2016. december 21., szerda

5. A boszorkány kunyhója

Isadora

Nem gondoltam volna, hogy az első osztály ilyen kényelmes, de kimondottan az volt. Ráadásul Leland érezhetően megnyugodott, amikor felszállt a gépünk, és vigyorogva fordult felém.
- Most végre van kábé tizenhat óra nyugtunk. Hacsak a herceged nem ugrik fel Mary hátára, és repül át vele az óceánon, elég nagy előnyre tettünk szert.
- Szerinted Mary elbírná Tomot a hátán? – kérdeztem. Valahogy nem tudtam elképzelni.
- Talán – vont vállat Leland. – Erősek vagyunk.
- De Írországban nem fognak megtalálni, igaz? Főleg ha gyorsan eltűnünk Dublinból.
- Ez a terv – bólintott. – Hé, nem akarsz pezsgőt? Ennyi pénzért az is jár, rendeljünk?
Tíz perccel később koccintottunk a behűtött itallal, amitől olyan érzésem lett, mintha Leland és én a nászúton vagy valami hasonló különleges eseményen volnánk. Ez elgondolkodtatott a jövőnkről, amiről korábban kérdezett. Csakis együtt, ebben biztos voltam, de ezernyi lehetőségünk volt, jól esett végiggondolni mindent, ami csak eszembe jutott, viszont egy kis idő után megakadtam.
- Leland, te mit szeretnél? – kérdeztem meg figyelmesen nézve rá.
- Mivel mit szeretnék?
- Avalon után. Megkérdezted tőlem, hogy én mit képzelek, és elmondtam, de te nem meséltél a terveidről. – Ebbe jobban belegondoltam. – Nem is tudom, mit szeretsz csinálni. Vagy mi akarsz lenni.
Döbbenten bámultam rá, ahogy erre rájöttem. Új-Avalonban Leland nem csinált mást, csak engem követett hol civilben, hol belső őrként, előtte esténként kísérgetett haza az árnyékból leskelődve utánam. Erősen túráztattam az agyam, de csak néhány könyv rémlett fel, amit esetenként láttam nála a suliban. Hirtelen szörnyű barátnőnek éreztem magam.
- Még nem gondoltam végig – válaszolta, mintha mindegy lenne.
- Komolyan? Soha nem gondoltál rá, mi lenne, ha nem lennék? Ha…
- Hidd el, hogy erre soha nem gondolnék szívesen!
- Jó, de úgy értem, ha… Ha mondjuk nem lenne Új-Avalon, és…
Eszembe jutott, hogy ő mindig is tudott Új-Avalonról, nem tervezett átlagos életet, mint én, aki kertberendező akartam lenni. De attól még sokkal előbb meg kellett volna kérdeznem, nem pedig arra számítani, hogy követ, bárhová megyek. Mi van, ha orvos akar lenni Afrikában? Mondjuk, nekem nem lenne gond, érdekes lehet ott is a növényvilág…
- Nem terveztem semmit – mormolta vállat vonva. – Nem tudtam elképzelni egy olyan jövőt, amiben nem vagy benne. Még akkor is, amikor elindultam neki a világnak, fogalmam sem volt, hová menjek. Hogy ne tűnjek lúzernek, szeretek arra gondolni, hogy ezt terveztem. Itt és most. Veled.
- Nem vagy lúzer! – mordultam fel, és felállva a helyemről az övéhez mentem. Arrébb csúszott, úgyhogy jutott egy kis nekem is, így mellé kucorodtam. Nem mondhatni, hogy az első osztály ki volt használva, alig voltak páran a gép ebben a részében, ők is eléggé távol ahhoz, hogy ne törődjenek vele, mit csinálunk. – Kitalálhatod bármikor. Milyen szakra jelentkeznél, ha most rögtön kellene?
- Kiröhögsz, ha megmondom – nyomott egy puszit a homlokomra. – Mindig is érdekelt a kreatív írás. Egyszer-kétszer arra is gondoltam, hogy öreg sárkány napjaimban írnék egy könyvet.
- Egy könyvet? – ámultam el. – Milyet?
- Csakis olyat, aminek boldog a vége. Persze minden szereplő alaposan megszenvedne érte, de végül minden jól sülne el. A főszereplő sárkány megkapná a maga hercegnőjét, és boldogan élnének, amíg meg nem halnak.
- Én akarok lenni az első, aki elolvassa – szögeztem le azonnal. – Majd keresünk egy olyan sulit, ahol mindketten tudunk tanulni, jó? Tudod, mi lesz a legjobb az egészben?
- Na, mi?
- Hogy amikor elfáradok az otthoni kertben, csak bemegyek hozzád, és nézlek kicsit, amíg az írógépen pötyögsz.
- Szerinted sokak használnak írógépet manapság? – vigyorgott.
- Te fogsz – vágtam rá.
- Igazán?
- Igen, mert veszek neked egyet, és te nem akarsz megbántani, ezért csak azt használod majd.
- Ja – bólintott, és az ajkait az enyémre nyomta pár másodpercre. – Az más. Akkor csakis azzal írok.
- Megbeszéltük.
A tizenhat óra nagy részét alvással töltöttük, illetve elfogyasztottunk egy-egy celofánba csomagolt, de meglepően finom menüt is. Nyugodtan, sőt vidáman érkeztünk meg Dublinba.
A Blarney-kő a Blarney kastélyban található, ami Corktól nem messze fekszik, úgyhogy először oda kellett eljutnunk, ami, mint megtudtuk nagyjából három és fél óra busszal. Szerencsére ezek a járatok viszonylag gyakran jártak, úgyhogy volt időnk feltöltekezni. Kicsit csalódott voltam, amikor felfedeztem, hogy Dublin utcái mennyire sivárak. Oké, az épületek közötti kikockázott utak helyesek voltak, de borzasztónak hatott a növényzet hiánya, csak néhány fa árválkodott alig-alig megtörve a szürkeséget. Mivel mindketten éhesek voltunk, kiválasztottunk egy jó kis helyet, ahol rendeltünk magunknak egy kissé késői ebédet. Két jókora zöldséges boxtyt is befaltam, ami egyfajta krumplis palacsintaszerűség, közben Leland alaposan a fenekére nézett egy hatalmas tál ürügulyáslevesnek, ami olyan jól nézett ki, hogy bár hús volt benne, megkóstoltam én is. Kissé összevont szemöldökkel néztem a hatalmas korsó sörre, amit Leland rendelt magának, de csak vigyorgott.
- Ha attól félsz, hogy lerészegedem, ne aggódj! – kortyolt bele. – Részegen is ugyanilyen elbűvölő vagyok.
Jólesően hümmögött, és elismerően nézett a poharára.
- Rendeljek én is magamnak? – vetettem fel, de a fejét rázta, és hagyta, hogy belekortyoljak az övébe. Nem is volt olyan rossz, de azért hamar visszavette. – Mi van, szerinted én nem lennék elbűvölő részegen?
- Biztos vagyok benne, hogy az lennél, de szükség lesz a józanságodra. Köztudott, hogy már egy kis Avalon-gyümölcs koktél is megárt neked…
- Az az izé nagyon erős és én töményen ittam! Biztos, hogy te is becsiccsentenél egy kicsit.
- Nem valószínű – legyintett le. – A sárkányok bírják az italt. Még soha nem ittam annyit, hogy megérezzem.
- De most mondtad, hogy elbűvölő vagy részegen.
- Csak tippeltem – vont vállat, majd átkarolt, és magához húzott.
Nem vitatkoztam, mert elhittem neki, ugyanis tényleg nagyon elbűvölő volt, főleg, amikor a számra szorította a sajátját, és forrón megcsókolt.
Nevetgélve sétáltunk Dublin utcáin, amíg nem indult a buszunk. Lelandnek nagyon jó kedve lett, de állította, hogy nem a sörtől, csupán a megkönnyebbüléstől, amiért szabadok voltunk. Mindenféle ismeretlen édességgel megrakodva – és egy-egy fura zöld kalapban, amit lóherék díszítettek, és amik miatt mindenki furán nézett ránk – szálltunk fel a buszra, majd kissé hasfájósan és elgémberedve érkeztünk meg Corkba. Út közben a zöld egymillió árnyalatát láttam, de még mindig nem telhettem be velük, mert Cork ugyan mérföldekkel zöldebb volt, mint Dublin, mégis még semmi különös. A vadonba, az érintetlennek tűnő zöld mezőkre vágytam.
Késő délután volt, még nem sötétedett be, de pár csillag már felbukkant az égen, és mint megtudtuk a Blarney-kastély látogatási ideje is a végéhez közeledett, így elhatároztuk, hogy egy hotelben töltjük az éjszakát. Egy órás buszútra voltunk a kastélytól, és bár Cork nem volt olyan zsúfolt, sikerült olyan órát választanunk a kint létre, amikor csak úgy nyüzsögtek az emberek.
- Akarsz várost nézni? – kérdezte Leland.
- Minden logika arra engedne következtetni, hogy ennyi kalóriától, amit megettünk, tele lennék energiával hozzá, de inkább valami nyugisat szeretnék csinálni. Menjünk a hotelbe!
- Romantika a négy fal között? – kérdezte olyan hangon, amitől rögtön nyakig vörösödtem. Igen, pontosan erre volt szükségem, ha a zöld mezőket épp nem kaphattam meg.
Az óriáságyas lakosztály egy vagyonba került még egyetlen éjszakára is, de egy szavam sem lehetett, főleg amikor megláttam, micsoda kilátás nyílik az ablakából. Ki is nyitottam, hogy beeresszek némi friss szellőt, a város meg a távoli zöldek illatát.
- Ez a te földed – lépett mögém Leland átfogva a derekam. – Ha mindennek vége, vehetnénk egy házat a környéken. Kicsit távolabb a várostól.
- Írországban is lehetek kertberendező – dőltem hátra, hogy kénytelen legyen az ölelésével megtartani. – Te pedig írhatsz akárhol.
- Akarod?
- Bármit akarok, amíg veled lehetek – vágtam rá őszintén, mire a nyakamba csókolt.
- Csak kérned kell – biztosított róla, mire megfordultam a karjai között, és belekapaszkodtam az ingének elejébe.
- Téged akarlak!
- Elég nagy bolondság olyasmit kérni, amid már úgyis megvan. Miért nem…
Gyorsan megcsókoltam, hogy befogjam a száját, és eltűntessem az ajkairól a csúfolódó mosolyát. Könnyedén sikerrel jártam, mohón visszacsókolt, majd felemelt, és az ágyhoz sétált velem, hogy kényelmesebb pozícióban folytathassuk. A bőröm lángolt, ahol csak hozzám ért, és bár ő alapjáraton is forró volt, úgy éreztem, folyékony tűz az, ami vér helyett az ereimben áramlik, mintha belőlem jönne az ő forrósága is. A tenyeremet a mellkasához nyomtam, miközben a nyakamat csókolta, hogy érezzem a szívverését, aztán jobb ötletem támadt, kigomboltam egy gombot, hogy beférjenek az ujjaim a bőréhez.
Szinte felmordult az érintésemtől, ami nagyon tetszett, így a gombot követte két másik is, amíg valami hűvös nem nehezedett a mellkasomra.
- Mi ez? – ziháltam, mire felemelte a fejét, így láthatóvá vált a nyakában lógó ismerős kő. A nyakláncom volt, amiért elvileg azt a csomó pénzt szerezte. – Mit keres ez nálad? Ez az enyém!
- Csak volt – lehelte az arcomba nyugodtan. – Már az enyém. Szerelmi zálog.
Kicsit eltoltam magamtól, hogy felülhessek. Leland utánam nyúlt, és mellékesen elsöpört pár zilált tincset az arcom elől.
- Honnan van a pénz? – kérdeztem csendesen.
- Egy bankból – felelte, majd mivel várakozón néztem rá, hozzátette. – Az hiszed, szegény vagyok? Elég jól állok anyagilag, mindent megengedhetek magunknak.
- Hazudtál – jegyeztem meg csalódottan.
- Izzie! – túrt bele a hajába. – Megmondtam, hogy rögtön lecsuknának, ha beállítanék ezzel egy zálogházba – bökött a medálra. – Vedd úgy, hogy megvettem tőled.
- Neked adtam volna, ha kéred! – vágtam rá. – Nem kell, hogy te tarts el, én…
- Azt mondtad, minden közös – mondta gyorsan. – A pénzem, az ékszereid, minden. Mit számít?
Nem akartam veszekedni, így csak sóhajtottam. Kényelmetlenül éreztem magam. A repülőjegyek, az ételek, a hotelszoba mind sokkalta drágábbnak tűnt most, hogy tudtam, közöm sem volt a kifizetésükhöz.
- Honnan van? – kérdeztem. – A belső őrködés ilyen jól fizet?
- Amikor anyám meghalt – kezdte enyhén elhúzódva tőlem, mintha nem lenne biztos benne, teljesen odavan-e a hangulat –, apám minden ékszerét pénzzé tette, és befektette a nevemben. A régi házat is nagyon hosszú ideje bérlik, abból is befolyt egy összeg.
Hezitáltam, mert nem tudtam, mit mondjak, mire közelebb húzódott, és végigsimított az arcomon.
- A sárkányok gyűjtögetők, szeretik az aranyat és a vagyont, úgyhogy én is csak felhalmoztam. Amióta az eszemet tudom, számítottam rá, hogy egyszer majd kelleni fog a pénz, például arra, hogy megszöktessem Új-Avalon hercegnőjét. Most épp egy álmom váltom valóra, ne rontsd el!
Önkéntelenül is elmosolyodtam, mire ő is vigyorgott. Felemeltem a kezem, és megsimítottam az ékszert.
- Jól áll. De nem túl nőies?
- Aragorn talán nőies volt Arwen nyakláncával a nyakában? – horkant fel.
- Nem tudom – nevettem el magam, mert fogalmam sem volt, miről beszél. – Az volt?
- Természetesen nem! Tényleg meg kell majd nézned a filmet, Izzie! Egyáltalán szoktál te tévét nézni?
- Komolyan inkább tévéznél? – kérdeztem vissza, mire rögtön lehervadt a vigyora, és komolyan válaszolt.
- Soha!
Amikorra sikerült végiggombolnom Leland ingét, biztos lehettem benne, hogy ez az az éjszaka, amikor végre megtörténik. Ő remekül értette a dolgát, és minden tétova és kevésbé tétova érintésem úgy fogadta, mintha tökéletesek lennének. Nem tudtam kiverni a fejemből a kérdéseimet, meg akartam kérdezni, ő és Magdalena meddig jutottak, illetve, hogy volt-e valaki más. Ha igen, nem szerelemből, ezt tudtam, de akadt-e más alkalom, egy másik lány…
- Ittál teát? – mormolta, miközben neki segítve könnyedén megszabadultam a pólómtól. Kicsit szégyenlős voltam, de ez elmúlt, amikor láttam a tekintetén, hogy hibátlannak tart.
- Hm?
- Teát – ismételte felnézve az arcomba. Nem tudtam, miről beszélhet, ami meg is látszódhatott az arcomon. – Nem kaptál? – hitetlenkedett, és lenézett a hasamra. Nem a sebhelyeim érdekelték, újra a szemembe nézett, majd kicsit elhúzódott. – Új-Avalonban egy gyógynövényekből készült teát, amikor… tudod, amit a nők isznak, hogy ne legyenek állapotosak.
Életemben először hallottam erről a teáról, de az, hogy Leland tud róla, nyilván azt jelentette, hogy neki sokkal több a tapasztalata. Az ajkamba haraptam.
- Magdalena? – kérdeztem.
- Mi?
- Ő itta? – faggatóztam.
Összefontam magam előtt a karjaim, mert egy ilyen beszélgetéshez túl sebezhető voltam hiányos öltözékben. Próbáltam a mostra koncentrálni, hiszen az volt a fontos, nem a múlt, mégis fájt rágondolni.  
- Mi? Nem… mi nem… Hát ezt hiszed? – simított végig az arcomon olyan közel hajolva, hogy a forró mellkasa a karjaimnak nyomódott. Puha, könnyű csókot nyomott az ajkaimra, ami még ártatlanságában is vérforraló volt. – Magdalena és köztem nem történt semmi, esküszöm! – Bizonyítékul még az ujjait is végighúzta a száján. Ezzel mozdulattal esküdött mindig, ugyanúgy, ahogyan a húga tette. Imádtam ezt a mozdulatot.
- Akkor? – kérdeztem.
- Mi akkor?
- Ki volt? Vagy kik?
- Nem volt más, Izzie.
- Komolyan? – kaptam levegő után, reménykedve, hogy jól értettem-e.
- Ja. Nem gondoltam volna, hogy pont ettől fog így csillogni a szemed…
Csak a fejemet ráztam, és a boldogságom nem lehetett szavakba önteni, bár ő nem tűnt túl vidámnak. Átkaroltam a nyakát, és magamhoz öleltem, közben mélyen beszívtam az illatát, hogy ne érezzek mást csak őt, közel hozzám.
- Akkor nem zavar, hogy neked kell tanítanod, ugye? – mormolta, mire csak elengedtem, és meglepetten néztem rá.
- Persze, hogy nem. Majd tanítjuk egymást. Nem így csinálja mindenki?
- Gondolom – sóhajtotta.
Talán azért nem tűnt olyan boldognak, mint én, mert felfogta, hogy ez mégsem az az este. Elhatároztam, hogy reggel az első utam egy drogériába vezet majd, ahol alaposan bevásárolok. Átkoztam magam, amiért nem tettem meg előbb, hiszen lett volna lehetőségem. Míg ezen tűnődtem, Leland tétován megsimította a hasam. Kinyitotta a száját, majd becsukta, mintha nem lenne biztos benne, kérdezze-e meg, amit akar.
- Mi az? – kérdeztem bátorítóan.
- Honnan tudod, hogy… Nem vagy terhes? Ha nem ittál teát, akkor… – vállat vont, igyekezett lazának tűnni. – Új-Avalonban nincs sok lehetőség, mit használtatok?
Nem láttam a szemeit az azokat eltakaró hajtincsektől, ami zavart, ezért odanyúltam, és elsöpörtem őket. Megvártam, amíg találkozik a tekintetünk, és csak aztán válaszoltam.
- Tom és én soha nem voltunk úgy együtt. Veled lesz az első.
Az arckifejezése pont ellenkezője volt annak, amire számítottam.
- Izzie, nem gond, nem kell hazudnod róla…
- Nem hazudok! – vágtam rá felháborodva.
- Új-Avalonban mindenki tudta… – kezdte végképp felhúzva ezzel.
Felkaptam a félrehajított pólóm, és magamhoz szorítottam, miközben lemásztam az ágyról.
- Senki nem volt ott csak Tom meg én, és senki nem tudhatja jobban nálunk, nekem elhiheted! – Felkaptam a táskám, és a fürdő felé indultam vele, csak onnan néztem vissza rá. – Ha pedig nekem sem hiszel, nem tudom, mit keresel itt!
Azt hittem, hogy egy alapos forró fürdő lenyugtat majd, de még mindig fel voltam dúlva, amikor kimásztam a kádból, és átvettem azt az együttest, amit alváshoz használtam. A fürdőszobában egy rakás dolog volt, köztük óvszer is. Elképzeltem, mi lett volna, ha korábban találom meg, és nem jut időnk mindent megbeszélni… Mindegy, abban biztos voltam, hogy aznap már nem lesz szükségünk rá. Nagyon nem.
Amikor kisétáltam a fürdőből, Leland az ablaknál állt, háttal nekem. Nem fordult felém, úgyhogy fogtam magam, bemásztam az ágyba, nyakig magamra húztam a takarót, és én is hátat fordítottam neki. Erős kísértést éreztem rá, hogy mondjak valamit, de nem én voltam a hibás, ő nevezett hazugnak, amikor semmi okot nem adtam rá.  
Alig telt el egy perc, hallottam, hogy megmozdul. Átsétált a szobán, felmászott az ágyra, és a takarót félresimítva a nyakamról, gyengéd csókot lehelt a bőrömre.
- Sajnálom! Nem úgy gondoltam!
- Akkor hogy? – kérdeztem próbálva titkolni, hogy képtelen vagyok haragudni rá.
- Nem merem elhinni – mondta. – Tudom, hogy néhányszor együtt aludtál vele, ez igaz, ugye?
- Igen – ismertem el felé fordulva. – De semmi nem történt. Egyszer részeg voltam az Avalon-gyümölcs koktéltól, máskor csak vigasztalásra vágytam, és Tom nem is akarta…
- Ő nem akarta? – horkant fel Leland, és kicsit megbántottnak tűnt. – Te igen?
- Igen, mert úgy tudtam, az, akit szeretek, épp megkér valaki mást! El akartam menekülni, és nem volt jobb ötletem. Azt hittem, férjhez megyek hozzá. De ő nem akarta, azt mondta, várjuk meg az esküvőt, úgyhogy csak aludtunk. Ennyi.
Ezt emésztette néhány másodpercig, majd látszott az arckifejezésén, hogy végre megnyugodott.
- Ne haragudj! Egy barom vagyok. Még ha történt is volna valami, nem lenne jogom számon kérni.
- De azért örülök, hogy megbeszéltük – mosolyodtam el. – Nem gondoltam volna, hogy pont ettől fog így csillogni a szemed – próbáltam utánozni az ő gúnyolódásait.
- Hallgass! – szólt rám, és hogy tegyen is valamit a további szavak ellen, lehajolt, hogy megcsókoljon.
Elnapolva a szenvedélyesebb terveinket, lassan mindketten álomba merültünk. Épp nem álmodtam semmit, amikor Aidan megérkezett.
Némán állt velem szemben. Testének körvonalai szokatlanul homályosak voltak, mintha szét akarna foszlani. Nehezemre esett konkréten ránézni, csakhogy minden mást csupa vibrálás alkotott, olyan érzés volt, akár egy nagyfeszültségű villanydrót közelében. Az egész testemet aggasztó kétségbeesés töltötte el, de mintha nem a saját érzelmeim lettek volna. Nem értettem az egészet.
- Mi történik? – kérdeztem szorongva.
Aidan, mint aki csak most veszi észre, hogy ott vagyok, felkapta a fejét, és rám nézett.
- Más volt ma este – mormolta. – Mintha tudna valamit.
- Ki? Reidhachadh?
- Ne mondd ki a nevét, Isadora! – sziszegett rám fakó hangon, amitől a vibrálás felerősödött. Egy pillanatig azt hittem, szétszakad az álom.
- Miért? – suttogtam. Megrázta a fejét, és úgy nézett rám, mintha válasz lehetnék minden kérdésére. – Jól érzed magad?
- Bárcsak téged szolgálnálak! Nincs kegyetlenség a szemedben, nincs benne erőszak… sem hatalomvágy. Vágysz a hatalomra, királynőm?
- Nem vagyok a királynőd – javítottam ki, és félresöpörve az idegességem, közelebb léptem hozzá. Megérintettem a karját, ami azonnal szilárdabb lett kissé. Az álom részletei lassan a helyükre csúsztak. – Mi történt? Miért vagy ilyen… sokkos állapotban? Reid… a király bántott téged?
- A sárkányok nem esnek sokkos állapotba – jelent meg halvány mosoly az ajkain, és rátette a kezét az enyémre, ami a karján nyugodott. Nyugodtabbnak tűnt, amikor kutakodva tovább vizslatott. – Reidhachadh nem tudhat semmit. Itt nem lát bennünket. Nem láthatsz! – kiáltotta a semminek. – Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban mondhatunk, amit akarunk – fejezte be rám nézve. – Ugye nem mondtál Lelandnek semmit? Egyáltalán hol vagytok? – jutott eszébe.
- Corkban – feleltem, mire felcsillant a szeme. – És nem, semmit nem mondtam neki. Nem kérdezett sokat eddig.
- Mindjárt ideértek – jelentette ki ezúttal sokkal bizakodóbban. – Gwendolynnál majd beszélhetsz neki, az ő birtoka egyike a biztonságos helyeknek.
- Gwendolyn?
- A varázslónő – mondta tétován. – Túl sokat árultam volna el? – kérdezte önmagától.
- Akkor először hozzá megyünk? Sejtettük Lelanddel a rejtvényedből. Messze lakik Avalontól?
- Erre már nem tudok válaszolni. De azt el tudom mondani, hogy örülök, amiért már közel vagytok. Reidhachadh is tud az érkezésetekről, ne lepődj meg, ha érted küld valakit. Azon se, ha nem lesz túl barátságos az illető. Bántani nem fog.
- Engem – tettem hozzá elgondolkodva. – De mi lesz Lelanddel? Őt sem? Róla tud Reidhachadh? Nem dühös, amiért mi ketten…
- Hivatalosan csak a kísérőd – rázta meg a fejét Aidan. – A szemében mi állatok vagyunk. Nem feltételezné egy hercegnőről…
- Tehát, ha megtudja, akkor Lelandet…
- Nem fog baja esni – mondta gyorsan, majd amikor nyitottam a számat, hozzátette. – Megesküszöm neked. A szerepe már rég megvan ebben a tervben. Most menj vissza aludni. Legyél ügyes holnap! Tetszeni fog, amit találsz.
Akartam, de már meg sem próbáltam marasztalni, ezek az álmok ilyenek voltak, akkor értek véget, amikor ő akarta. Jelen esetben abban a pillanatban, amikor kimondta az utolsó szót.
Kinyitottam a szemem, és megállapítottam, hogy hajnalodik. Leland a hátam mögött szuszogott, karját átvetette a csípőmön, úgyhogy nem mozdultam. Próbáltam visszaaludni, de szörnyű balsejtelem gyűlt a gyomromba, ami nem hagyott nyugodni. Hiába Aidan esküje, tudtam, hogy titkolózik előttem, és a rengeteg minden közül, amit nem mond el nekem, akadhat olyasmi is, ami miatt meggondolnám magam, és nem akarnék Avalonba menni. Mégis úgy tűnt, túl késő visszafordulni.

*

- Méregkert! – kapkodtam levegő után, és örömködve néztem körül a Blarney-kastély kertjében, ami csodálatosabb volt, mint bármi, amit addig láttam, pedig én jártam Új-Avalon gyönyörű mezőin is. – Ha lenne időnk…
- Miért ne lenne? – vágott közbe Leland, és arrafelé húzott, de csak megráztam a fejem.
- Menjünk a kastélyba. Tudni akarom, hogy mit találunk.
Mindazonáltal erősen Lelandbe kellett kapaszkodnom, amikor megéreztem a növények vonzását. Úgy tűnt, legalább annyira akarnak látni engem, mint amennyire én őket. Ráadásul a Blarney kastély kertje nemcsak a méregkertből állt, volt vízesés, gyógynövényes sor, gyönyörű fák és mindenféle zöld, amit csak az ember el tud képzelni. Ha lehetett volna, örökre ott maradok.
- Lehet itt esküvőket is tartani – jegyezte meg Leland.
- Tényleg? – kérdeztem.
Csak úgy tájékoztatásomul mondta, vagy esetleg arra gondol, tarthatnánk itt az esküvőnket? Nem mertem megkérdezni. Nem mintha megkért volna, vagy máris hozzá akarnék menni, de jó volt ezen képzelegni.
- Ja. Ha valaha hozzám akarnál jönni, itt is elvehetnélek – mondta, mire megtorpantam, és rábámultam.
- Ha valaha – nyomtam meg a szót – megkérnél, és én igent mondanék, akkor ez tökéletes helyszín lenne.
- Oké – vigyorgott rám. – Na, lássuk azt a kastélyt!
Még a korai óra ellenére is sokan voltak, így Leland meg én próbáltunk úgy tenni, mintha egyszerű turisták lennénk, ami egész jól ment, mert tulajdonképpen azok voltunk. Nagy volt a sor a Blarney-kő előtt, így én a mellvéden nézelődtem, Leland pedig a sor elejére furakodott, és lenézett a mélységbe, ahol a Blarney-kő van.
- Nem tetszik ez nekem – mormolta, amikor visszajött hozzám. – Elég vézna vagy, mi van, ha átesel a rácsok között?
- Nem fogok átesni – legyintettem, mert azért annyira lapos nem voltam. – Láttál valami feliratot vagy jelet? Mi van, ha nincs ott semmi?
- Én nem láttam semmit, de nem vagyok avaloni – vont vállat, és közben egy idősebb nőt nézett, aki hanyatt feküdt, és a sínekbe kapaszkodva lassan leeresztette magát, hogy a szája egy vonalba kerüljön a megcsókolandó kővel.
Amikor rám került a sor, Leland olyan szorosan fogta a lábaim, hogy már majdnem fájt, és magasról tett a segítő férfi szavaira, miszerint biztonságos. Én nem mondtam semmit, mert láttam valamit a kövön. Pici volt, alig pár vonás, de valami írás, amit látnom kellett, úgyhogy leeresztettem magam, hogy közvetlen közelről megbámulhassam a követ. Számokat láttam.
- Most kell megcsókolnia – segített ki a férfi, mire Leland felhorkant, én pedig nyomtam egy puszit a kőre, és magamban ismételgettem a számokat.
A férfi és Leland segítettek feljönni, aztán gyorsan arrébb mentem, és elkezdtem kotorászni a hátizsákomban anyám naplója után. Szerencsére volt nálam toll, így az utolsó üres oldalra fel tudtam írni a számokat, mielőtt kiröppennek a fejemből. Lelandnek elég volt rá egy pillantás, aztán bólintott.
- Koordináták, mi? Szélességi és hosszúsági fokok?
- Azt hiszem. Megint megnézzük a neten?
- Szerintem az ajándékboltban van térkép – mondta, én meg áldottam az eszéért.
Elrohantunk a szuvenírek közé, ahol valóban kaptunk, amin ugyan Nagy-Britannia csak egy szelete volt Írország mellett, de azért sikerült belőni a pontot.
- Mi ez, a Bristol csatorna? – kérdeztem.
- Az. És ahogy nézem, az lesz a legegyszerűbb, ha az Air Sárkánnyal repülünk át, úgyhogy sötétedésig van egy csomó időnk megnézni mindent.
- De nem fogsz elfáradni? Minimum három óra, míg átrepülsz, nem?
- Mehetünk igazi repülővel is, de akkor lemaradsz erről – mutatott körbe.
- Nem bánod?
Nem bánta, úgyhogy eltöltöttük az egész napot ott, majd sötétedéskor kerestünk egy elhagyatott helyet, ahol átváltozhatott, én meg felugorhattam a hátára, és elindultunk. Sárkányháton utazni rövid távon gyönyörűséges élmény, de sötétben, az óceán felett, kissé szeles, később esős időben majd három órán keresztül nem túl felemelő. Igyekeztem annyira Lelandre tapadni, amennyire csak tudtam, de a hátam meg a tarkóm teljesen átfagyott, és tudtam, érzi, ahogy didergek.
Amint meglátta a szárazföldet, arrafelé vette az irányt, és leszállt egy kis füves emelkedőn. Leszálltam róla, letettem a hátizsákját és tisztességesen hátat fordítottam, mert visszaváltozáskor mindig meztelen, és zavarban érezné magát, ha nézném. Nem mintha nem láttam volna már… De legalább a gondolat kicsit felmelegített, miközben a sötétséget fürkésztem.
- Megfordulhatsz – mormolta, és már ott is volt mögöttem, gyengéden megtörölgetett egy törölközővel.
Bár szinte orvosi igazolásom volt arról, hogy nem könnyen betegedem meg az új-avaloni véremnek köszönhetően, Leland azért rám adta az egyik hosszú ujjú ingét, csak aztán néztünk rá újra a térképünkre.
- Nagyjából itt vagyunk – mutatta. – Megkockáztatom, hogy egy húsz perces séta arrafelé, és megérkezünk.
Igaza lehetett, úgyhogy el is indultunk. Gyors iramot diktáltunk, egyrészt, mert hamar oda akartam érni, másrészt, mert ki akartam melegedni. Alig tíz perc múlva erdős részre értünk, semmi mást nem hallottam, csak a fák susogását.
- Itt sárkányok jártak – szólalt meg halkan Leland. – Érzem a szagukat.
- Többen is? Mikor?
- Ketten vagy hárman – bólintott. – Talán egy-két órája. Az egyikük…
Megtorpant, és olyan gyorsan rántott maga mögé, hogy csak pisloghattam.
- Mi az? – suttogtam.
- A Vadak – felelte hitetlenkedve.
- Mi? – szisszentem fel
- A Vadak– ismételte lassan. – Mindig elfelejtem, hogy nem olvastál el semmit, amit ajánlottam…
Elhallgatott, mert a távolból olyan zaj hallatszott, mintha valami a fák koronájára zuhant volna. Leland dermedten áll, és én arrafelé meredtem, amerre ő nézett. Nem kellett sokáig erőltetnem a szemem, nem messze a fák között mozgást láttam. Leland felmordult.
- Fussunk!
Nem vitatkoztam, szorosan megmarkoltam a kezét, és futottam a nyomában arra, amerre sűrűbb volt az erdő. Nem jutottunk messzire, ordítás hallatszott előttünk, és éktelen szárnycsapkodás mögöttünk, irányváltoztatásra késztetve minket. A nyomunkban fák recsegtek, és földre dobbanó hatalmas testek zaja hallatszott, de nem álltunk meg, és nem bámészkodtunk, valami ösvényen haladtunk, ami nemsokára elágazott. Leland arra akart fordulni, amerre sűrűbb volt az erdő, de egy hatalmas fej furakodott át a lombok között, és vastag tűzcsóvát fújt egy közeli bokorra. Sosem láttam még sárkányt tüzet fújni, de azt mindig is sejtettem, hogy halálos dolog, a csóva szele szinte megperzselte a szemöldököm, miközben Leland a másik irányba rángatott.
- Ne aggódj – zihálta Leland úgy, mint aki igenis aggódik. – Csak hajtanak minket.
- Elég jó munkát végeznek – mormoltam kifulladva.
Egy tisztás volt előttünk, ami nem tűnt jó jelnek. Éreztem, amikor átléptünk egy mágikus határt, akartam is mondani Lelandnek, de a sárkányok annyira a nyomunkban voltak, hogy nem állhattunk meg, amíg el nem értünk egy kis rozoga kerítéssel körülfont satnya fakunyhóig. Én értem elsőként az ajtóig, ami sajnos zárva volt, így jobb híján dörömbölni kezdtem. Leland háta nekem nyomódott. Abból, ahogy a testével védett, tudtam, hogy a sárkányok túl közel vannak. Az erdőből kiérve, közvetlen közelről morogtak, Leland pedig visszamorgott, bár nagyon úgy tűnt ők bőven túlerőben vannak.
Felhagytam az ajtón való bejutással, és megfordultam, hogy ha összecsapásra kerül a sor, segíthessek. A sárkányok félkörívben álltak, hárman voltak, a bőrük éjfekete volt, a szemük dühös, mintha nyoma sem lenne bennük az embernek.  
- Maradj mögöttem! – morogta Leland.
- Tudok segíteni, ha kell – feleltem.
Nem tudom, mi lett volna a válasza, de arra már nem került sor. Az ajtó nyikorogva kitárult mögöttem, a sárkányok pedig egyszerre fordultak el, és vetették be magukat a fák közé.

- Feldühítetted a sárkányaimat, Isadora hercegnő – szólalt meg egy hang. – Nem kellett volna magaddal hoznod egyet sem! 

2016. november 18., péntek

4. Találkozás

Jasmary

Kavo nagy szemet meresztett rám, amikor kirobbantam a hercegnői lakosztály ajtaján, és szétnézve próbáltam kitalálni, merre lehetek. A palota fényűző mivoltát bizonyítja az is, hogy bár teljesen fel voltam dúlva, észrevettem a csillogó pompát magam körül.
Futásnak eredtem. A lábaim alig adtak hangot, ahogy a tükörfényes márvánnyal találkoztak. A sarkon egy társalkodólány felsikkantott, amikor meglátott, de én csak rohantam a lépcsőkig, onnan lefelé, miközben lassan felsejlettek az emlékeim. Vakon minden másmilyennek tűnt, összezavarodva most csak a gyermekkori beidegződésekre támaszkodtam.
Rengeteg időt töltöttem a palotában gyerekként, fel akartam térképezni az egészet, ezért folyton belógtam. Tudtam, hogy merre van Thomares lakosztálya, a Tanácsterem, a konyha, és természetesen a börtön is, ide igyekeztem most.
Végre a saját szememmel akartam látni anyámat, tudni, hogy jól van, és az a dohos szagú hideg hely nem fest olyan rosszul, mint elképzeltem, akárhányszor csak lent jártam. Két őr állt a lejáratnál, amikor megláttak, olyan tartást vettek fel, mintha a megállításomra készülnének, csakhogy egy mindenható hang rájuk szólt.
- Engedjétek! – Gyűlöltem a hangját, de azt még jobban, hogy követett.
Hát egyetlen perc nyugtot sem hagy nekem? Nem élvezhetem egyetlen pillanatig sem, hogy végre újra látok? Felmordultam, és leszaladtam a lépcsőkön, amiket vakon percekig tartott leküzdenem, közben egyre csak nőtt bennem a harag.
- Jasmary? – ugrott fel egy vékony, törékeny alak a kényelmetlen priccsről.
- Anya! – mormoltam döbbenten, és odanyomultam a rácsokhoz, hogy jobban lássam.
Meglepett, milyen kicsi és sápadt. Az emlékeimben egy gyönyörű nő élt, aki mindig csodálatos ruhákat meg ékszereket viselt, és az arcán soha nem volt más, csak fejedelmi nyugodtság. Meg persze néha egy kis rosszallás, amikor olyasmit csináltam, amit szerinte új-avaloni hölgy nem tesz. A haját most kócos kontyban viselte, a szeme alatt karikák sötétlettek.
- Jól vagy? – kérdeztem, és belehajtottam az arcom a puha tenyerébe, amit átnyújtott két vasrúd között.
- Újra látsz – suttogta hitetlenkedve, majd elnézett mellettem, és hálás arccal biccentett. – Thomares herceg, tudtam, hogy így lesz! Köszönöm neked!
A hercegre sandítottam, aki azonban úgy tett, mintha az anyám nem létezne, ami a legnagyobb udvariatlanság volt, amit csak elkövethetett. Általában magasról tettem az ilyesmire, de most ez is csak tett egy hatalmas lapáttal a dühömre.
- Csak ne köszöngesd neki! Nem azért tette, hogy segítsen! – fújtattam. – Ezzel akart lekenyerezni!
Utáltam azt is, hogy egy kicsit sikerült. Ha Thomares bármikor máskor lép oda hozzám azzal, hogy visszaadja a látásom, mérhetetlenül hálás lettem volna, de most csak kényszerből csinálta, azért, mert nem volt mit ajánlania a segítségemért cserébe.
- Jasmary! – Anyám hangja szigorú és ellentmondást nem tűrő volt. – Thomares herceg a királyod lesz, engedelmességgel tartozol neki, bármit is kér!
- Leland elszökött Izzie-vel – magyaráztam védekezően, döbbenten. – Ez azt akarja, hogy keressem meg őket. Hogy változzak át a másik formámba, és szimatoljam ki őket, mint valami állat!
- Jasmary, nem úgy értettem…
- Akkor tedd meg! – csattant fel anyám félbeszakítva a herceget. – Hűséggel tartozol Új-Avalonnak! A bátyád mindig is lázadó volt, de amit tett az árulás, te is tudod! Segíteni fogsz Thomares hercegnek!
Nem voltam az a fajta, aki jól tűri a parancsolgatást, majdnem rávicsorogtam mindkettejükre, aztán eszembe jutott, hogy van más lehetőségem. Sarkon fordultam, és nem törődve anyám kiáltásával rohanni kezdtem felfelé.
Évek óta nem futottam, az izmaim imádták, ahogy megfeszítettem őket, ahogy az őröket félrelökve csak szaladtam kifelé. Az első szippantás a friss levegőből és a csillagos ég látványa boldogsággal töltött el, ezért is ragadtam meg a felsőmet, hogy áthúzzam a fejemen.
- Jasmary kisasszony…
- Hagyd!
A herceg hangjára megpördültem, és kihívóan a szemébe néztem, miközben eldobtam a felsőt, és kikapcsoltam a farmert, majd lecsúsztattam a combjaimon. Meg sem rezzent a meztelen lábaim látványától, pedig a melleimet is csak egy vékony, fehér anyag takarta, egy pántos kis izé, ami jobban is magára vonhatta volna a pillantását. A szemkontaktust addig tartottuk, amíg lassan lefelé nem csúszott a tekintete, akkor hagytam az ösztöneimnek, hogy vezéreljenek, hogy a bennem lakó vadállat átvegye az irányítást.
Simán, és majdnem fájdalommentesen ment az átváltozás. Kis híján megfeledkeztem a közönségemről, amikor kinyújtottam a szárnyaim, és körmeimmel megkapargattam a talajt. Egy kezemmel – már ha épp lett volna – meg tudtam volna számolni, hányszor változtam már sárkánnyá. Először, amikor apát meggyilkolták. A sokk Lelandet és engem is átlökött a határon, aztán elvették a látásom, és amikor újra átváltoztam, valahogy nem volt értelme. A sárkányok a levegőbe születtek, magasan a fák, a hegyek fölé, csakhogy én vak voltam, hogy tudtam volna repülni? Talán, ha van mellettem valaki, aki segít, sikerült volna, de a pár alkalom, amikor próbálkoztam, hegyes ágak között, vagy épp keményen a földnek csapódva ért véget.
Most, hogy megvolt a látásom, tudtam, mit kell tennem, hogy mi a legnagyobb vágyam, ezért futottam néhány lépést, és elrugaszkodtam a földtől. Könnyebben ment, mint az álom. Hamar fent volt olyan magasan, hogy a palota csak egy apró makettnek tűnt. Éles szemeimmel láttam a városon túl sorjázó fákat, a hegyeket, és tudtam, most van itt az ideje a távozásnak.
Vetettem egy utolsó pillantást a rám felfelé bámuló Thomaresre, majd olyan gyorsan húztam el onnan, ahogy csak tudtam. Egyedül a szabadság járt az eszemben. Az, hogy mihez kezdek vele kevésbé, de most, hogy láttam, lehetőségek tömött sora állt előttem, csak választanom kellett. Ha áruló leszek Új-Avalonban csak azért, mert nem segítek a hercegnek, hát legyen! Nagyon jól tudtam, mekkora ez a világ, bőven találok más helyet magamnak. Csak olyan messzire kell repülnöm, amennyire csak tudok.
Először azt hittem, befelhősödött az ég, aztán mélyről jövő, fájdalmas üvöltést hallattam. A látásom, mint valami szép álom lassan szertefoszlott, én pedig elveszítettem az uralmat az érzékeim felett. A pánik utat tört magának, egy idő után azt sem tudtam, milyen magasan, és melyik irányba repülök, le kellett szállnom. De hogyan, ha nem tudom, mi van alattam? Ereszkedni kezdtem, félig szabadesésben, félig irányítottan, amíg egy fa hegyes csúcsa keményen fel nem próbált nyársalni. A fájdalom miatt a maradék irányérzékem is elveszett, ellöktem magam a tőrszerű csúcstól, majd ügyetlen szárnycsapkodással próbáltam meg biztonságban leereszkedni. Fák között leszállni ép szemekkel is trükkös, egyik ág szúrt meg a másik után a szárnyaim lehetetlen szögekben akadtak meg a sűrűbb lombozatban, aztán újabb szabadesés következett, aminek a végét már nem tudtam kivédeni, hangosan puffantam le az avarba.
Nyüszítettem és sírtam a fájdalomtól, a megaláztatástól. Mivel nem volt értelme mozdulni, csak ziháltam, és vártam arra, hogy történjen valami. A visszaváltozás elvette a maradék erőmet, de szükséges volt, hiszen egy felséges sárkány nem lehetett ennyire szánalmas. Egy lány viszont, akinek senkije nincs? Máris nem olyan vészes… Kár, hogy nem vigasztalt a gondolat.
Lehunytam a szemeim, és reszketve gondoltam arra, mi értelme van a létezésemnek. Még akkor sem mozdultam, amikor meghallottam a lódobogást, majd Grisan kiáltását.
- Megtaláltam!
Éreztem a herceg illatát, amikor odajött, és gálánsan rám terített valami ruhát. Meglepett, hogy ő maga volt, aki felnyalábolt a földről, de még inkább, amikor azt suttogta.
- Sajnálom! Nem volt más választásom.
Ha több energiám van, kinyitom a szám, és megmondom, hogy mindig van más választás, de túlságosan is megnyugtatott a jelenléte, könnyedén átadtam magam egy kis pihentető alvásnak.

*

Izzie hét éves volt, amikor először láttam. Nagyon kíváncsi voltam már, milyen lehet a híres új-avaloni hercegnő, de rá kellett jönnöm, hogy semmi különös. Egyszerű lánynak tűnt, nem emelkedett ki egy szemernyit sem a többi árvagyerek közül, ha csak azzal nem, hogy látványosan szomorú és komor volt. Apa szigorúan megtiltotta, hogy Leland és én a közelébe menjünk az árvaházi gyerekeknek, nekünk a házban vagy a közeli kis erdőben kellett volna játszanunk, de Leland már túl nagy volt hozzám. A kardozásban évek óta csúnyán elvert, a könyveket, amikért rajongott, nem szerettem, ő pedig nem akart játszani velem semmi olyasmit, ami szerinte egy kicsit is lányos volt.
Unalmamban a hercegnő után kémkedtem. Sosem nevetett, folyton csak egymagában üldögélt és virágokat ültetett. Ha a nevelők hívták, ment, amikor a többi gyerek eltaposta a virághajtásait, soha nem árulkodott. Néha előfordult, hogy sírt miattuk, aztán amikor a kölykök megunták a piszkálását, újrakezdte a kis kertet.
- Mit csinálsz, kukac? – hasalt mellém Leland a bokorba, ahonnét leskelődtem.
- A hercegnőt figyelem – mutattam, és elmeséltem, mit figyeltem meg. – Miért nem veri el őket? – háborogtam végül értetlenül, amikor a szemünk láttára újra megtörtént. Az egyik fiú sárral dobálta meg, Izzie pedig tűrte, közben védelmezően kitárta a karjait, mintha azzal a két vékony bottal védhetné a virágokat.
Úgy döntöttem, elegem volt ebből. Senki nem bánhat így egy hercegnővel!
Leland fojtottan utánam kiáltott, de nem érdekelt, kiszaladtam a bokorból, és odaálltam Izzie mellé.
- Ha még egyszer megdobod – förmedtem a sároskezűre –, akkor velem gyűlik meg a bajod!
Izzie rám bámult, mintha én lennék a fura, aztán a hátam mögé nézett, és eltátotta a száját. Követtem a pillantását, és Lelandet vettem észre, ahogy fenyegetően néz a kölyökre, aki így meggondolta az esélyeit, és némi tétovázás után elszaladt.
Most, hogy elmúlt a veszély, a lányra néztem, hátha közelebbről látok valami hercegnőst rajta, de csak a piszkot vettem észre, amit szétkent az arcán, amikor letörölte a könnyeit.
- Köszönöm – suttogta.
- Szívesen – válaszoltam szívélyesen. Az, hogy apa megtiltotta a csevegésünket, épp nem jutott eszembe. – Máskor húzz be egyet a szeme alá. Vagy a gyomrába. Az ilyenekkel el kell bánni, különben mindig bántani fognak.
- Ti a gondnok gyerekei vagytok? – kérdezte, mintha a tanácsaimat meg sem hallotta volna. – Nagyon kedves, azt mondta, hoz majd nekem virágmagokat.
- Meg tudod növeszteni őket? – lelkesedtem az erejére gondolva, de Leland belerúgott a bokámba.
- Mary!
Izzie Lelandet bámulta, de válaszolt nekem.
- Ide elültetem majd, és tavaszra kikelnek.
- Mennünk kell – sürgetett Leland, de én megvetettem a lábam.
- Csak ha nem tapossák el őket – jegyeztem meg, mire Izzie aggódó pillantást vetett a többi gyerekre.
Megint szomorúnak tűnt, én meg elhatároztam, hogy felvidítom.
- Akarsz velem labdázni?
Így kezdődött az egész. Persze Izzie a legtöbb játékban béna volt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ragaszkodjak hozzá, és idővel apa is belátta, hogy nemcsak nem tarthat távol tőle, de nem is jelentek veszélyt. Tartottam a számat egészen tizenegy éves koromig. Utána muszáj volt megpróbálnom elmondani neki, és persze az egész rettenetesen végződött.
Apa meghalt, és én ugyan nem hiszem el, de állítólag a saját anyámnak van köze az egészhez. Ki kellett derítenem, hogy mi ez az egész, ezért kellett megtalálnom Izzie-t, és megkérdezni, mielőtt örökre eltűnnének Lelanddel.
Miután felébredtem a saját ágyamban a csúnya felsülésem után, Thomares azonnal értem küldetett, megint visszaadta a látásom, és közölte velem, hogy készüljek össze, mert indulunk. Amíg aludtam, ő és Grisan kiagyalták a tervet. Új-Avalon nem tudhatja meg, hogy a hercegnőjük meglógott, Magdalena fog imposztorkodni Izzie szerepében, elvileg az esküvőre készülve csendes magányában, gyakorlatilag a bátyám után bőgve.
A hivatalos sztori szerint én eltűnök anyámmal együtt, akit elvisznek abba a kellemesebb börtönbe, ami egy kis tanya Új-Avalon határán, ahol két őr fogja biztosítani, hogy ne szökjön el – holott hová is mehetne? –, miközben valójában Thomares és én édeskettesben indulunk útnak. Végül össze is szedtem néhány holmit, majd lementem az istállókhoz, ahová a herceg rendelt, és ahol meglepetésként ért egy gyönyörű férfi, akit csak az illatából ismertem fel.
- Mayken? – hitetlenkedtem. Őt már vakon ismertem meg, így semmit nem tudtam a külsejéről. Magas volt, és olyan tejfölszőke, hogy már-már ezüstszínűnek tűnt a haja.
- Helló, útitárs – vigyorgott rám. Ennyit arról, hogy csak ketten megyünk. Azt hittem, hogy mivel Grisan itt marad őrizni a rendet, Kavo pedig az álhercegnőt, nem is viszünk magunkkal senkit.
- Hogyhogy pont te? – kérdeztem gyanakodva.
Mayken tagja volt annak a rendszer ellen lázadó csoportnak, akik Sárkányosoknak nevezték magukat, és főként demokráciára törekedtek, de már egy alkotmányos monarchiával is beérték volna, hogy ha Izzie lesz a trónon. Sajnos ők is imádták a hercegnőt, emiatt engem csak egy hajszál választott el attól, hogy kirúgjanak maguk közül. Az Izzie elleni merénylet után pedig már-már csak megtűrt voltam.
Úgy tűnt, az, hogy elvileg segítek a hercegnek megtalálni az elvesztett menyasszonyát, feloldotta Maykenben is az inkább nem akarlak itt látni csomót. Habár lehet igazságtalan voltam vele, a srác mindig is csendes volt a főnök, Jeremy oldalán, talán csak nem volt mondanivalója. Nem úgy most.
- Jeremy megneszelte, hogy a hercegnő meglógott – vonogatta a vállát, és közben a szemeimet nézte. Már vártam a kérdést, hogy tényleg látok-e velük. Többen összesúgtak már a hátam mögött, holott én senkinek nem híreszteltem. – Szerinted kinek az ötlete volt, hogy Magdalena vegye át a helyét? Te is tudod, mi lenne, ha kitudódna.
Nos, nem igazán tudtam. Izzie nem volt más, mint a változás arca. Új-Avalon eddig is arra haladt, amerre haladnia kellett, Izzie legfeljebb csak meggyorsította a dolgokat. Mindenki tudta, hogy az igazi megváltónk Thomares. A herceget mindenki szerette már Izzie nélkül is. Vagyis majdnem mindenki. A sárkányosok nem annyira, de ők sem tettek ellene semmit, csak kivárásra játszottak. Most itt volt a lehetőség.
Thomaresből király lesz, és mindenki meglátja, hogy semmi szüksége valakire, aki ellátja zöldséggel a konyhát. Izzie képessége csak arra volt jó, hogy kikerülje az igazi problémát, vagyis azt a káoszt, ami akkor törne ki, hogy megadóztatnák a palota lakóit, akik csak ülnek a vagyonukon, miközben az egyszerű polgárok éheznek. Vagyis éheztek, mielőtt Izzie elővarázsolta azt a sok terményt. De akkor is, az nem oldott meg semmit.
- És te mit keresel itt? Kell egy kém Jeremynek?
- Kell egy idegenvezető a hercegnek – tárta szét a karjait ártatlanul. – Alig járt még odakint, én pedig mindent tudok. Még mobilom is van, az okos fajta.
- Nekem meg orrom – közöltem vele. – Szerintem csak arra lesz szükségünk!

*

Kiderült, hogy mégsem, ugyanis Lelandéket megtalálni nehezebb volt, mint gondoltam. A herceg nem engedett újra átváltozni, szerinte így is átlagon felüli a szimatom, ezért hát, mint egy jó vadászkutya, követtem az orromat, és mutattam az irányt. Amikor meg elvesztettem a szagot, jött Mayken a mobiljával és az ismereteivel, így derítettük ki, hogy a szökevények melyik buszon kötöttek ki, illetve, hogy merre indultak a motelből, ahol megszálltak.
Fáradt voltam, de Thomares úgy viselkedett, mint egy hajcsár, nem engedett pihenni, jóformán enni sem. A hamburgerszagot követve végül megmakacsoltam magam.
- Akarok egyet – közöltem a herceggel, mire fintorogva meredt az ételre.
Az utcán enni, ez olyasmi volt, amit Új-Avalonban még a legszegényebbek sem csinálnak, és hiába a fapadok, ahová le lehetett telepedni, Thomares nem ült le, csak karba tett kézzel nézte, ahogy Maykennel burkolunk. Minél idegesebbnek tűnt, annál jóízűbben faltam, de végül megkönyörültem rajta.
- A közelben vannak. Lefogadom, hogy a városba mentek. Lehet, hogy a szagukat is érzem.
- Érzed vagy nem érzed? – kérdezte hűvösen. Vigyorogva beletömtem a hamburgerem maradékát a számba, és felállva intettem, hogy kövessenek.
Az a jó a szagokban, hogy már az erősségükből is lehet tudni, mennyire régiek. Amit éreztem, alig pár órás volt, ami azt jelentette, van egy kis előnyük, de a nyomukban vagyunk. Ez kellett nekem a tervem megvalósításához. Elvezettem őket egy kis kávézóig, ahol a herceg kiderítette, melyik gépet használták. Mayken odaült, és rákeresett az előzményekre. Thomares elsápadt, ahogy elolvasta a szavakat, amik arra engedtek következtetni, hogy Leland és Izzie össze akarnak házasodni, és egy romantikus helyet kerestek a szertartáshoz. Ezt a pillanatot választottam a lelépésre.
Igazán nem volt nehéz rátalálni az ösvényre, amin elindultak, ahogy rájuk bukkanni sem. Ami meglepett az a dühkitörésem volt. Az egyik pillanatban, még az alvó bátyámat, és az őt leplezetlenül csodáló lányt néztem, a másikban előléptem, hogy Izzie észrevegyen. Kész voltam harcolni. Meglepett, mennyire keveset változott. Ugyanaz a vékony, világosbarna hajú, szomorú arcú árvalány volt, csak magasabb kiadásban, híján minden királynőiségnek. Legalábbis az első benyomásom ez volt, aztán előkapta a tőrét, elszántan nézett rám, és átértékeltem a dolgokat. Róla már el tudtam képzelni, hogy megölt valakit, és aztán anyámra kent mindent. Tudni akartam az igazságot, egyszerűen tudnom kellett, csakis ezért tettem úgy, mintha segítenék a hercegnek, hiszen nélküle, vakon nem jutottam volna el idáig.
Persze az egész visszafelé sült el. Annyira dühös voltam Izzie-re, hogy minden egyes ösztönöm azt diktálta, tépjem darabokra, és én alig tudtam visszafogni magam. Két dolog segített, az egyik, hogy a látásom lassan újra elhomályosodott, és Leland is teljesen félreértett mindent, azt hitte, elárultam. Pedig eszemben sem volt, Thomares nem talált volna oda egyedül, de nem hittek nekem. Nem elég, hogy újra vak lettem, még haragban is váltunk el. Teljesen felesleges volt idejönnöm.
Letörten üldögéltem a napfényes mezőn, visszajátszva a legfájdalmasabb szavakat. Leland árulónak tartott. Miután apát megölték, és engem a Tanács elé rángattak mind annak tartottak, egyedül anyám próbált megvédeni.
- Könyörgöm, Jasmary nem csinált semmit! Játszottak, nem tudhatta, hogy…
- A hercegnő sárkányokról beszélt! – fojtották belé a szót szigorúan. – Elmondta, hogy Jasmary ötlete volt, hogy menjenek ki az éjszaka közepén. Ha nem áruló, mi volt az oka rá? Miért veszélyeztetted a hercegnő biztonságát?
Hogy ezt a kérdést meg tudjam válaszolni, a három nappal korábbi eseményeket kellett volna elmondanom, és néhány olyan dolgot, amiről senki nem szerezhetett tudomást. Ha bárki is megtudta volna, sokkal nagyobb bajba keveredek, és arra nem volt szükségem. Szóval büntetésből elvették a látásom.
Thomares az elsők között volt, akik meglátogattak engem. Nem voltam túl jó bőrben, anyám már napok óta sírt, és nekem magamtól kellett megtanulnom, hogyan ne essek hasra, ha megyek valahová. Nem mintha sokszor hagytam volna el a házunkat. Őrök álltak az ajtó előtt, de nem minket akartak bent tartani, a feldühödött palotabeliektől védtek, akik megpróbáltak rám támadni. Mindenféle szörnyű dolgot mondtak apáról, pedig én tudtam, hogy nem igazak, apa nem támadott ránk, ő próbált megvédeni, amikor segítségül hívtam. Azt kívántam, bárcsak beszélhettem volna Izzie-vel, hogy elmagyarázzam, akkor nem történt volna mindez, nem mondta volna mindenkinek, hogy egy sárkány próbált meg végezni vele. Dühös voltam rá, amiért olyan hülye, hogy nem jött rá magától, reméltem, hogy Leland majd beszél vele, ha már kijelentette, hogy nem marad Új-Avalonban. Épphogy eltemették apát – mindenfajta felhajtás nélkül, mintha nem egy hős lett volna – már ment is az emberek világába magamra hagyva engem.
Egy részem megértette, vissza kellett mennie, hogy vigyázzon Izzie-re, de attól még ugyanolyan elhagyatottnak éreztem magam. Ekkor érkezett Thomares két másik őrrel.
- Sajnálom, ami a szemeddel történt – motyogta kedvesen.
- Csak a hercegnődet védte – kezdtem rögtön. – Nem apa volt!
- Tudom – felelte. – Verser nem tett volna ilyet. Mindig is hűséges volt a Zamarenekhez. Az elvesztése súlyos csapás volt Új-Avalonnak, igazi hősi halált halt, ami miatt sosem szabadna szégyenkezned.
Úgy, hogy nem láttam az arcát, kicsit könnyebb volt elviselni, hogy könnyek folynak a szemeimből.
- Amikor király leszel, elrendeled, hogy mindenki kérjen bocsánatot? – kérdeztem.
- Megígérem, hogy tisztázom a nevét – mondta komoly hangon.
Az évek alatt, amióta barátok voltunk, egyre komolyabb lett. Még csak tizenöt éves volt, de már úgy beszélt, mint egy igazi felnőtt. Mostanra mindenki szerette, hiszen könnyedén el tudta érni, hogy kedveljék. Hogy igazi barátai voltak-e, abban kételkedtem.
- Szükségem lenne a segítségedre – szólalt meg végül még mindig komolyan. – Szerinted tudnál segíteni?
- Vak vagyok – feleltem elszontyolodva.
- Ehhez nem kell látnod. Hoztam magammal valamit.
Kiszólt az egyik őrének, aki be is cipelt valamit, amit letett a padlóra elénk. A herceg megfogta a kezem, és segített leülni a padlóra.
- Kiskutya? – szimatoltam a levegőbe. – Vakvezetőnek akarod nekem adni?
- Kiskutyák – helyesbített, és egy zsákhoz vezette a kezem. A durva anyag alatt éreztem a kis testek mozgását. – Vízbe akarták fojtani, de én megmentettem őket. Anyám nem engedi be a palotába egyiket sem, ezért gondoltam, vigyázhatnál rájuk.
A kezemmel megkerestem a zsák száját, és máris hozzáértem egy nedves kis orrhoz. Thomares vakvezetőkről kérdezett, és mire elmagyaráztam, a kiskutyák is a szívemhez nőttek. Felneveltem őket, sőt nemcsak felneveltem, kiváló vadászkutyákká képeztem mindkettőt. Persze volt segítségem, de a nagyját egyedül csináltam, és Thomares odáig volt az örömtől, amikor először vitte őket magával. Aztán pár hónapja rejtélyes módon eltűntek, és én már csak arról értesültem, hogy Leland végzett velük, mert meg akarták ölni Izzie-t.
Ez is egy olyan dolog volt, amire nem tudtam értelmes magyarázatot találni. Megtámadni bárkit is, ez a teljes nevelésük ellen való volt, hiszen úgy tanítottam őket, hogy csupán hajtsák a vadat, még csak hozzá sem szabadott érniük. Mégis mindkettő megőrült, és nekitámadt Izzie-nek. Állítólag Radney is benne volt, beszélték, hogy átképezhette a kutyákat, csakhogy ez teljesen lehetetlen. Radney a legtöbb idejét velem töltötte, azt hitte, szerelmes belém, és eszébe sem volt a kutyákhoz menni nélkülem…
Frusztráltan felsóhajtottam a rengeteg kérdéstől, ami a fejemben cikázott, de nem szabadulhattam tőlük. Ha a semmi közepén ücsörögsz, és vak vagy, akkor nem sok lehetőséged van elszórakoztatni magad. Vártam, hogy Thomares megtaláljon, de azzal is kiegyeztem volna, ha senki nem jön értem. Alig egy óra múlva, már hallottam is a kiáltásokat, majd a közeledő lépteket.
- Jól vagy? – hallottam Mayken hangját. – Megsérültél?
- Csak nem látok – vontam vállat.
- Itt voltak? – követelt választ a herceg. Nem láttam értelmét hazudni.
- Itt.
- Merre mentek?
- Nem láttam – feleltem gúnyosan. – Valaki elvette a látásom. Megint!
- Nincs időnk erre – ragadta meg a karom, hogy felhúzzon. – Merre mentek?!
- Erre – mondta Mayken távolabbról. Talán valami nyomot talált, nem tudtam biztosan, de azt igen, hogy nem hagyhattam utolérni őket.
- Miért nem hagyod őket menni? – kérdeztem, mire Thomares megmerevedett mellettem. Éreztem a tekintetét az arcomon. – Szeretik egymást. Gyerekkorunk óta, szóval már jóval azelőtt, hogy Izzie egyáltalán megismert volna. Ennyire szereted őt? Tudod, a szerelem nem mindig jó érzés. Sokszor lemondás, és én nem úgy ismertelek meg, mint aki önző módon csak a saját érdekeit nézi. Nem számít az ő boldogságuk?
Nem hittem el, hogy ezeket a szavakat én mondtam, és ha Izzie vagy Leland itt lettek volna, valószínű ők is eltátják a szájukat. Magam elé képzeltem Lelandet, aki kész férfi lett, ahogy vehemensen maga mögé húzza azt az utálatos lányt, akit választott. Tudtam, hogy hajlandó meghalni érte. Tudtam, hogy azt nem hagynám, ezért kellett Thomarest győzködnöm.
- Nem tudod, miről beszélsz – próbált lerendezni ennyivel, és igyekezett magával húzni Mayken után, de megvetettem a lábam.
- Nagyon is tudom, miről beszélek! El kell engedned őket. Hadd legyenek boldogok!
- Jasmary…
- Nem, figyelj! Lehetsz király Izzie nélkül is! Semmi értelme…
Odalépett szorosan hozzám, és mindkét kezét az arcomra tette. Tudtam, mi jön most. Pislogtam, majd kissé éles fájdalom után az arcát láttam közvetlenül az enyém fölött. A vakítóan kék szemeit az enyémbe fúrta, miközben feltette a kérdését.
- Egyike vagy azoknak, akik őrzik a titkaimat – suttogta. – Tudod, mire vagyok képes, igaz?
Tagadhattam volna, hiszen sosem mondtam a szemébe, hogy tudom, de nem volt túl sok értelme, és hazudni sem akartam.
- Tudom. De nem mondom el senkinek. Izzie-t is…
- Nem! – vágott közbe élesen, majd félrepillantott, és levette a kezeit az arcomról. – Nem tudom. Ha igen, nem akartam…
- Engedd el őket! – erősködtem újra elkapva a tekintetét. – Kérlek!
- Nem lehet! – rázta meg a fejét. – Ez nem az, aminek látszik. Nem romantikus szándékkal szöktek el!
- Thomares – kezdtem gyengéd hangon –, látnod kellett, hogy néznek egymásra.
Összeszorította az ajkait, és megrázta a fejét.
- Avalont keresik, Isadora oda akar menni, hogy megakadályozza a háborút. Nem fogta fel, hogy ez egy csapda.
- Mi?
- Avalon királya pontosan olyan, mint én – mormolta. – Ezért nem engedhetem el őket. Ezért kell segítened!
Lehunytam a szemeim. Ez nem jó. Nagyon nem.
- Megmutatom, merre mentek – feleltem végül letörten. Leland már úgyis árulónak tart, legyen hát igaza.