13. A legnagyobb félreértés

 

Az a bárgyúmosolyú Johann visszatért. Épp frissen facsart narancslével próbáltam valami életet verni magamba a lehető leggyönyörteljesebb éjszaka után, amivel Haley ajándékozott meg – olyan heves, merész és tökéletes volt, utána hosszú percekig csak feküdtünk kidöglötten, mint akik a végórájukat élik, míg végül elaludtunk, engem biztos el is kaptak volna a szülei, ha nem ébredek fel időben –, amikor észrevettem a barom kocsiját a felhajtójukra gördülni. Mi a franc?!

A pasas halál nyugalmasan kiszállt a kocsiból, és becsengetett Haleyékhez. Úgy sejtettem, Haley még alszik, meztelenül, zilált hajjal, ahogy hagytam, úgyhogy a küszöbön álló fickó gondolata nagyon nem tetszett. Maradnom kellett volna, hogy én fogadjam el szál gatyában, hadd egye a fene a barmot! Megint csengetett. Már majdnem megörültem, hogy Haley be sem engedi, de aztán kinyílt az ajtó, én meg majdnem kiköptem a narancslevet.

Kibontott hajjal, egy szál vékony köntösben, mezítláb nyitott ajtót! Majd kellemesen elcsevegtek, és mosolyogva beinvitálta Johannt. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, úgy éreztem, mentem felrobbanok, és ez csak fokozódott, ahogy teltek a percek.

Mi a halált művelnek? Egyáltalán Haley miért engedte be? És miért nem vett fel valami ruhát a francba is?!

Számoltam az időt, kezemben a narancslével, amit már képtelen lettem volna leerőltetni a torkomon. Mit keres nála Johann? Haley hívta volna? Túl gyanús volt ez ahhoz, hogy ne gyanakodjak. Eltelt az első húsz perc, és én fontolgattam, hogy átmegyek becsöngetni, de valami megállított. Oké, nem valami, a saját borús gondolataim.

Mert mi jogom van nekem átmenni? Nem jártunk konkrétan Haleyvel, semmi közöm hozzá, hogy kivel mit csinál a kora reggeli órákban egyetlen szál köntösben. Az éjjel sikerült alaposan meglepnie mindazzal, amit művelt velem az ágyban, mi van, ha mindez és a tegnapi is csak gyakorlás volt számára? Johannra gyakorolt, hogy bevessen valami végső csábítást, amivel majd ugyanúgy térdre kényszeríti a srácot, ahogy velem tette.

De ha nem is műveltek semmit – mert ebben hinnem kellett, bízni akartam Haleyben –, akkor is el tudtam képzelni, ahogy flörtölget a mellén kihívóan szétnyíló köntösben, vagy épp megmutogatja a lábfején a sebeket, esetleg Johann csak elnézi a haját, ahogy én szoktam…

A féltékenység szinte megfojtott. Haley persze azt mondta, nincs közöttük semmi, és én hajlottam rá, hogy elhiggyem, de azt is mondogatta még mindig, hogy szeret, szóval nem lehettem teljesen biztos. Fogalmam sem volt, mikor hazudik, és mikor mond igazat, túl jól csinálta az előbbit.

Végül majdnem huszonhét perc szenvedés után kinyílt az ajtó, és kijöttek. Haley fel volt öltözve, hozzá nagyon vidámnak és elégedettnek tűnt Johann oldalán, sőt annak is ott volt a képén az a bárgyú mosoly. Elmenni készültek a fickó kocsijával. Mégis hová? És miért?

Johann kinyitotta a csomagtartót, és a mosolygó Haley felé nyújtott egy piros sisakot.

– Hát, persze! – mordultam fel. – Az építkezés!

Haley annyira mosolygott, amikor a fejébe húzta azt a hülyeséget, hogy még a fogait is láttam. A fickó ráfestette a nevét meg valami virágokat, és úgy tűnt Haley mindjárt elalél tőle, egyre csak ugrándozott Johann kocsijának tükre előtt, és simogatta a sisakot, miközben hadarva beszélt. Mindketten nevettek, aztán beültek a kocsiba és elhajtottak.

Ez rátette a bélyegét az egész napomra. Ingerült voltam, és csak arra tudtam gondolni, mi zajlik közöttük azon az építkezésen? Haley, fűrészelünk egyet? Úgy, csavard csak azt az anyát a csavarra! Megnézed, mekkora kalapácsom van? Akarod, hogy beverjek vele neked valamit? Hányinger! De elég volt csak arra gondolnom, hogy Haley létrára mászik, Johann meg lentről stíröli a fenekét. Ki akartam nyírni a fickót!

Haley csak késő délutánra ért haza, szemmel láthatóan megviselve, de mosolyogva, mint akinek soha nem volt jobb napja. Valamit még bizalmasan sutyorgott Johannal, aztán bement a házba, ahol az apja várta. Szerettem volna minél előbb átmenni, de a szülők otthon voltak egész este, és amikor elcsendesedett a ház, elkezdtem feladni a reményt, hogy még aznap elmennek valahová. Próbáljak meg így beszökni Haleyhez?

Frászt kaptam a gondolattól, hogy miközben a sötét folyosón osonok, az apjába ütközöm, de képtelen voltam távol maradni. A bejárati ajtó nyitva volt, ahogy Haley szobája is, amit gyorsan bezártam magam után, amint beléptem. Nem mertem megszólalni, de nem is kellett.

Haley várt rám, fészkelődni kezdett, amint beléptem, és amikor odaértem az ágyhoz, átkarolta a nyakam, majd szó nélkül csókolni kezdett. Ezúttal nem kapcsoltunk lámpát, de még csak instrukciók sem kellettek, ismertem a testét, és ő ismerte az enyémet, nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy kifejezzem, azt akarom, hogy az enyém legyen, és maradjon is az.  

Később úgy bújt hozzám, mintha én lennék az egyetlen az életében, és ezt el is akartam hinni.

– Előző nap milyen voltam? – suttogta hirtelen.

– Őrjítően szexi – mondtam nem túlozva el. – Isteni, felülmúlhatatlan.

– És volt neked… volt már korábban is olyan élményed? – Furcsa volt a hangja, mintha szerette volna, ha nem, csak azt nem értettem, pontosan miért. Örült volna, hogy ő az egyedüli, akitől így érzem magam? Szerette volna, ha kimondom, hogy soha még csak nem is álmodtam olyan intenzív szeretkezésekről, mint amilyeneket vele élek át? Vagy mondtam volna egyszerűen, hogy legyen egyedül az enyém, mert nem akarom senki másnak átengedni? Nem tettem.

– Még soha, Szépségem – válaszoltam, mire felsóhajtott, aztán hamarosan elaludt.

Én is aludtam, mert elmenni nem voltam képes, inkább a végsőkig akartam húzni az éjszakát, amíg arra nem figyeltem fel, hogy világos van kint, mi meg még úgy kucorodunk össze, mintha nem lenne holnapunk. Ez nem volt igaz, legalábbis nem gondoltam, hogy többé majd nem látjuk egymást, csak mert lejárt a három nap. Hiszen jól ment, Haley és én úgy illettünk egymáshoz, mint két mágnes.

Mindazonáltal el kellett tűnnöm a házból, mielőtt az ősei is felébrednek, még mindig nem hiányzott, hogy rajtakapjanak minket. Igyekeztem óvatosan kimászni Haley ágyából, nehogy felébresszem, de nem sikerült.

Kinyitotta a szemét, és elégedetten mosolygott.

– Reggel van.

– Megpróbálok kilógni, mielőtt a szüleid felébrednek – mondtam, mire csalódottan nézett.

– És ha maradnál? – kérdezte kacér hangon.

– Nem lehet – nevettem el magam, és bár nagy volt a csábítás, felvettem a gatyámat. – Csoda, hogy eddig nem buktunk le.

– És ha visszajönnél később? Velünk reggelizhetnél, mielőtt munkába megyek.

– Veled és a szüleiddel? – húztam át a fejemen a pólómat, és ránéztem, viccel-e. Nem viccelt. – Kizárt. Megbolondultál? – Az apja megfojtana vagy megmérgezne, ebben biztos voltam.

– De hát… miért? – kérdezte értetlenül. – Azt hittem, most, hogy letelt a három nap, meggondoltad magad.

– Mivel kapcsolatban?

Nem tettethettem végsőkig a hülyét, megint azt akarta, hogy ígérgessek, mintha csak azért lett volna ez a három éjjel, hogy kihúzza belőlem a szót.

– Eltelt a három nap, azt hittem, mondani fogsz valamit! – nézett rám csalódottan. Közben már felkelt ő is, és magára aggatta a köntösét.

– Tudtam, hogy ez lesz – sóhajtottam fáradtan. Miért mindig itt lyukadunk ki? – Figyelj, nem fogok hazudni neked…

– Nem is vártam el! – vágott közbe feldühödve. – De azok után, ami kettőnk között történt, igenis tartozol annyival, hogy elmondd, mi lesz ezután!

– Mégis mi a franc lenne, Haley? – horkantam fel. Hát, honnan tudnám, mi lesz? Mi vagyok én jós? – Akarod, hogy ma éjjel is átjöjjek? Én akarom.

– De miért éjjel, Dean? Én csak éjjelre kellek neked? Csak éjjel vagyok jó? Gyere át délután, és…

– Tudtam, hogy ez fog történni! – állítottam meg. – Követelőzöl, meglepődtem volna, ha nem így lesz! Azt hitted magadhoz láncolhatsz, mint egy pitiző kutyát? Már most mondom, hogy nem fog sikerülni!

Ez elhallgattatta egy időre. Persze elképzeltem, milyen elvárásai lennének, és kizárt volt, hogy belemenjek egybe is. Jópofizni a szülőkkel? Ígérjem, hogy ezután örökké együtt leszünk, mikor szeptemberben elhúzok egyetemre? Mégis mit vár?

Pechemre majdnem elkezdett sírni, nekem meg rá kellett szólnom, hogy ne tegye, és ő rögtön fel is hagyott vele, hogy rám kiabáljon.

– Csak azt hittem… azt hittem, nem vagy ennyire önző. Meg sem próbáltál belém szeretni, igaz? Csak kihasználtál!

A vádaskodása feldühített. Én voltam, aki kihasználta? A nagy francokat! Ő volt, aki az ágyamba bújt, ő az, aki megjátssza a nagy ártatlanságot, közben meg egy vérbeli csábító! Amikor ezeket a fejéhez vágtam, ő azzal vágott vissza, hogy én is megjátszom magam.

– Órákat beszélhetnénk arról, hogy ki hazudott a legtöbbet! – közöltem vele összeszorított fogakkal.

– Rendben, Dean! – kiáltott rám. – Akkor mondd meg, miben hazudtam! Gyerünk!

– Azt hazudtad, te és Johann együtt vagytok! – vágtam rá.

– Mert piszkáltál! – mondta, mintha az én hibám lenne. – Mert mikor elküldtél minket moziba, csak kitett a mozi előtt, és otthagyott, nekem meg haza kellett gyalogolnom! Mit mondhattam volna?

– Az igazságot, Haley! – Azért meglepett, hogy az a barom nem vitte el moziba akkor. Mi a frász ütött belé? – Én csak azt kértem tőled!

– Mondd, még miben hazudtam! – szólított fel.

– Anyámmal találtad ki ezt az egészet! Hogy hogyan csábíts el engem, míg én hülye nem veszem észre, mi folyik a szemem előtt!

Haley meglepett arcot vágott.

– Nagyképű vagy, Dean! Azt hiszed, hogy valaha is eszembe jutott ilyeneket mondani Marynek?

Mondani talán nem, de hallgatni anyámat? Ebben biztos voltam.

– Kisfiam, menj át Haleyhez, nézd, milyen magányos szegényke a szülei sosincsenek otthon! Menj, beszélgess vele! Tölts vele több időt! Hívd el randizni! – utánoztam anyám dühítő hanglejtését. – Aztán, mikor kiderült, hogy te voltál a szűzlány, akit én, felelőtlen barom olyan csúnyán kihasználtam: Vállald a felelősséget a tetteidért! meg Vidd el a szalagavatóra, annyira szeret téged! Egyedül én tudom, mennyire kétszínű és hazug vagy, Haley, mindenki mást sikerült maximálisan megtévesztened!

Ez elnémította, és csak nézett pár pillanatig.

– Sosem mondtam, hogy szeretlek – mondta végül, és ennek az őszinteségében most nem tudtam kételkedni. Ez igaz volt, és mégsem. Mondta ő eleget, csak sosem komolyan. Ez volt a különbség kettőnk között!

– Hiszen az elmúlt három éjjel folyamatosan azt hazudtad! – emlékeztettem. – De én nem fogok szerelmet vallani neked, akárhogy erőlteted, mert nem szeretlek, érted?

– Sosem mondtam Marynek! – közölte velem, és elszántan nézett rám. – Egyedül csak neked, és csak azért, mert ez az igazság! Az a te bajod, ha nem hiszed el! – Nem, tényleg nem hittem el. – A lényeg az, hogy meg sem próbáltál szeretni!

– Mert nem is akarlak szeretni! – förmedtem rá. Ez is igaz, de rögtön megbántam, hogy kimondtam, mert láttam a fájdalmat a tekintetében. Neki ez fontos volt, és most megértette, hogy nem lesz az, amit ő akar. Vagy az lenne az igazság, amit mond, hogy valóban szeret engem? A gondolat fejbe vágott, de nem annyira, mint a saját hülyeségem. Persze, hogy nem szeret. A szerelem nem ilyen.

– Ha nem is akarsz szeretni, miért jöttél át az utóbbi három éjjel? Most tagadd le, hogy csak ki akartál használni! Azt játszod, hogy jó vagy és kedves. – Olyan csalódottnak látszott, hogy nem is tudtam, mit mondani.  – Ezért szerettem beléd, mert azt hittem, ez az igazi arcod, pedig megmondtad, hogy nem. Akkor te is hazudtál, mint én?

Könnyes volt a tekintete, miközben ezt kérdezte, és én nem bírtam ki, visszaléptem hozzá, és megfogtam az arcát, hogy magam felé fordítva tanulmányozhassam. Szomorúság, csalódottság és fájdalom, ezt láttam rajta.

– Most is hazudsz? Már nem is tudom megmondani, mikor mondasz igazat – mormoltam, mire belefúrta a tekintetét az enyémbe.

– Akarsz hallani valami nagyon igazat? Szeretlek! – Olyan fény égett a tekintetében, amitől durván dübörögni kezdett a szívem. Igaz lenne? Elhihetem, amit mondott? Hirtelen eltűnt a fény, és én összezavarodtam. – De ehhez nem eléggé. Ha nem is próbálod meg, akkor nem kell hinned nekem. Csak menj haza, és felejtsük el, ami történt!

Egy ultimátum? Vagy mindent vagy semmit? Mondjam, hogy szeretem, és higgyem el, hogy ő is, különben menjek a fenébe? Ezt nem néztem volna ki belőle!

– Ezzel most arra célzol, hogy többet nem lesz közünk egymáshoz csak azért, mert nem hazudom, hogy szeretlek…

– Nem, Dean! – állított meg. – Nem érted? Én nem akartam, hogy hazudj nekem! Azt akartam, hogy igaziból mondd nekem, de most már nem akarom. Te ugyanúgy átejtettél engem, ahogy én téged! Utálom az iskolát, tudod, miért?

Fogalmam sem volt, miről beszél, csak az dübörgött a fejemben, mi van, ha valóban szeret engem. Ha igazat mond, meglehetősen furcsán fejezi ki magát, főleg, ahogy ennyire rám erőlteti ezt a beszélgetést. Ez nem szerelem, a fenébe is! Akkor nem adna ultimátumot, nem próbálna bűntudatot kelteni bennem, nem bújt volna el, miután lefeküdtünk, és legfőképp nem járna össze más pasasokkal! Még mindig az iskolájáról hadart valamit, csakhogy ez nem a francos gimi volt, ahol mindenféle játékokat űznek az emberek!

– Ha ezzel most meg akarsz hatni…

– Meghatni? Nem, azt akarom mondani, hogy azt hittem, te más vagy, de nem. Olyan vagy, mint Tamy Westner! Mindent megtettem, hogy kiengeszteljek, de te nem akartál megbocsátani. Átnézel rajtam, és hazugsággal vádolsz akkor is, mikor igazat mondok. Még csak nem is ismersz, ráadásul meg sem akarsz ismerni!

– Hagyd ezt a baromságot! Nincs olyan porcikád, amelyiket ne láttam volna. Ne mondd, hogy…

– Mi a kedvenc színem, Dean? – kérdezte a vizsgáztató hangján. – A tiéd a kék, mi az enyém?

– Mit bizonyít ez? – kérdeztem értetlenül. – Még sosem került szóba. – Hiszen ő volt, aki nem akart beszélgetni, én próbáltam!

– Látod, meg sem kérdezed! Itt volt a lehetőség, és nem kérdezted meg, mert nem érdekel téged. – Mi ez a nem érdekel engem hülyeség? Én zárkóztam be? Én voltam, aki… – Igazad volt, félreismertelek – sóhajtotta végül, és ez olyan véglegesen hangzott, hogy megrémültem.

– Szóval menjek el? – förmedtem rá hitetlenkedve. – Most kidobsz engem?

– Szeretsz engem, Dean? – kérdezte a lehető legártatlanabb hangján.

– Nem szeretlek – vágtam rá dühösen, de még mindig dübörgött a szívem. Ennek nem így kellene lennie! Miért kell ennyire bonyolultan viselkednie?

– Igen, akkor menj el! – Megint az a véglegesség, nyugodt tekintettel nézett rám, nekem meg még mindig nem akaródzott mozdulni. Egyszerűen nem hittem el, hogy kidob.

– Haley – kezdtem végül próbálva leplezni, hogy kivagyok miatta –, ha most kidobsz, nem lesz visszaút. Akkor mindennek vége! – Hazudtam, mert tudtam, hogy nem akarom annyiban hagyni.

– Vége minek, Dean? Annak, hogy a szeretőd vagyok? Hogy éjjel azt hazudod, akarsz engem, nappal pedig átnézel rajtam? – Mikor néztem át rajta? Még csak nem is találkoztunk nappal, ő ment el Johannal. Mit várt? Hogy utána megyek? Vagy bekopogok a szüleihez, akik utálnak engem, és közlöm velük, hogy jöttem Haleyvel lógni? – Jó, mert ebből nem kérek! Menj csak! Nem fogok sírni utánad!

Ezt elhittem, csak az volt a kérdés, fordítva is így lesz-e. Szánalmas lehettem megint, de csak bámultam Haleyre.

– Nem akartál semmit mondani nekem? – célozgatott végül. – Semmit nem akartál kérni?

Most jött volna az, hogy szerelmet vallok, és bocsánatot kérek? A legszarabb érzés az volt, hogy egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy feladva az elveimet, megteszem.

– Semmi olyasmit, amit elvártál volna! – mondtam végül büszkén, de az nagyjából csak engem boldogíthatott.

– Akkor tényleg menj, Dean – csóválta meg a fejét. – Félreértettelek.

– Jó! – csattantam fel. – Isten veled!

Eljutottam egészen a kilincsig. Nem sok kellett hozzá, hogy kimenjek, de én gyenge állat megtorpantam megint. Mi van, ha én értettem félre valamit?

– Mondd meg, hogy miért menekültél el előlem azon az éjszakán! Miért tűntél el, ha szeretsz, ahogy állítod?

– Én ott voltam! Te néztél át rajtam! – A francba, nem kellett sokat tűnődnöm, hogy rájöjjek, ez így történt. – Ott álltam melletted, amikor a szemembe mondtad, hogy nem voltam ott. Ne tettesd, hogy engem vártál! Csalódtál, hogy én voltam ott, nem a szexistennő, akit elképzeltél.

– Nem rád számítottam – kezdtem az igazsággal. – Mert sosem hittem, hogy képes vagy bebújni az ágyamba, Haley! Tisztességesebbnek hittelek!

– Én is téged. – Touché, megint. De akkor is ő kezdte! Ő volt, aki odajött hozzám, és azt hazudta, szeret, majd lelépett, mintha az egész meg sem történt volna! Aztán meg Johannal kezdett el járni, akivel még mindig van valami, úgyhogy ne próbálja meg beadni nekem, hogy megbántódott!

– Nem kellett volna átverned! – mondtam végszóként, és kinyitottam az ajtót, hogy elmenjek.

– És neked? – kiáltott utánam. – Egyedül én vagyok a felelős, azt állítod? Azt mondtad, szeretsz, te hazug! Azt mondtad, gyönyörű vagyok, és hogy örökre a tiéd maradok! Ezeket miért hazudtad?

– Nem kellene részegekkel ágyba bújnod! – vágtam rá. Nem emlékeztem rá, hogy ezeket tényleg mondtam, legalábbis addig, amíg végig nem gondoltam. Szeretlek. Már régóta. Csak téged. Én pedig azt feleltem, én is szeretem, és ő ugyanúgy elhitte, ahogy én. A francba, mit tettem?

Amikor ránéztem, könnyek folytak az arcán.

– Bocsánatot akartam kérni! – folytatta. – Annyira szerettelek, hogy nem tudtam volna úgy lefeküdni, hogy haragszol rám, amiért hazudtam neked Johannról, ezért mentem át. Nem tudtam, hogy részeg vagy, és le fogsz teperni!

Döbbenten meredtem rá. Így történt volna? Átjött, és én rámásztam az akarata ellenére? Úgy éreztem, nem hazudik, de hazudnia kellett! Egészen mást mondott nekem!

Hirtelen Haley apja jelent meg mellettem, és rám üvöltött valamit, de nem érdekelt.

– Hazudsz! – mondtam keményen, mégis bizonytalanul.

Haley elfordította rólam a könnyes pillantását, és higgadtan ránézett az apjára.

– Hagyd, hogy megbeszéljem vele! – kérte azon a lágy, ártatlan hangon, amit a szüleivel szemben használt mindig.

Az apjára is hatott, mert bármit is tervezett velem, nem tette meg.

– Takarodj a házamból! – förmedt rám, de hagyta a lányának, hogy kövessen lefelé az emeletről.

Csak a kijárat előtt fordultam vissza Haleyhez. Már megint csupa maszat volt az arca, és a hosszan lelógó zilált hajával inkább tűnt áldozatnak, mint csábítónak. Az én csábító áldozatom volt.

– Nem tepertelek le – mondtam, bár már semmiben nem voltam biztos –, te is akartad, bevallottad!

– Bocsánatot kérni mentem! De te meg sem ismertél! – kezdte fájdalmasan, amitől teljesen nyomorultnak éreztem magam megint. – Azt hittem, igen! Azt hittem, hogy azért csókolsz meg, mert belém szerettél, ahogy én beléd. Azt hittem, azért szeretkezünk, mert szeretjük egymást. – Minden szava valaminek a lezárása volt. Kettőnknek. – Belegondoltál valaha, hogy milyen érzés volt megtudni, hogy nem tudod, ki vagyok? Végig arról papoltál, mennyit szenvedtél, de arra nem gondoltál, hogy mi volt velem!

Némán bámultam rá, ahogy közelebb lép, de csak az ajtót nyitotta ki, hogy kidobjon rajta. Megértettem miért teszi, de vissza akartam fordítani az egészet. Fogalmam sem volt, hogy tehetném.

– Sosem volt barátom, sosem csókolt meg senki előtted! Miért hibáztatsz azért, hogy álmodoztam? – Nem lehet, hogy én voltam az első csókja! Ezt nem mondhatta komolyan! – Igen, azt mondtad, ne tegyem, de én mégis reménykedtem benne, hogy három éjszaka elég ahhoz, hogy elvigyél egy igazi randira! Hogy talán szégyen nélkül mutatkoznál velem a családod vagy a barátaid előtt. Hogy megszeretsz annak ellenére is, hogy csúnya vagyok!

Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak először, a vége csupa félreértés volt, most már leesett, mit kellett volna kérnem. Azt hitte, nem akarok randizni vele? Hogy szégyellem? Mert csúnya?

Gyengéden megérintettem az arcát, hogy rám nézzen, és elhiggye, amit mondani fogok.

– Szépségem, te nem vagy csúnya! – Az ujjaimmal majdnem elsöpörtem az összes könnyét, de aztán ellökött magától.

– Ne merj sajnálni engem! – Most másvalami is kicsengett a hangjából. Gyűlölet, amit még sosem hallottam tőle. – Menj el, Dean! Ennyi volt, már nem fogok erről álmodni, oké?

– Nem! – A francba is, hiszen akartam az álmait! – Egy randit akartál? Ez rendben van, én…

– Nem! Nem kell megjátszanod magad! Megmondtam, hogy ehhez nem szeretlek eléggé, de nem is bánom – törölte meg a szemét. – Sajnálom, hogy nem az voltam, akit kerestél, most legalább tudom, hogy én sem téged akartalak. – Nem hittem volna, hogy puszta szavak ennyire belém tudnak vágni, pedig megérdemeltem őket. Fájtak is rendesen. – Most menj, kérlek! Tudom, hogy nem bírod a drámázást, de nekem most sírnom kell!

– Haley! – könyörögtem, amikor rám nézett. – Kérlek…

– Ez az utolsó alkalom, ígérem! – hallgattatott el, és már nem is figyelt rám. Nem volt kíváncsi, bármit is akartam mondani. – Esküszöm, hogy többet nem sírok miattad, úgyhogy nem kell bűntudatod érezned, meg semmi ilyesmi. Mindenki sír, amikor elveszít egy álmot, ennyi az egész, most menj!

– Haley…

– Menj! – A végleges hangját használta, amitől úgy éreztem, kicsúszik alólam a talaj. – És nem kell többet tettetned, hogy a barátom vagy! Mondd meg Marynek is, hogy nem akarom, vannak más barátaim!

Zokogva fordult el egyenesen az apja karjaiba, és én rájöttem, hogy mekkora egy barom vagyok. Én akartam lenni a vigasztalója, de soha nem lehetek. Itt egy nagy hiba csúszott a számításba, ugyanis én voltam, aki nagyobbat hibázott, aki hamisan ígért, aki csak elvette, amit akart, anélkül, hogy gondolt volna a következményekre. Megértettem, hogy Haley apja rám csapta az ajtót, mert én voltam az a rohadék is, aki tönkretette egy különleges, álmodozó lány ábrándjait. Én voltam a főgonosz ebben a történetben.

A hangja a fülembe csengett, én pedig újraírtam magamban a forgatókönyvet. Átjön, és megpróbál bocsánatot kérni tőlem, de én valahogy az ágyra kényszerítem, és elveszem az első csókját. Nem lassan, és alaposan, hanem vadul, és meggondolatlanul, aztán végigtapogatom azokon a helyeken, ahol mások még sosem tették, hiszen ha még csak nem is csókolózott soha… Végül elveszem a szüzességét. Nem feltétlenül csak erőszakkal, de főként, hiszen sírt és karmolt, próbált védekezni ellenem, én meg nem hagytam. Igaz, elértem, hogy élvezze, de a fenébe is, nem tudtam, hogy vele vagyok, ő pedig azt hitte igen.

Szerelmet vall, én pedig viszonzom, még ha egyikünké sem igazi. Haley teste mellé járt ez az ígéret, hogy ő igenis megpróbálja, én pedig csak úgy mondtam, nyilván nem gondoltam komolyan, mert akkor nem felejtem el. Aztán másnap ő ott volt… Felrémlett az elsápadó tekintete, amikor megkérdezte, tényleg elfelejtettem-e. A francba, a büdös életbe! Zach közölte vele, hogy mekkora egy állat vagyok, és ő megértette, és bántotta. Persze, hogy bántotta, hiszen elhitte előző éjjel, hogy szeretem. Talán el sem szökött, csak utána kezdett hazudni, mikor látta, hogy ki vagyok készülve.

Nem értettem, miért nem mondta el rögtön, de aztán mégis. Ha komolyan csúnyának gondolja magát, előfordulhatott, hogy bántotta Zach leírása a gyönyörű lányról, aki pedig ő volt. És ha nem tudta, mennyi szépnek látom, akár talán az se fordult meg a fejében, hogy mennyire odavagyok érte, mennyire szexinek és csábítónak találom. Vagy ha meg is fordult, akkor is azt gondolta, csak zárt ajtók mögött.

Kis híján a fejemre csaptam a gondolatra. Hiszen épp az előbb vágta a fejemhez, hogy miért csak éjjel, azt hihette, ő az én szégyenletes kis titkom, holott nem ez volt a cél. Rájöttem, hogy egyszer sem mondtam neki, hogy elvinném bárhová is, pedig már Zach is rágta érte a fülem… Mekkora idióta vagyok!

De az egészben az volt a legrosszabb, hogy elhittem, hogy ehhez a sok szemétséghez, amit miattam átélt, nem szeret eléggé. Mert ha igazán érzett valamit irántam – ez nyilván igaz – akkor annak most vége. Elveszítettem Haleyt, úgy tűnt egyszer s mindenkorra.

12. Az alku

 

Szerencsére nem kellett túl durva eszközökhöz folyamodnom, ha be akartam jutni Haleyék házába. A konyhaablak résnyire nyitva volt, csak fel kellett tolnom, hogy bemásszak. Haleyre a szobájában találtam rá, hallhatta, hogy jövök, mert könnyáztatta arccal nézett fel az ágyáról, majd amikor beléptem, megkísérelt elmenekülni. Elfutott volna előlem!

Kábán kaptam el, és mivel hirtelen nem tudtam mást csinálni, magamhoz szorítottam azt a kis könnyes képű, érthetetlen csodabogarat, akinek fogalma sincs róla, hogy mennyire könnyen térdre tud kényszeríteni. Egy darabig hadakozott a karjaim ellen, aztán hagyta, hogy átöleljem.

– Te ostoba, buta lány! – mormoltam a hajába. – Mégis mit gondoltál?

– Engedj el! – kérte közömbös hangon.

Nehezen, de megtettem.

– Tévedsz! – kezdtem a vallomást, mire rám villantotta a könnyektől csillogó szemeit. – Sajnálom, Haley, de az egész tegnap este csak egy megrendezett színjáték volt. Nem cseréltelek el, és Gemmát is csak azért csókoltam meg, hogy féltékeny legyél. Hülye ötlet volt.

– Hülye ötlet? Hazudsz, Dean! – hátrált el tőlem dühösen szipogva. Olyan törékenynek látszott, olyan szomorúnak tűnt, hogy egészen nagy rohadéknak éreztem magam. – Tudom, hogy Gemma volt az eredeti partnered! Tudom, hogy az övé volt a hotelszoba és a virágok!

Mintha féltékenységet hallottam volna ki a hangjából. Azt biztosra tudtam, hogy nagyon zavarta a gondolat, hogy Gemmával esetleg összejöttünk.

– A hotelszoba Zach-é volt, azt a virágot pedig anyám neked vette a ruhához, te bolond! Ne csináld ezt, beszéljük meg rendesen! – kértem. Már egészen a falig hátrált, és ott egyik lábáról a másikra állt. Mezítláb volt, a kis lábfejein egész csomó ragtapaszt láttam. – Mi történt a lábaddal? – szörnyedtem el. 

– Feltörte a cipő – mondta, és úgy tűnt, velem ellentétben őt nem érdekli, hogy miattam történt az egész. Én erőltettem rá azokat a cipőket, miattam volt csupa fájdalmas seb a lábán. – De kié volt az a ruha? Nem Gemmáé, mert neki nem lett volna jó. Kié volt? – A remegő ajkaiba harapva várta a válaszát, mintha csak a ruha számítana. És talán számított is.

– A tiéd, Haley – mondtam az igazat. Nem érdekelt, mennyire tűnők szánalmasnak, de Haley amúgy is megrázta a fejét.

– Ne hazudj nekem!

– Az a te szokásod, Szépségem! – emlékeztettem elfintorodva, majd vállat vontam. Tudja csak meg. – Én nem hazudok. Neked vettem a ruhát, hogy ne mondhasd, hogy azért nem jössz el velem, mert nincs mit felvenned. Megvan a számla is, ha nem hiszed el.

– Gemma volt a partnered! – rázta a fejét. – Vele akartál menni!

Féltékeny Gemmára? Hát tényleg féltékeny! Hihetetlen módon megkönnyebbültem a gondolatra, és felé indultam, de ijedten távolabb lépett az ellenkező irányba, így megtorpantam. Megint őzikének látszott, én meg a mocskos vadász voltam, aki kitépni készül a szívét. Nem értettem, hogy hiheti ezt még mindig.

– Gemma volt a partnerem, de csak azért, mert Matt megkért rá, hogy vigyem el – magyaráztam. – Viszont én téged akartalak elvinni, ezért végül Zach vitte Gemmát.

– Jeff elmondta, hogy régóta tetszik neked Gemma! Vele töltötted az éjszakát!

Jeff mondta. Képtelenség, hogy annak a mocsoknak higgyen, és ne nekem! Hogyhogy annyival megbízhatóbbnak találja azt a gennyládát?

– És te kivel voltál? – kapta el az agyam az ideg. – Az a faszfej esti mesét is mondott, mielőtt ágyba dugott?

– Zach nem mondta, mit üzentem neked? – szólalt meg hűvösen. Üzenet? Üzenetről nem tudtam a francba is!

– Csak annyit mondott, hogy felhúztad magad, és leléptél azzal a…

– Kár! – vágott közbe Haley is dühösen. – Mert azt üzentem, hogy dögölj meg!

Azzal meglepetésemre futni kezdett a fürdőszobaajtaja felé, odabentről szépen rám csapta az ajtót, és kizárt engem.

– Haley – rohantam oda, hogy bekopogjak –, ne csináld!

– Te egy szemét alak vagy! Kijátszottál, elárultál, becsaptál, folyamatosan hazudsz nekem, és még vádaskodsz is! Te aludtál valaki mással, nem pedig én! – Bár eddig sokat hazudott, ezt most elhittem, és a fenébe, igaza volt. Egy szemét alak vagyok. – A barátod ugyanolyan szemét, mint te! Mind ugyanolyanok vagytok! 

– Az a rohadék azt mondta, vele voltál, Haley – mondtam kérlelőn. – Nem volt igaz?

Hallanom kellett tőle, de csak dühösen, megbántva visszakiabált.

– Azt is mondta, szarházi vagy! Igaza volt!

– Az vagyok – ismertem el. – Csak nyisd ki, kérlek! Nem akartalak bántani. Vagyis akartalak, azt akartam, hogy lásd, mit éltem át, amikor átvertél, de nem akartam ennyire elvetni a sulykot. Sajnálom!

– Elcseréltél Gemmára! – Ekkor jöttem rá, hogy tényleg ezt hiszi. Hogy valóban elcseréltem valaki másra.

– Nem cseréltelek. Gemma nem tetszik nekem.

– Hazudsz!

– Nem hazudok, még csak nem is kedvelem túlzottan.

– Csak azért hoztad össze Emilyt Mattel, hogy vele lehess! – Úgy hangzott, menten elsírja magát, én meg döbbenten meredtem az ajtóra. Micsoda összeesküvés-elméletetek! – Láttam, ahogy megcsókoltad, ugyanúgy, mint engem, csak vele kedves voltál!

A büdös életbe! Kedves voltam Gemmával? Hát ez is bántja? Ez mélyebb, mint gondoltam. Felsóhajtottam. Legjobb lesz a legelejéről kezdeni.

– Emlékszel, amikor másnapos voltam, és átjöttél ápolni engem? Emlékszel, mit mondtál a rossz fiúkról? Hogy sokkal izgalmasabb velük lenni? Tegnap végig megjátszottam magam, hogy lásd, nincs igazad. Te nem is kedveled a rossz fiúkat, akik bunkók a lányokkal, és nyílt szexuális ajánlatokat tesznek.

– És ez mit bizonyít? – Azt, hogy odavagyok érted, ha megpróbáltam rosszfiúként viselkedni a kedvedért! – Sose mondtam, hogy a rossz fiúkat szeretem! Ne próbálj meg kibúvót keresni! – Döbbenten hallgattam. Valóban nem mondta, csak általánosságban beszélt, de az nem lehet, hogy félreértettem! Ennyire hülye nem lehetek!

– Haley, gyere ki! Látni szeretnélek! – kértem, de ez nem volt elég. Még több igazság kellett ide. – Féltékeny voltam, Haley! Mikor kiderült, hogy te vagy, akit kerestem, és mikor eszembe jutott, hogy te és Johann…

– Megmondtam, hogy olyan nincs, Dean! – vágott közbe megint. – Johann Sylbe szerelmes, nem érted?

Nem voltam biztos benne, hogy ezt el kellene-e hinnem.

– És ahogy sugdolóztál Jeffel, meg, ahogy flörtöltél Mitch-csel az asztalnál – folytattam, de megint megállított a felháborodott hangja.

– Nem flörtöltem. És nem sugdolóztam. Sértegetett!

Sértegette? Felrémlett Haley elvörösödött arca, és a tagadása, ahogy a fejét rázta a kérdésemre, mondván nem fontos. Miket mondhatott neki, az a mocsok?

– Mit mondott?

– Hogy olyan vagyok, mint ő, aki kisurran éjjel – mormolta megbántott hangon. – Miért híresztelted el, Dean? Miért árultad el mindenkinek, hogy mi történt? – Ebbe bele sem gondoltam még, de Haley hangját hallgatva, emésztett a bűntudat. – Most rosszakat gondolnak rólam, és még te is úgy viselkedtél, mintha igazak lennének ezek a dolgok. Én még soha nem voltam senkivel rajtad kívül, nem is akartam elmenni Zach-kel, vagy Jeffel, pedig kényszeríteni akartak, és te nem védtél meg! – Úgy éreztem magam, mintha fejbe vágtak volna, ahogy halkan újra zokogni kezdett. Jeff kényszeríteni akarta? – Úgy féltem, Dean, és te Gemmával voltál!

Hallgattam, ahogy sír, és közben elképzeltem a jelenetet, ahogy Jeff erőszakosan rángatja, miután többször is sértegette aznap este olyasmivel, amiről Haley azt hitte, én híreszteltem el. Hirtelen értelmet kaptak a viszonzatlan csókjaim is, hiszen én se szívesen csókoltam volna meg magam azok fényében. Mert ha igazat mond, mit láthatott belőlem? Egy lekezelő barmot, aki egész este erőszakoskodik, aztán lelép egy másik lánnyal, őt átpasszolja valaki másnak, aztán meg egy harmadik is rápályázik, akitől meg nem védi meg senki. Ott kellett volna lennem!

– Jeff bántott téged? Kezelt emelt rád? Erőszakoskodott veled? – Meg akartam ölni azt a rohadékot, lehetőleg belefojtani a saját mocskába.

– Nem – ismerte el még mindig könnyektől fátyolos hangon. – Csak nem akart hazavinni, hanem valahová máshová, és amikor nem akartam menni, kitett az út szélén. – Mint egy elhagyott háziállatot az éjszaka közepén? Éreztem, ahogy keményen megcsikordulnak egymáson a fogaim. – Azt mondta, nem is akart hozzám érni, és elment. Anya műtermében aludtam.

– Nyisd ki az ajtót! – könyörögtem, mire végre megtette. Az ajtó mellett ücsörgött a csupakönny arcával, én meg letérdeltem mellé, és átöleltem. Átkarolta a nyakam, és sírósan a mellkasomba szuszogott. Hihetetlenül jó érzés volt végre a karomban tartani úgy hogy ő is akarja, és hagyja, hogy vigasztaljam.

Mélyen beszívtam a hajának, a bőrének illatát, és kiélveztem minden nekem simuló porcikáját újra annak a legyőzött valakinek érezve magam, aki szoktam lenni a hatása alatt. A szavaimra oda sem figyelve mormoltam mindenfélét a fülébe, míg végül megnyugodott kicsit.

– Az egész csak színjáték volt? Tényleg? – reménykedőnek tűnt, és én meg akartam nyugtatni.

– Esküszöm. Csak a mi csókjaink voltak igaziak. És amikor azt mondtam, akarlak, az is igazi volt.

– Az is, hogy nem szeretsz? – Várta, hogy igent mondjak, ami kellemetlenül érintett. – Az hazugság volt?

Eltoltam magamtól, hogy lássa rajtam, nem fogok semmi olyasmit hazudni neki, hogy örökre szeretni fogom. A fenébe is, tizennyolc éves vagyok, mégis mit várt?

– Nem fogok hazudni neked, Haley! Barátok vagyunk, és nagyon kedvellek, de nem vagyok szerelmes beléd.

– Akkor mit akarsz itt? – húzódott el kicsit. – Miért nem hagysz békén? Zárjuk le ezt az egészet azzal a megtörtént éjszakával, és kész!

Úgy nézett rám, hogy abból tudtam, ő sem akarja ezt, de valami megakadályozta, hogy kimondja. Fogalmam sem volt, mi lehet az, de nem engedhettem el, magamhoz húztam, hogy megint öleljen át, és ő megtette.

– Nem! Meg akarom ismételni azt az éjszakát! – mondtam ki, mire értetlenül kérdezte.

– Miért, ha egyszer nem is emlékszel rá? – Honnan veszi ezt a baromságot?! – Jobb lenne, ha így maradna, és…

– Ki mondta, hogy nem emlékszem? Azóta másra sem tudok gondolni, mint rád. Az volt a legjobb éjszaka egész életemben. Tudom, hogy neked nem, emlékszem, hogy sírtál, és hogy durva voltam veled, de…

– Emlékszel? – kérdezte olyan csodálkozva, mint aki azt hitte, az egészből semmi nem rémlik. Rájöttem, hogy nem tudhatja, hogy igen, hiszen nem ismertem fel őt elsőre, de attól még emlékeztem mindenre, sőt azóta is kísértettek a képek. – De azt hittem…

– Nem tudtam, ki vagy, Haley, de attól még ott voltam. Emlékszem, hogy csókoltál, hogy összekarmoltad a hátam. Tudom, milyen volt a könnyeid íze, a hangod, amikor azt mondtad, szeretsz. Adj egy esélyt, hogy újra átéljem ezt!

Ahogy ezt kimondtam, rögtön elengedett, és lassan felállt mellőlem. Nyomorult érzéssel a gyomromban néztem rá.

– Nem értem, mit vársz tőlem – mondta, és elfordulva törölgetni kezdte a könnyeit.

Nem akartam, hogy magába forduljon, szerettem volna, ha megbízik bennem annyira, hogy engedje vigasztalni magát bármikor, de főleg akkor, ha én tehetek a bánatáról. Felálltam, odaléptem mögé, és átfogtam az apró derekát.

– Esélyt, hogy többek lehessünk, mint barátok. Te nem akarod ezt? – Nem válaszolt, úgyhogy folytattam. – Három éjjel le sem hunytam a szemem, amikor nem tudtam ki vagy, csak gyötrődtem, és töprengtem hol rontottam el, amiért szó nélkül eltűntél. Akarom ezt a három éjszakát.

– Mi? – fordult meg, hogy szembe legyen velem. A szemeivel végigpásztázta az arcom, mintha keresne valamit rajtam.

– Tölts velem három éjjelt, és ha utána azt akarod, hogy többet ne zaklassalak, csak egy szavadba fog kerülni. Ki akarom deríteni, hogy mi ez köztünk, és ezúttal mindenre emlékezni akarok. Nem szökhetsz el megint!

Kész, kint volt a kimódolt tervem, a kívánságom teljes egészében, most már csak az kellett, hogy ne küldjön el a búsba, vagy ha meg is próbálja, esetleg tudjak alkudozni vele. Sokáig gondolkodott, már-már túl sokáig.

– Ha igent mondok, és letelik a három éjjel, megbocsátasz nekem?

– Megbocsátok – feleltem, mert már így is majdnem mindent megbocsátottam.

– Még akkor is, ha nem lesz jó vége? – kérdezte, mint aki csak ilyesmire számít. – Mindenképp megbocsátasz?

– Esküszöm – bólogattam hevesen. Talán bármit megígértem volna, ha esélyt ad.

Már egyetlen éjszaka elég lett volna, de ő a hármat is bevállalta, eszében sem volt alkudozni, csak bólintott egyet.

– Jó – mondta halkan, nem nézve rám. – Veled töltök három éjjelt.

Megkönnyebbülésemben magamhoz húztam, és megcsókoltam azt az édes száját, megkönnyebbülten, amiért tényleg hagyja, hogy próbálkozzam, de egyedül voltam a nyomorommal, Haley rövid úton ellépett tőlem.

– Még nincs éjjel. Most menj el!

– Kegyetlen vagy! – képedtem el. Hogy tudja valaki így váltogatni a hangulatait? Egyik pillanatban még egy bújós cica, a másikban hidegen ellök magától. A végén még meggondolja magát! – Nem érdekel, ha itthon lesznek a szüleid. Tizenegykor itt leszek nálad, ne próbálj meg kizárni!

Nagyon reméltem, hogy az őseit tényleg nem akarja belevonni, mert nem szívesen kerültem volna a szemük elé még egy ideig. Mit mondhattam volna? Hogy tényleg csak tudni akarom, egyáltalán összeillünk-e Haleyvel, mielőtt rám akasztják a monogám kártyát örökre? Mert azt nem hagyom, annyi biztos!

– Nem szoktam visszavonni a szavam! – mordult rám Haley édesen kemény kifejezéssel az arcán.

– Várj rám! – röhögtem el magam vidáman a gondolatra, hogy éjjel itt leszünk csak ő és én, hogy mindent elrendezzünk. Ráadásul nemcsak egy, hanem három éjjel, ami elég időnek tűnt ahhoz, hogy beismertessem vele, hogy mennyire illik hozzám és mellettem a helye. Durva csábításra készültem, és persze az akkori éjszaka megismétlésére. – És ha lehet, ne vegyél fel semmit. Nem akarok egy percet sem elvesztegetni!

 Esküszöm, hogy viccből mondtam!

 

*

 

– És rám nem haragszik? – kérdezte Zach, amikor vázoltam neki, mi a szitu Haleyvel.

– Nem kérdeztem – mondtam őszintén, egyáltalán nem értve, mit érdekli.

– De majd találkozhatok vele, nem? Mármint, ha összejöttök?

– Minek? – gyanakodtam.

– Hogy megdugjam, aztán kitegyem az út szélén – förmedt rám. – Bocsánatot akarok kérni, barom! Biztos azt gondolja, hogy egy rohadék vagyok.

– Nem gondolja ezt a legtöbb nő? – kérdeztem.

– Képzeld, hogy nem! Szeretnek a nők!

– Oké – hagytam rá. – Ha szerzek pár jó pontot a szüleinél, majd duplarandizunk vagy valami.

Ebben maradtunk, úgyhogy a napom maradéka készülődéssel telt. Hülye módon kétszer is megborotválkoztam, nehogy igénytelen vadember érzetét keltsem, és próbáltam úgy felöltözni, hogy egyszerre tűnjek lazának, mégis igényesnek. A hajam addig fésültem, hogy a statikus energia durván megcsípett, akárhányszor fémfelülethez értem. Azt hiszem, hasonlítottam egy idióta csajra, aki az első randijára készül, csak abban reménykedtem, hogy Haley odaát szintén készül valamivel.

Nem is álmodtam arról, ahogyan végül várt rám. Először kicsit ki voltam akadva, mert hamar lekapcsolta a lámpát a szobájában, mintha korán lefeküdt volna aludni, és én azt hittem, így is történt, de amikor tizenegykor idegesen elindultam át, és lenyomtam a kilincset, nyitva találtam az ajtót.

A ház viszont teljesen sötét volt, ahogy a fenti folyosó és Haley szobája is. Benyitottam, és semmit nem láttam.

– Betartottad a szavad? – suttogtam arra az esetre, ha mégis alszik.

Egy pillanatig olyan csend volt, már azt hittem, otthon sincs, de aztán meghallottam a hangját.

– Igen. – Az ágy felöl jött, és én bizonytalan léptekkel beljebb botorkáltam.

– Kapcsolj már fel valami fényt, semmit sem látok!

– Inkább nem – felelte. – Zavarban lennék.

Nem esett le, hogy esetleg célozgat valamire, vigyáztam, hogy ne csináljak semmi bénát, miközben odamegyek hozzá. Elértem az ágyat, és leültem rá, azon tűnődve, miért is vagyunk a sötétben. Valami nem stimmelt. Éreztem magam mellett egy kis besüllyedést, Haley volt az, valami takaró alatt nyúlt el. Megdermedtem, amikor az ujjaim csupasz, forró bőrt érintettek.

– Uramisten, Haley! – Alig ismertem a saját hangomra. – Meztelen vagy?

Kis nyikkanást hallatott, és megrándult a kezem alatt, amivel még mindig a bőrét, a vállát simogattam.

– Te mondta, hogy…

– Ezt látnom kell! – döntöttem el. – Hol van a lámpa?

– Ne! Ne kapcsold fel!

Meglett a lámpa, és felkattintottam. Pislogtam, hogy befogadjam a látványt, Haley egy halványrózsaszín takaró alatt, édesen elpirulva, olyan zavart tekintettel, mint aki tényleg nem érti, miért lepődtem meg azon, hogy rohadtul egyetlen ruhadarabot sem visel! Vicceltem az Isten szerelmére, de ezek szerint, ő komolyan vett, és igent mondott a szeretkezésre!

– Kapcsold le! – motyogta úgy magához szorítva a takarót, hogy kirajzolódott alatt az egész alakja. A haját szabadon hagyta, az ismerős csigákban terült el a párnán. Olyan hevesen dobogott a szívem, hogy azon se csodálkoztam volna, ha meghallja.

– Te meg akarsz őrjíteni? – Hozzá akartam érni, de hirtelen nem mertem. Nem számítottam erre, csábításra igen, de hogy rögtön felajánlkozik?  – Meg ne mozdulj!   

Elhátráltam, de nem tudtam levenni róla a szemem, féltem, ha megteszem, a végén még eltűnik nekem, vagy kiderül, hogy ez csak egy kínzó álom. De nem, tudatosan várt rám meztelenül, ráadásul bekészített poharak voltak az éjjeliszekrényen. Tehát készült. Nem én vagyok az egyedüli hülye, aki órákat töltött a fürdőben! Odaértem az ajtajához, és még mindig őt nézve kitapogattam a kilincset. A zár kattanása megpecsételte az alkut.

– Te készültél! – nevettem el magam megkönnyebbülten, és lassan elindultam felé. – Szexi ágynemű, bekészített italok. – Nagyra nyílt a tekintete, és pihegni kezdett, mint aki megrémült tőlem. – Akarsz hallani valami cikiset? – kérdeztem, hogy enyhítsek a feszültségen. Úgy éreztem, szétrobbanok, ha nem érek hozzá rögtön.

– Igen – felelte halkan.

– Izgulok – ismertem be. – Nevetséges, sosem szoktam izgulni!

Haley arca megrándult, mintha rosszat mondtam volna.

– Ha arra utalsz, hogy mennyi lány fordult már meg az ágyadban, az nagyon hangulatromboló. Kapcsold le a lámpát!

– Nem – ráztam meg a fejem. Nem igaz, hogy nem tudja! Egyetlen csaj sem számított már! Őt akartam. – Mondtam, hogy nem akarok semmiről lemaradni. Add ezt ide!

Lerántottam róla a takarót, és kis híján térdre zuhantam, annyira gyönyörű volt a csupaszsága, és a mozdulat, ahogy megpróbált mindent takarni magából, de persze nem sikerülhetett. Elkaptam a karját, és magamhoz vontam a meztelen testét.

– Ha sötétséget akarsz, csukd be a szemed, Szépségem! Én mindezt látni akarom!

Amikor megcsókoltam végre ellenkezés nélkül csókolt vissza, elfelejtve a szégyenlősségét. Már-már féltem, hogy mindjárt visszavesz, valamilyen indokra hivatkozva eltol magától, de csak még hevesebb lett, ahogy a meztelen testére nehezedtem. Belemarkolt a vállamra, majd megkísérelt azonnal megszabadítani a pólómtól, de nem hagytam. Tudtam, hogy minél előbb leszek meztelen, annál hamarabb lesz vége, és azt meg nem akartam. Ki akartam élvezni minden egyes pillanatot, amit Haleyvel tölthetek.

Nem jött össze. A ruhák túl gyorsan eltűntek, és én egyre kevesebbet tudtam gondolkodni Haley mellett. Alig egy órával később zihálva próbáltam magamhoz térni, míg ő kipirultan pihegett mellettem.

– Jól vagy? – kérdeztem a törékeny derekára csúsztatva a kezem. – Nem fájt?

– Dean – nézett rám meglepetten, a hangja álmosan csengett –, azon a részen már rég túl vagyunk. Nem fájt.

Elnyújtózott mellettem, és az egyik lábát bizalmasan az enyémnek simította. Még mindig égett a lámpa, így elnéztem a testét mellettem, és úgy éreztem, soha nem akarom levenni róla a szememet.

A bőre hibátlan volt és puha mindenütt, bár néhány helyen vörös foltok jelezték a durva érintésem vagy épp a szám nyomát. A haja, azok a lázadó kis loknik kuszán terültek el a feje körül, az egyik tincs csiklandozta a karomat, amire támaszkodva őt néztem, de ő észre sem vette, hogy bámulom.

Ásított, és az árnyékba fordította az arcát, hogy ne bántsa a lámpafény. Néztem a nyaka ívét is, és azon tűnődtem, milyen különös érzés fészkelt a gyomromba. Azt hittem, ha végre megkapom Haleyt, akkor majd elmúlik ez a mánia, de most mintha még mélyebben terjedt volna szét, mint valami lassan ölő méreg, ami mégis olyan édes, hogy még csak nem is bántam.

Legszívesebben odaígértem volna neki a napot vagy a holdat, amikor kiszedtem belőle egy újabb hamis szeretleket, de helyette újult erővel vetettem bele magam a csábításába, megízlelve a húsát, gyakorlatilag bálványozva a testét, mígnem még azt is elfelejtettem, hogy a saját szórakoztatásomon kívül is voltak még hátsó szándékaim.

Amikor újra elcsitultunk végül, úgy éreztem, fizikailag megtettem aznapra a tőlem telhetőt, de még mindig égett valami bennem, ami több volt a testi vágynál, egy kicsit akartam látni abból a rejtélyes lelkéből is.

– Álmos vagy? Arra gondoltam, beszélgethetnénk valamiről. Gyerekkoromban köveket gyűjtöttem, neked volt valami hóbortod? Persze a rajzoláson kívül?

Nem volt beszédes kedvében, viszont én meg nem akartam elaludni még, hallani akartam tőle valamit.

– Amikor öt éves voltam, beleestem egy patakba Teddy bácsikám temetésén – közöltem vele, mire halványan elmosolyodott, és figyelmesen nézett. – Megláttam egy jó kis kék követ a meder alján, és ki akartam piszkálni, de nem sikerült. Hallanod kellett volna anyámat, hogy kiakadt. Egy olyan kis ijesztő, sötét színű gyereköltöny volt rajtam, persze tönkrement a víztől és az iszaptól. Viszont szerencsére meglett a kő, bár a rokonok azt mondják, Teddy bácsi azóta is forog a sírjában.

– Gyerek voltál – mondta bágyadtan, de felcsillanó szemekkel. – Nem hiszem, hogy neheztelne.

– Komoly mánia volt nálam ez a kőgyűjtés – folytattam. – Hét évesen elloptam Enid nagynéném ametiszt nyakláncát, és kifeszítettem belőle a követ. Tudod, olyan szép lila volt, azt hiszem, nem tudtam ellenállni. Soha olyan hosszú leckéztetést, és szobafogságot nem kaptam apámtól, mint akkor. De Enid néni megsajnált, és titokban visszaadta a követ. Mondjuk már úgysem tudta volna visszaragasztani a foglalatba, egész kis darabokat törtem le róla. Neked nem volt semmi mániád? – kérdeztem a mosolygó lányt. Megrázta a fejét. Semmi mánia. Hát, persze.

– De abbahagytad – mondta végül. – Miért?

– Nem is tudom – gondolkodtam el, miért kerültek az ásványok egy dobozba, majd a garázsba. – Azt hiszem, megismerkedtem az első barátnőmmel.

– Hány éves voltál? – csillant a korábbinál hevesebb érdeklődés a tekintetében.

– Tíz körül – nevettem el magam. – Neki voltak a legszebb kék szemei a környéken…

– Biztos vagyok benne, hogy neked voltak – rázta meg a fejét vidám mosollyal. – Hány barátnőd volt összesen?

– Nem számoltam – ismertem el, mire összeráncolta a szemöldökét nem tetszése jeléül. – Nem volt mind olyan komoly. Csak kisebb fellángolások, amik hamar kihunytak.

Az ajkába harapva, figyelmesen nézett.

– És a komolyakkal mi van? Milyen a típusod? Milyen tulajdonságok fogtak meg bennük?

– Nincs konkrét típusom – mondtam, arra gondolva féltékeny-e a korábbi csajokra, akik semmit nem jelentettek. – Elsősorban szépek voltak – tűnődtem el végül. – Csinosak és szexisek. – Ahogy azt hiszem, minden tinédzser srác ezekkel a tulajdonságokkal kezdi, ezt nem tettem hozzá, főleg mivel tudnia kellett, hogy kinőttem már abból a korból.

– Csak úgy elcsábítottad őket, mi? – kérdezte kissé gúnyosan, de láttam rajta, hogy csak viccel. – És jöttek, valósággal üldöztek csapatostul, így volt ugye?

– Pontosan – hagytam rá vigyorogva, és nyomtam egy csókot a szájára, majd a kezembe vettem egy hajfürtjét, hogy némileg rendezzem a loknik sorát. Reménytelennek tűnt a helyzet, de nem adtam fel. – Többségükről kiderült, hogy mennyire szűk látókörűek és buták. Mindig azt hittem, hogy lesz valami bennük, ami miatt majd tovább tart a kezdeti lángolás, de nem, néhány alkalom után, már nem volt miről beszélnünk, rájöttem, hogy mennyire felszínesek, álszentek, vagy épp képmutatók.

Haley más volt, bár hazudott nekem, volt benne valami, amitől úgy éreztem, ezt nem fogom megunni egyhamar. Még ezer és egy ötletem volt, nemcsak a további éjszakákra, hanem kettőnkre együtt.

– És akkor mi volt? Miután rájöttél ezekre? – sürgetett a folytatásra.

– Valahogy szakítottam velük. Mindig így szokott lenni, az első néhány éjszaka nagyon jó, alaposan kikérdezem őket mindenféléről, aztán egyszerűen elmúlik a varázs, és azt érzem, hogy valamiféle nyűggé válnak a nyakamon.

Bólintott, mintha tudná, miről beszélek, mintha lett volna neki is valaki, aki nyűggé vált. Mivel én voltam az első az ágyában, majdnem magamra vettem, de aztán felrémlett, milyen édesen reagál minden érintésemre. Nem lehetek én a nyűg, az ki van zárva!

– Kérdezhetek valamit, Dean? – kérdezte félénken.

– Persze, Szépségem! – feleltem bátorítóan. – Kérdezz akármit?

– Miért hívtál el engem a szalagavatódra? Csak azért, mert Mary rábeszélt?

Volt valami a hangjában, ami miatt idegessé váltam, ami miatt megint hazudni kezdtem.

– Igen. Nem sok kedvem volt elmenni, de anyám erősködött. – Úgy nézett rám, mint aki azon tűnődik, hazudok-e. Úgy éreztem, átlát rajtam. – Miért kérdezed?

– Én… mást gondoltam.

– Mire gondoltál?

Nem gondoltam, hogy a képembe vágja az igazságot, amit lát, de megtette.

– Arra, hogy szívesen vittél el, és nem azért, mert kényszeríttettek rá. Hogy talán én vagyok az egyedüli, akivel vállaltad, hogy elmész, mert… jelentek neked valamit. 

Szeretsz? – ezt kérdezték a szemei, mintha csakis ez lenne, ami arra késztetné, hogy igazi esélyt adjon kettőnkre. Nem értettem, mi változna, ha azt mondanám neki, hogy szeretem. Egyáltalán el tudnám hitetni vele? Boldog lenne, hogy az övé vagyok, hogy olyasmit ígérek, amit úgyis meg fogok szegni? Hát, nem! Még akkor sem, ha így néz rám.

Felkeltem az ágyból.

– Figyelj, Haley! Én egyenes vagyok hozzád, ne álmodozz, kérlek, mert csalódni fogsz, ha azt hiszed, beléd zúgtam. Nem tudok ilyesmit ígérni, érted! Ne bízz ebben!

Félrenézett, és magára húzta a takarót, amennyire csak tudta.

– Értem – válaszolta olyan hangon, amivel majdnem rávett arra, hogy ígérgessek.

Próbáltam olyan gyorsan öltözködni, ahogy csak tudok, de a pillantásom visszatévedt a szomorú arcára, és képtelen voltam nem hozzáérni.

– A francba! – Megragadtam, és csókolni kezdtem, mintegy néma bizonyításként, hogy az is elég, ami kémia közöttünk van, sőt ilyenből sülnek ki a legjobb dolgok. Visszacsókolt, de nem olyan hevesen, mint képes lett volna rá. – Ugye akarod, hogy holnap is átjöjjek? Várni fogsz rám, ugyanúgy, mint ezen az éjjelen? – kérdeztem szinte könyörögve, félve, hogy nemet mond, de szerencsére nem tette. Előttünk volt még két éjszaka.

 

*

 

A legjobb dolog a nyári szünetben, hogy aludhattam, amennyit nem szégyelltem, ami jelen esetben majdnem tizenegy órát jelentett egyhuzamban, vagyis bőven benne voltunk a délutánban, amikor Zach hívására felébredtem. A fejem tele volt mindenféle álmokkal Haleyről, és valósággal forrt a vérem miatta. Legszívesebben azonnal átmentem volna, hogy magamévá tegyem, de otthon voltak az ősei.

Zach rá akart venni, hogy menjek át hozzá, hátha elkapom a Pilates végét, de azt vettem észre, hogy magasról teszek a tornázó nőkre, így inkább mondtam, hogy dobjunk be egy pitét a szokásos helyen. Összekaptam magam, és kocsimhoz indultam, amikor Haley kirohant a házukból.

– Dean! Szia! – állt meg előttem vagy a futástól vagy a látványom örömétől kipirultan. Reméltem, hogy az utóbbi. Nyitva hagyta maga mögött az ajtajukat, ahol most megjelent az apja, és olyan pillantással méregetett, mintha nemcsak tudná, mit műveltünk éjjel a lányával, de ismerné az összes fantáziámat is.

– Haley, valami baj van? – kérdeztem frászt kapva, hogy lemondja az estét.

– Semmi – rázta meg a fejét. Az apja pillantásától teljesen lefagytam. Mi a fenéért bámul így? – Hová mész?

– Zach-hez – nyögtem ki. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem látnám az apját. Haley barátságos, bár kissé bizonytalan mosolyát, illetve a fonott copfján megcsillanó fényt néztem. Jó lett volna kibontani a haját, és beletemetni az arcomat.

– Csak annyit szerettem volna mondani, hogy beszéltem a szüleimmel, és már nem annyira mérgesek amiatt, ami történt, szóval már akármikor beszélhetsz velem, ha akarsz.

– Értem. – Haley nyilván nem vette észre az apját, de én még úgy is láttam, hogy Haley arcát bámultam mereven. Mennyi igazság lehet ebben? Nem annyira mérgesek? Ez nem győzött meg, ha Haley látná a ránk meredő apját, akkor nem ezt mondaná.

– Csak ennyit akartam – sóhajtott végül Haley, és tétován tett egy lépést hátrafelé. Az apja eltűnt az ajtóból, de meg mertem volna esküdni, hogy az ablakból tovább figyel. A francba is, rohadtul ideges voltam. – Akkor, szia. Jó szórakozást!

Ahogy megfordult, és lassan visszaindult a házba, legszívesebben elkaptam volna a copfját, ahogy annál fogva húzzam vissza magamhoz egy forró csókra, de csak mozdulatlan szájjal utána leheltem.

– Este találkozunk.

Nem is sejtettem, hogy olyan tervei vannak, amivel totálisan levesz a lábamról.