiszem el. Attól félek, hogy csak azért nem szakítasz velem, mert félsz a szüleidtől meg az enyémektől. Szeretnéd, hogy én csináljam? – Aha itt a trükk, most jön, mi a baja igazából. – Ha… ha nem elégíted ki az igényeim, akkor úgyis meg akartam tenni. Szakítsunk most rögtön?

Dühített, hogy engem akar rávenni, mondjam ki, szakítsunk, amikor ő akar elhagyni! Mindenféle mondvacsinált indokkal, ahelyett, hogy elmondaná végre, mi a baja!

– Előbb azért jó lenne hallani az igényeid – bámultam a hátára.

– Mindent megcsináltam. Nem álltam a barátaid és közéd. Nem lógtam a nyakadon, és nem követeltem semmit tőled, ezt nem tagadhatod! Nem untattalak a hülye történeteimmel, nem is untatlak semmilyenekkel, mert még csak nem is beszélsz velem! Készséges voltam az ágyban, izgalmas dolgokat csináltunk, és mindig máshogy. Annyira nem értem, hogy mi a baj veled, Dean! Én jól csináltam! Jó barátnőd voltam!

Velem van a baj? Ezt nem mondhatja komolyan! Én nem beszélek vele? Hiszen ő az, aki… és mi az, hogy nem lóg a nyakamon? Úgy érzi, én lógok az övén, vagy mi?

– Az én hibám? – mordultam fel indulatosan.

– Igen. Nem tudok tökéletes lenni – felelte szomorúan, ami elnyomta a dühömet. Miről beszél? Nem értettem már semmit.

– Sosem kértem ezt – mondtam, és léptem egyet közelebb, hogy szembefordítsam magammal, de gyorsabb volt.

A rám vetett csalódott tekintete megállított.

– De igen! Azt akartad, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok. Te olyan érzéketlen vagy az ágyon kívül. – Kimondta, és nekem leesett az állam. Mi van? Érzéketlen lennék? – Én nem, szeretlek megölelni, és csókolózni veled akkor, amikor eszembe jut, vagy épp beleülni az öledbe, a nyakadon lógni, szagolgatni a hajad vagy simogatni az arcod. Fogdosni akarlak, amikor úgy tartja kedvem!

Ez volt a legnevetségesebb vád, amit valaha hallottam, mégsem nevettem, mert nem mertem elhinni, hogy csak ez a félreértés áll közénk. Csak néztem a dühös-csalódott arcát, amin lassan eluralkodott az indulat.

– Igen, buta vagyok! Mert kézen fogva akarok járkálni veled, és hívogatni akarlak, amikor hiányzol, és amikor nem alszol velem, jóéjt akarok kívánni, és jó reggelt, mikor felkelek, mert te vagy az első és az utolsó gondolatom is. El akarom mesélni, hogy mi volt a filmben, amit Zach-kel néztem, hogy mit olvastam Syl mangáiban, vagy, hogy mi a fenét csináltam Görögországban, amikor nem azon aggódtam, hogy kivel vagy, és kivel leszel, mire hazaérek. Szóval, szakítsunk, különben ezeket fogom csinálni!

Úgy éreztem, sosem szerettem még annyira, mint amikor ezeket a fejemhez vágta, és még nem volt vége.

– Ezentúl nem leszek az a korlátok közé szorított, csendes lány, aki a kívánságaid lesi! Újra az a béna leszek, aki voltam! Nem fogok az árnyékban ülni, és játszani fogok veletek, még akkor is, ha nem hívtok! Gyerünk, szakíts velem!

Úgy éreztem, egész hegyomlásnyi szikla gördült le a szívemről, Haley kihívóan nézett, mintha azt várta volna, hogy azt mondom, én utálom, ha a hajam szagolgatja, holott ezt tökéletesen meg tudtam érteni, ezt én is csináltam. Vajon nekem is van olyan jó illatom, mint neki? Az kizárt.

– Tudtam! – robbant ki belőlem a megkönnyebbülés nevetés formájában.

Haley volt a legédesebb, legártatlanabb lány a világon, és hogy ebből csinált problémát lenyűgözött. Komoran meredt rám, ahogy nevetek rajta, de nem tudtam abbahagyni. A francba is, szeretett engem, miért ne nevettem volna teljes szívből ezen?

– Mégis mit? – kérdezte dohogó hangon.

– Hogy nem vagy az a korlátok közé beszorított, csendes lány, aki lesi minden kívánságom. – Nem is kellene olyan. – Ma meg akartam nyalni a nyakad – közöltem vele, legyen csak tisztában vele, mire gondoltam, miközben ide-oda forgatta a fejét megfeszítve azokat a csábító íveket a nyakán.

– Mi? – szisszent fel hitetlenkedve nézve rám.

– Meg akartam nyalni a nyakad, pontosan itt – érintettem meg azt az édes pontot, mire összerezzent, belőlem meg egy csomó szó formájában tört elő a szerelem, megragadtam Haleyt, leültem a kanapéra, és belehúztam az ölembe, közben elmondtam, hogy részemről minden rendben mindazzal, amiről ő azt hiszi, hogy hiba.

Ezzel csak egy baj volt, amitől rögtön elment a nevethetnékem, egyszerűen nem hitte el. Szembefordult velem, még mindig az ölemben, és abban az észvesztő pozícióban megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy igazad van. Tudom, hogy nem akarsz megbántani. Jobb lesz, ha én szakítok veled. De maradhatunk barátok, az jó lenne. Nem kellene így szenvednünk egymás mellett.

– Szenvedsz mellettem? – mormoltam döbbenten. Gyengédséget láttam a tekintetében, ahogy hozzáérintette az ajkait az arcomhoz.

– Ez nem a te hibád. Én nem tudom tovább csinálni.

– Nem szeretsz engem? – Miért hittem, hogy ez mindent eldönt? Mert így volt, ha szeretett, ki kellett tartania, hogy megoldjuk, bármi gondunk is van.

– Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Túlságosan is szeretlek, és ez a baj. Álló nap azon aggódom, hogy mivel tehetnék a kedvedre, hogy hogyan törhetném át azt a falat, amit magad köré emelsz, és amivel kizársz önmagadból. – Nem vettem észre, hogy van egy ilyen fal, de jobban belegondolva talán volt. Nem beszéltem eleget, minden fogadkozásom ellenére nem sikerült megértetnem vele, mit jelent nekem. – Még ennyi idő után sem tudom, hogy mikor mit gondolsz, mikor vagy őszinte, és mikor gúnyolódsz. Akartam tudni, ki akartam deríteni, de most már nem akarom. Túl bonyolult vagy nekem. Sajnálom!

A végleges hangját használta, mintha máris feladta volna, én meg újra lefagytam. Ott volt a karjaim között, mégis nagyon távolinak tűnt, ahogy ilyeneket mondott.

– Nem csinálhatod ezt! – húztam magamhoz nem törődve azzal, mennyire tűnök lúzernek. – Nem szakíthatsz velem! Nem akartam, hogy szenvedj mellettem. Annyira szeretlek, és ezt őszintén mondom! Meghalnék nélküled.

– Nem halnál meg. Két perc alatt találnál valaki mást. Ezt te is tudod! – Próbált szabadulni a karjaimból. Leeresztettem őket, és könyörögve néztem az eltökélt kifejezését.

– Mégis kit? – óvatosan megérintettem az arcát. – Hozzád mérhető lányt nem ismerek, soha nem is ismertem, Szépségem! Te… – Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg mennyire különlegesnek tartom. – Te vagy minden, ami én nem. Nem mondhatod, hogy elhagysz, mert szeretjük egymást!

– Nem szeretjük egymást! Én szeretlek, te pedig tudod ezt, és kihasználsz ezért! – förmedt rám, nekem meg leesett, hogy tényleg ezt gondolja. Hogy nem szeretem, vagy nem szeretem elég jól. – Nem vagyok boldog! Nekem olyasvalakire van szükségem, aki úgy szeret, ahogy én őt, aki mellett nem kell hülyének éreznem magam. Aki nem nevet ki, amikor elmondom a problémáimat!

– A francba, Haley! – fogtam meg a vállait, hogy rám figyeljen. – Nem nevettelek ki! Megkönnyebbülésemben nevettem, mert az egészet csak félreértetted. Szeretlek!

– Attól, hogy ezt mondod, még nem lesz valós! – vágta rá, és pár könnycsepp lefolyt az arcán.

– Igazad van – fújtam ki a levegőt, átkozva magamat. – Nem tudom úgy kimutatni, ahogy akarom, de ettől még valós! Ha nem is látod tisztán, mondd, egyáltalán nem látsz belém?

Szipogva rám emelte a tekintetét, én meg hagytam, hogy kiüljön az arcomra minden érzelmem. Hogy mennyire szeretem, és mennyire be vagyok szarva, hogy kidob a francba. Látnia kellett volna, mekkora lúzer vagyok hozzá képest, de ő úgy kutatta az arcom, mintha semmi szokatlant nem venne észre.

– Nem tudom, mit nézzek – vallotta be halkan.

– Most… félek – ismertem el nem túl férfiasan. – Nem tudom elképzelni, hogy mégis mit szeretsz bennem, és miért imádsz ennyire. – Mégis ezt tette, szeretett, ahogy soha senki, és ez volt minden, amire csak vágyhattam. Semmi más nem kellett, csak hogy szeressen, akármilyen közhelyes frázis is ez. – Hetek óta folyton attól rettegek, hogy kidobsz engem. Megtehetted volna eddig is, de te valamilyen okból azt hitted, vagyok valaki. Egy senki vagyok hozzád képest! Miért nem látod?

De nem látta, mert még mindig morzsának érezte magának. A francba is, az én kicsi morzsám volt, nekem kellett volna elérnem, hogy ne érezze magát annak.

– Mi? Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül, tényleg teljesen gyanútlanul. – Én… nem értelek.

– Ahogy én sem téged, Haley! Miért szeretsz? Káromkodom, folyton gúnyolódom veled, és nem tudlak megbecsülni, úgy, ahogy megérdemelnéd. Jobban szeretlek ennél, mégsem tudom elmondani úgy, hogy el is hidd. Tudom, azt hiszed, megőrültem, de ezerszer is elismételhetném, te teszed ezt velem. Teljesen felforgattad az egész világomat!

– Sajnálom! – mondta, mintha ez baj lenne. Egyszerűen nem értette.

– Nem, Haley! Én nem sajnálom, imádom ezt! Szeretlek téged, és mindent, ami ezzel az új helyzettel jár. Még sosem éreztem magam ennyire baromnak, mint mostanában. Egyszerűen nem tudom, hogy bánjak veled. Olyan különleges vagy, hogy sokszor félek megérinteni téged, mert ha összetörlek, beledöglöm, érted? Sosem volt még senki, akit ennyire közel érzek magamhoz. A francba, még álmodom is rólad. Benne vagy az életemben, és most eltűnnél belőle, azt egyszerűen nem tudnám elviselni.

Tetszettek neki a szavak, ez látszott rajta, de azt hitte, csak bókolok, nem hitte el, hogy minden igaz. Pedig nem csak szép szavak voltak, amikkel kedveskedni akartam.

– Ezt nem tudhatod – mormolta az arcomat pásztázva a gyengéd pillantásával.

– De tudom – vágtam rá. Volt, amihez nem fért kétség, és ez pont olyan dolog volt. – Jobban ismersz, mint bárki, de attól még nincs jogod hozzá, hogy megmondd, hogyan érezzek. Ha szakítanál velem, többé nem lenne értelme semminek, mert most te vagy nekem minden. Ahogy mondtam is, kérj bármit, megteszem neked, csak ne szakíts velem.

– Jó – harapott az ajkába, és úgy nézett rám, hogy tudtam, valami fontos jár az eszében. – Csak egy dolgot szeretnék kérni. Ha tényleg álmodtál rólam, akkor meséld el, hogy mit.

Ezt a pillanatot, akartam mondani, de aztán rájöttem, hogy mégse. Az álmokban nem ül az ölemben a szavak ellenére, és nem hagy magyarázkodni sem, csak lelép, én pedig egyedül maradok a lehető legfájdalmasabb ürességgel a szívemben.

– Álmodom rólad – mondtam, miközben odatettem a szíve fölé a kezem, pontosan úgy, mint akkor, amikor átölelem az éjjel egy-egy ilyen álom után. – Általában buja dolgokról, amiket művelünk is éjszakánként, de néha rémálmaim vannak. Olyan dolgokat mondasz nekem, amiktől izzadva és rettegve ébredek, egyedül az nyugtat meg, hogy ott vagy mellettem. Hallgatom a lélegzeted, a kezem alatt érzem a szívverésed, és ezek együtt adják azt a dallamot, amire újra el tudok aludni.

– Ó, Istenem! – lehelte, és végre megértést láttam a szemeiben. – Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem!

– És hiszel nekem? Már elhiszed, hogy szeretlek? – Tétovázott, és én két kezem közé fogtam az arcát. – Amikor Görögországban voltál, elveszett voltam nélküled. Egész nap a házatokat bámultam, és otthon ültem a telefon mellett, mert arra vártam, hogy hívj fel, ha eszedbe jutok. Egyszer sem hívtál, Haley! A szüleimet minden áldott nap felhívtad, és engem egyszer sem kértél oda! Mégis miért? Nem értettem, azt hittem, hogy arra vársz, hogy én hívjalak, és amikor megtettem, alig beszéltél. Életem leghosszabb két hete volt, és csak az tette volna elviselhetőbbé, ha hallom a hangod. Ehelyett tűnődtem, vajon szeretsz-e még.

Bűntudat csillámlott a tekintetében, ahogy nézte az arcom.

– Nem éreztem jól magam Görögországban – mondta, és mintha megtört volna benne valami, átölelte a nyakam. – Annyira hiányoztál! – lehelte a nyakamra. – Úgy sajnálom, Dean! Lehetne, hogy elfelejtsd, azokat a dolgokat, amiket ma vágtam a fejedhez? Hülye voltam, ne haragudj!

– Ne kérj bocsánatot – feleltem kábán –, csak mondd, hogy…

– Szeretlek! – Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Nagyon szeretlek!

– Nem akarsz szakítani velem? – kérdeztem azért a miheztartás végett.

– Nem! – mondta rögtön, mintha az ötletet is lehetetlennek tartaná. Végre! Bár gyenge voltam miatta, erősebbnek nem is érezhettem volna magamat a szavaitól. – Dehogy akarok, túlreagáltam az egészet. Azt hittem, hogy már… már nem úgy szeretsz, mint a legelején.

Ebben igaza volt, az arcához nyomtam a sajátomat.

– Jobban szeretlek, Haley! Azt akarom, hogy tudd, ha nem is mondom minden nap, és ha sokszor érzéketlenül is viselkedem, attól még szeretlek – mormoltam. – Bárcsak képes lennék ódákat írni neked, de még egy nyamvadt verset sem tudtam összehozni. Annyi művészi érzék sincs bennem, mint egy darab kőben. Ne szakíts velem, kérlek!

– Nem fogok – ígérte, és egy csókkal pecsételte meg. – Lehet, hogy csak blöfföltem.

Elmosolyodtam, főleg, mert tudtam, hogy nem blöffölt, de miattam még azt is képes hazudni, hogy igen. Elhagyott volna, a francba is!

Mindenesetre megmondtam neki, hogy bejött a blöff, mire a fejét rázta, hogy nem úgy értette. Természetesen komolyan gondolta, csak nem biztos, hogy távol tudott volna maradni. Nem mondtam neki, de biztos voltam benne, hogy távol maradt volna. Egyszer már megtette, képes volt úgy tenni, mintha ott sem lenne a szomszédban, többször olyasmit nem akartam átélni.

– Akkor Zach mindenben tévedett? – kérdezte végül kizökkentve a gondolatokból. – Nem csak a hívásokban?

– Zach? – kérdeztem gyanakodva. – Mit mondott az az állat?

Haley felsorolta, hogy minden, ami rossz volt a kapcsolatunkban, azt Zach sugallta azzal, hogy mesélt neki a korábbi csajaimról. Volt valami Dean tökéletes barátnője kódex, ami szerint eljártak: Haley nem lóghatott rajtam, csak ha én kezdeményeztem, nem kereshetett, nem hívhatott és mindig változatos szexet kellett biztosítania. Itt telt be a pohár!

Eldöntöttem, hogy egyszer tényleg kinyírom Zach-et, de előbb még bizonyítanom kellett a kis morzsának, hogy nem is az. Vagy ha igen, akkor mindketten morzsák vagyunk, mert úgy összeillettünk, nem létezett, hogy én ne ugyanaz legyek, mint ő.

 

*

 

Nem minden kétségétől sikerült azonnal megszabadítani, de fokozatosan haladtunk, és ezúttal odafigyeltem az összes részletre.

– Nem muszáj ám itt maradnod – mondta mosolyogva, miközben bőszen rajzolt valamit egy A/3-as méretű lapra. Lassan másfél órája csinálta, és még csak össze-vissza hálózó vonalakat láttam az egészből. Lenyűgözőnek tartottam, amikor ezt csinálta, ő pedig sokszor észre sem vette, milyen sokszor nézem ilyenkor. Most épp feltűnt neki. – Ez még eltart egy darabig, bár nem fejezem be, még el kell olvasnom egy egész mangát. Megígértem Sylnek! Te meg úgyis befejezted a könyvedet – intett a térdemen nyugtatott könyvre, amit ugyan nem fejeztem be, de meghagytam ebben a hitben.

– Szeretlek nézni, miközben rajzolsz – mondtam. – Nem akarok elmenni.

– Hát… jó – felelte gyengéd tekintettel, letette a ceruzáját, és odahajolt hozzám egy csókra. – Szeretek rajzolni, miközben nézel!

Mosolyogva biccentettem. Kvittek voltunk. Elkaptam a kelletlen pillantást, amit a félretett képregényre vetett, és tudtam, számolja a perceket, mielőtt ott kell hagynia a ceruzáit. Odanyúltam a mangáért, és kinyitottam.

– Egy csupavér csaj nagy karddal áll egy tócsa vérben, bőrruhában van, rémisztően nagyok a mellei és azt mondja: Pokolfajzatok, takarodjatok vissza a pokolba. A következő képen vicsorog, és azt mondja: arghhhh.

Haley felkacagott.

– Dean, mit csinálsz? – nevetett, mint aki életében jobb poént nem hallott.

– Felolvasom neked, miközben rajzolsz – mondtam vigyorogva a jókedvén.

Megint letette a ceruzát, és odakucorodott mellém.

– Olvastál már valaha mangát? – fektette az arcát a vállamra, és kivette a kezemből a képregényt, majd megfordította. – Innen hátulról kell kezdeni. A lány Nashirának hívják és démonvadász, te pedig most lőtted le ennek a kötetnek a végét. És így kell olvasni, innentől sorban – mutogatta meg. – A párbeszédeket is. Nézd, ez Nashira pasiféléje, mindig csorog a nyála utána.

– Te tényleg szereted ezeket? – kérdeztem, mire felnézett az arcomba.

– Nem igazán – felelte. – De Syl szereti, és szerinte én is meg fogom szeretni. Nem zárkózom el a lehetőség elől – vonta meg a vállait.   

Nyomtam egy csókot a szájára, majd intettem, hogy menjen csak rajzolni, én folytattam a képregényt.

– Az iskolában vannak, itt egy csomó diák a matrózblúzban meg kis szoknyákban. A fiúk öltönyféleségben. Egy borzas hajú srác azt mondja a lapos szeműnek: ott megy Nashira. Integetnek, de a csaj oda se néz. Mindkettő feje füstöl és van itt egy csomó pé meg há…

Haley a hasát fogta, és nevetett. Kedvtelve nézegettem, ahogy levegő után kapkod.

– Folytasd! – kérte, így hát folytattam, ő pedig nevetett a leírásaimon, mintha ő maga nem azt látná a képeken, amikor olvassa.

– Előhúzza a kardját, ami egy ssssz hanggal jár, és…

– Az egy katana – mondta Haley. Már a manga felénél jártunk, és épp kezdett izgalmasabbá válni, amikor egy csomó szarvas lény félbetépett egy rendőrt. – Syl múltkor kioktatott, hogy van különbség.

– És mi az? Hogy ez egy japán kard? – kérdeztem, mire Haley elgondolkozott.

– Nem emlékszem mit mondott. De a katana jobb, az biztos.

– Oké – hagytam rá. – Szóval kezében a katana, és oson a sötét folyosón. Meglát egy vértócsában egy emberi kart, gonosz arcot vág, és azt gondolja…

– Gonosz arcot? – pillantott fel Haley megint. – Miért vág Nashira gonosz arcot?

– Ez milyen arc szerinted? – mutattam oda neki, hogy lássa. Megnézte, és szélesen elmosolyodott.

– Tényleg gonosz, de szerintem ez dühös akar lenni. Mérges a démonokra a rendőr miatt.

– Igen – vettem vissza a képregény. – A következő képen lehúzza a dzsekijét, és a bőrruha van rajta, jó sok meztelen bőrfelülettel…

– Azt mondtad, ijesztően nagyok a mellei? – kérdezte figyelmesen nézve rám.

– Rémisztően nagyok – mondtam elvigyorodva. – Talán az egyik részben agyon is vág egy-két démont a melleivel.

Haleyből olyan vihogás tört ki, amit szinte ki sem néztem volna belőle, de ő alig bírta abbahagyni.

– Ó, Istenem! – kacagta zihálva. – Annyira szeretlek, Dean!

– Én is szeretlek!

Újra otthagyta a rajzát, és nevetve megcsókolt, közben kivette a mangát a kezemből és félrehajította.

– Már tudom, mi a vége – mormolta, miközben becsúsztatta a kezeit a pólóm alá. Átnyaláboltam, és felálltam vele együtt, hogy az ágyra menjünk. Ahogy letettem, belém kapaszkodott, és magára rántott. – Tudod, mit? – kérdezte, miközben kiszabadítottam a haját a fonatból.

– Na, mit? – mosolyogtam rá.

– Szeretem a mangákat, amikor te olvasol fel!

– Később befejezhetem – ajánlottam, mire megrázta a fejét.

– Arra már nem lesz időnk.

Rápillantottam az órára, alig múlt hat, de persze eszemben sem volt tiltakozni. Ha az ágyban akar maradni holnap reggelig, rajtam ne múljon.