2020. január 27., hétfő

4. Családi program

A másnap holtbiztosan kiérdemelte volna a dobogó valamelyik fokát az életem legrosszabb napjai versenyen. Épp a vezérszurkolói ruhámat próbáltam fel (piros-fehér egy nagy D betűvel), amikor Vivien rám nyitott. Megláttam mögötte Eriket is.
– Pomponlány vagy? – kérdezte nagy lelkesen, és berohant a szobámba. – Hajrázz nekem egyet!
Nem igazán örültem a kérésnek, pedig igenis betanultam mindenféle koreográfiát, amit csak tudtam. Főleg Ádám miatt csináltam, aki benne volt a focicsapatban és azt mondta, nincs is annál jobb érzés, mint amikor a szerelme biztatja a pálya széléről. Ennyit meg csak megtehettem érte, szóval elviekben lelkes csapattag voltam.
Csináltam Eriknek egy „Hajrá, Darványi Gimi” ugrást, amit főként a Hajrá csajok című filmből másoltunk, de pechemre a folyosón megtorpanó Károly és Marcell is meglátták.
– Ez szép volt – dicsért meg Marcell.
– Nem is tudtam, hogy pomponlány vagy – jegyezte meg Károly mosolyogva. Nem akartam kioktatni, hogy az inkább vezérszurkoló, nem pedig pomponlány (ami nem a legkedvencebb kifejezésem), de csak zavartan néztem, mi ez nagygyűlés a szobám környékén.
– Mikor indulunk? – kérdezte Erik izgatottan. – Ebben a ruhába jössz?
– Hová? – kérdeztem megzavarodva.
– A családi napra – világosított fel Károly.
– Elfelejtetted? – hökkent meg Erik.
– Igazából rendkívüli csapatedzésünk lesz – feleltem, mire láttam, hogy Erik elszomorodik és Vivien már nyitja a száját. – Amit igazán elhalaszthatok – sóhajtottam végül.
Negyed óra múlva bezsúfolódtunk Vivien kocsijába. Károly vezetett, Vivien ült mellette az anyósülésen, én meg Károly mögött hátul. Szerencsére Erik ült középen, így nem kellett Marcell túlzott közelségét élveznem. Károly épp azt ecsetelte, hogy melyik kocsit kellene eladni, az övét vagy anyám ezüst Mercedesét, mire Vivien megkérdezte, miért akarja eladni. Károly kifejtette, hogy ő nem keres olyan sokat, nem futja belőle, hogy két kocsit tartson, anyám pedig megkérdezte, akkor ő mivel fog járni a fodrászhoz meg egyéb helyekre. Nyafogott, hogy neki az autója létszükség.
– Ne haragudj, Vivien! – szólaltam meg a hátsó ülésről. – De ha Károlynak nem futja két kocsira, gondolod, hogy a fodrászodra futja?
Mindenki nagyon csúnya pillantást vetett rám.
– Azért nem keresek olyan keveset – mondta Károly a visszapillantóba nézve. Azt hiszem, megsértettem az egóját, vagy valami. – Az autószerelés rendes munka!
Erre még Marcell is nyomasztóan rám bámult, egészen kirázott tőle a hideg.
– Én nem mondtam, hogy az autószerelés nem rendes munka! Csak Viviennek magyarázom, hogy kicsit kevesebbet járjon a fodrászához.
– Miért kéne kevesebbet járnia? – Úgy néztem, Károly kezd bepipulni rám, nyilván a férfiasságát piszkáltam fel.
– Károly, én nem téged szóllak le – mondtam türelmesen. – Kíváncsiságból, van fogalmad arról, hogy mennyit költ Vivien szépítkezésre egy átlagos héten?
Sorolni kezdtem a fodrászt, ahová hetente kétszer jár, a manikűröst, a masszőrt, a jógaoktatót, a személyi edzőjét a konditeremben, meg a mindennapos ebédet a barátnőkkel, és hogy ez mennyi benzinfogyasztással jár.
– Számold ki, ez nagyjából mennyi egy héten! – vetettem oda Marcellnek.
Kicsit elgondolkodott a dolgon, majd megmondta. Tutira kiakadok! Persze hozzátette, hogy ez becsült összeg, de a becslése is rohadtul pontos volt. Kábé két hónapja csak úgy kedvtelésből kiszámoltam, és egy hasonló összeg jött ki. Milyen idegesítő!
– Pontosan – bólintottam azért Marcell összegére, mire Károly hitetlenkedve nézett rám, majd Vivienre.
– Hű, kicsim! – mormolta.
– A szépségért meg kell szenvedni – rebegte Vivien egy bűbájos mosollyal.
– És ebben még nincsenek benne a szépítőszereid – tettem hozzá. – Szóval, kicsit át kéne nézned a kiadásaidat. Feltéve, ha nem akarod, hogy Károly miattad menjen tönkre.
– Ezt még megbeszéljük – mondta Károly. – Végül is megtarthatjuk a kocsidat, úgyis két hely van a garázsban.
– Az egyik hely az enyém! – ellenkeztem.
– Neked van kocsid? – nézett rám Károly.
– Igaz, hogy nem vezethetem, amíg meg nem lesz a jogsim, de apa nekem adta a szülinapomra. És határozottan kell a garázs neki!
Marcell úgy nézett rám, mint aki nem tudja, sírjon-e vagy nevessen, de nem értettem, mire fel. A kocsim egy palackszínű Opel Astra, amiről apa azt mondta, túl nagy lesz nekem, főleg kezdő kocsinak, ám én leleményesen meggyőztem az ellenkezőjéről, így lett egy majdnem új autóm, amikor ő beújította magának az Audit. Oké, kit akarok átverni, őrületes szerencsém volt, és Ádám könyörgött, hogy vezethesse, ezért most valahol az ő házuk előtt áll, mert nem hozta vissza, mielőtt elutazott volna. Ezt pár szóban vázoltam Károlynak is, aki csak a fejét csóválta.
– Három kocsi? – kérdezte Károly. – Erre már tényleg nem futja.
– A saját kocsimat én állom – jegyeztem meg.
– De a zsebpénzedet én adom – világított rá Károly.
– Zsebpénz? – nevettem fel, azt hiszem, újra beletaposva az önérzetébe. – Tényleg kedves vagy, Károly, de az apám állja a kiadásaimat. Nekem nem kell zsebpénzt adnod – fejeztem be tapintatosan.
– Az apád mennyit szokott adni?
– Van egy bankszámlám a megtakarításaimnak, azt tölti fel időnként – feleltem, és úgy tettem, mintha nem látnám Marcell tekintetét. Valahogy úgy nézett rám, mintha valami ufó volnék.
– Elég önálló lány vagy – jegyezte meg Károly.
– Én neveltem magamat – feleltem, mire Vivien és Károly nevetni kezdtek, mintha viccet mondtam volna.
Komolyan beszéltem, erre kinevetnek? Jó, Károly nyilván meg van tévesztve. Felszegtem az állam, és igyekeztem lerázni magamról a sértettséget. Marcell még mindig figyelt. Pontosabban az arcomba bámult, és nem nevetett, hanem komor, elemző képet vágott. Gyorsan az ablak felé fordultam, és inkább hallgattam a továbbiakban, mielőtt valami olyasmit olvas ki az életemből, amiről nem akarom, hogy tudjon.
Mint kiderült korcsolyázni mentünk, ami rögtön alkalmat adott, hogy összevitatkozzam Marcellel. Megjegyeztem ugyanis, ha előre tudom, hogy ide jövünk, hozok még egy váltás zoknit, ugyanis nem akarok lábgombásodást kapni, mert ugye a korcsolyámat sem hoztam el otthonról, így bérelnünk kellett egyet. Marcell kijelentette, ne féljek, mert nem olyan nagy az esély, hogy elkapok egy fertőzést, és sorolni kezdett mindenféle statisztikákat, amitől megfájdult a fejem, ezért végül élesen rászóltam, hogy fogja már be.
Aztán felmentünk jégre. Szerettem korcsolyázni, még jó is voltam benne, de rájöttem, hogy Marcell még jobb. Úgy korcsolyázott, mintha az Olimpiára készült volna. Teljesen idegesítő, el is ment a kedvem az egésztől, és inkább csak Erikkel csúszkáltunk a jég szélén, amíg Marcell ugrotta a dupla-axeleket. Hogy ne kelljen őt néznem, figyeltem anyámat és Károlyt, ahogy valami jégtáncszerűségben rángatták egymást ide-oda. Szuper családi program, igazán!
De ezzel még nem volt vége. Elmentünk egy kis pizzázó-játékterembe, ahol bowling pálya is volt. Persze a pizza után megint cipőt kellett bérelni, így nem bírtam ki, odaszóltam Marcellnek, hogy most megduplázódtak az esélyeim a lábgombásodásra. Közölte, hogy igaz, de ennek a valószínűsége még így is nagyon kicsi. Amikor sorolni kezdte, milyen idiótaságoknak nagyobb az esélye, akkor újra azt mondtam neki, hogy fogja be. Vagyis pontosan ezt:
– Hallgass már el, te hülye, senkit nem érdekelnek a baromságaid!
Mivel ez elég durva volt tőlem, negyed óra múlva elszántam magam, és megdobtam egy bocsánattal. Azt felelte, nem haragszik, és kihívott egy versenyre. Beleegyeztem, mert Ádámmal gyakran jártunk bowlingozni, és én elég jó voltam benne, de mint kiderült Fenyvesi Marcell ebben is jobb nálam. Megalázó vereséget szenvedtem. Ezután még mindig volt tovább, ugyanis észrevettünk egy szabad biliárdasztalt, és Marcell megkérdezte, akarok-e játszani. A fene sem akart, mert biliárdban annyira nem voltam jó, de azért próbára tettem magam. Persze veszítettem, amitől annyira dühbe jöttem, hogy mondtam Marcellnek, dartsban már nem győz le, ezért játszottunk egyet. Sajnos, ez volt a délután legnagyobb kudarca, összesen húsz pontot dobtam. Mármint az egész játék alatt összesen! Még Erik is legyőzött volna. Visszaültem Károlyhoz és Vivienhez, akik épp egy turmixot ittak két szívószállal, de tőlük csak még jobban felfordult a gyomrom.
Erik hívott, hogy menjek vele játszani valami lövöldözős játékkal, úgyhogy mentem. Egész jó voltam benne, és végre lehetett volna egy kis sikerélményem, de Marcell odatolta a képét, és játszani kezdett. Már rég meghaltam, ő meg még mindig nyomta, és már kezdett tömeg gyűlni köré. Egy srác kifejtette, hogy ebből új rekord lesz, pedig azt a mostanit már négy hónapja nem döntötték meg.
Végül csak kinyuvasztották a hülye figuráját, én pedig gyorsan visszamentem Vivienékhez, mert irtóztam hallani a gratulációkat, ugyanis Marcell túlszárnyalta az előző rekordot.
Komoran kortyolgattam a narancslevem, amikor Marcell és Erik visszajöttek.
– Marci megdöntötte a rekordot! – ugrándozott Erik.
– Megint? – kérdezte unottan Károly, mire félrenyeltem a gyümölcslevet, és fuldokolni kezdtem. Mi az, hogy megint? Elképzeltem, ahogy sorra járják az ilyen fiús helyeket és Mr. Mindenhez Értek és Mindenben Legyőzlek megdönt minden túlszárnyalhatatlannak hitt rekordot. Borzalom!
Marcell megütögette a hátam, és kedvesen kérdezte, jól vagyok-e, mire tőlem csak egy eléggé fásult mondatra futotta.
– Létezik valami, amihez te nem értesz? – Nyilván Marcell is érezte, hogy ez egy költői kérdés volt, mert meg sem próbált válaszolni, csak beletúrt a hajába.
Ekkor tűnt fel, hogy meglepően fényes és csillogó, amiről eszembe jutott a Mágikus Fény Luxussampon. Ilyen nincs! Neki még az is használ, nekem meg nem? Nem igazság, hogy a haja is jobban csillogjon az enyémnél! Próbálkoztam, de egyszerűen nem tudtam nem utálni érte. Nem járja, hogy ez ilyen típusú srácnak szebb haja legyen, mint nekem!  
Amikor hazaindultunk, még mindig ez járt az eszemben. Megfigyeltem a visszapillantóban a hajamat. Egyszerű világosbarna. Nem csillogott, és ahogy megfogdostam, selymes sem volt. Marcell hajára néztem, és igen, az bezzeg kifejezetten selymesnek nézett ki, ráadásul ragyogott, pont, ahogy a flakonon hirdették. Idegesítő!
Átnyúltam Erik feje fölött, és megérintettem Marcell haját. Meglepetten nézett rám, mire nekem is leesett, hogy mit fogdosom a legnagyobb ellenségem fejét. Elvettem a kezem, és újra megérintettem a saját tincseimet. Az övé határozottan selymesebb volt. Mekkora szívás!
– Mennyit használtál belőle? – kérdeztem dohogva.
– Tessék? – nézett a szemembe Marcell. Láttam, hogy nem érti, miről beszélek, ami egy kicsit jól esett. Lám, mégsem tud mindent!
– A samponomból – magyaráztam. – Mennyit kentél a hajadra, amikor megmostad?
Vivien hátranézett rám.
– Én mondtam neki, hogy használhatja! Nem gondoltam, hogy baj lesz.
– Sajnálom! – mondta Marcell is. Komolyan, azt hiszik, hogy egy flakon sampon miatt problémázok?
– Nem baj, hogy használtad – mondtam. – Csak azt akarom tudni, mennyit használtál belőle.
– És ez miért fontos? – kérdezte Vivien még mindig engem bámulva. Jaj, istenem!
– Azért, mert az ő haja sokkal jobban csillog és sokkal selymesebb, mint az enyém. Arra gondoltam, hogy talán túl keveset raktam a sajátomra – hadartam. Erre még döbbentebb arcot vágtak, és Károly rám meredt a visszapillantóból. – Jó, semmi! Vegyük úgy, hogy meg sem szólaltam.
Kibámultam az ablakon. Nekem ez fontos volt, mert akartam, hogy csillogjon a hajam, a fenébe is! Ehelyett jól leégettem magam, talán egyenesen olyannak tűntem, mint Vivien. Hülye Marcell, és hülye Mágikus Fény Luxussampon, olyat sem veszek többet! Még hogy mágikus fény! Két hónapja használtam, de semmi értelme nem volt. Ez határozottan a vásárló megtévesztése!
– Tehát autóval jársz iskolába? – kérdezte Károly.
– Többnyire – bólintottam. – Néha gyalog megyek.
– És ez a te barátod fuvaroz? Hány éves? Mióta van jogsija?
Mióta kéne ezt elárulnom neki? Mit kérdezget? Kinek hiszi magát?
– Ádám kedves fiú – mondta Vivien –, és nagyon jóképű.
Ez igaz, úgyhogy el is merengtem egy darabig, milyen szerencsés vagyok. Még a fakó hajam ellenére is
– Vihetnétek az iskolába – jegyezte meg Vivien. Rámeredtem. – Marcellt. Amikor Ádám úgyis elvisz téged, akkor igazán elvihetnétek.
Gyorsan rápillantottam a srácra, kifelé meredt, és enyhe vörösség jelent meg az arcán. Mi van, csak nem kényelmetlen neki is ez a családosdi? Tudtam, hogy csak megjátssza az egészet, és neki sem teljesen okés minden.
– Rendben – feleltem mézesmázos hangon, hogy tudja, átlátok rajta. – Ha akarod, nagyon szívesen elviszünk!
Nem válaszolt semmit, úgyhogy gondoltam, hallgatás belegyezés. Elképzeltem, ahogy Ádám és én begördülünk a suliparkolóba a többiek irigy tekintetének kereszttüzében, mint Edward és Bella az Alkonyatban, aztán a képet megtörve előmászik Fenyvesi Marcell a hátsó ülésről. Na, ne!
A rémképeimet Vivien felsikkanása üldözte el, a házunkhoz közeledve lelkesen a felhajtónkra mutatott, ahol ott állt a kocsim, és persze aki hazahozta, maga Ádám. Két hete nem láttam, és ez fura dolgokat művel az ember ép eszével. Alighogy Károly megállt a kocsival, kiugrottam, és elé rohantam. Ő mosolyogva kitárta a karját, mire belevetődtem, mint egy hercegnő, aki végre újra látja a hercegét valami véres csata után vagy ilyesmi. Még jó, hogy csak egy téli szünet volt. Alaposan megcsókolt, és néhány szerelmes szavacskát sugdosott a fülembe. Aztán az idilli pillanatot elfújták, amikor meglátta, hogy Fenyvesiék kiszállnak a kocsiból.
– Kik ezek? – kérdezte, aztán gondolom felismerte Marcellt. – Ez meg mit keres itt?
– Beköltöztek – feleltem halkan. – Anyám összejött az apjával.
Ádám hitetlenkedve összehúzta a kék szemeit, és még a száját is eltátotta nagy megdöbbenésében. Na, igen, erre nem lehet értelmes dolgot válaszolni. Kézen fogtam, és húztam magammal a többiek felé, hogy bemutassam.
– Üdvözlöm! – nyújtotta a kezét illedelmesen Ádám. Károllyal kezet ráztak, majd Ádám Vivienhez fordult. – Vivien milyen csinos vagy ma! – Már jól be volt tanítva, tudta anyámat hogyan kell kezelni, most is elérte, hogy Vivien felnevessen, és még puszit is kapott tőle.
– Ő Erik – mutattam a kisfiúra. – Marcellt meg ismered.
Az enyhe kifejezés. Ádám sem bírta Marcellt, részint azért mert én sem, de nagyobb részt azért, mert Marcell nem sportolt semmit. Ádám szerint az nem férfi, aki nem sportol. Pedig Marcell határozottan nemet mondott, mind a foci-, mind a kosárlabdaedzésekre, sőt Ádám egyszer hívta az úszócsapatba is, de Marcell nem ment. Ez még azelőtt volt, hogy mi járni kezdtünk egymással. Egy olyan aktív sportember, mint Ádám, el nem tudja képzelni az életet sport nélkül. Ő maga benne volt a foci-, az úszó- és az atlétikacsapatban is. Mindegyikben irtóra tehetséges.
– Helló! – köszönt Marcellnek és Eriknek, majd hozzám fordult. – Elmegyünk valahova?
– Oké – bólintottam –, de előbb megetetem Hercegnőt.
Berohantam a konyhába Hercegnő kajájáért, majd futottam fel, és pár simogatás után nekiadtam. Elköszöntem, és már indultam is. A lépcsőn majdnem beleütköztem a felfelé tartó Marcellbe.
– Bocs! – mentem volna tovább, de utánam szólt.
– Natália! – Megtorpantam.
– Hm?
– Egy tenyérnyit.
– Hm? – kérdeztem újból.
– Annyit használtam a samponból – magyarázta.
– Hm. – Megdöbbentem. Eddig tartott, míg kitalálta? – Oké, kösz, szia! – Azzal rohantam tovább.
Lent Károly és Ádám dumálgattak, éppen valami focimeccsről vagy miről, és közel öt percbe telt, mire végül leakadtak egymásról. Ádám elvitt kínait enni, de közben végig hitetlenkedett, hogy Marcell és én ezentúl egy házban fogunk lakni, csak úgy hadonászott a műanyag villára tűzött karamellás csirkegolyójával. Fáradtan bólogattam, miközben tömtem magamba a sült zöldséges tésztámat. Nekem mondja? Ezután Ádám áttért a mi szépet látott Ausztriában témára, végül pedig csókolóztunk egy keveset, majd közölte, hogy hazavisz.
– Ilyen korán? – kérdeztem, mire elmondta, hogy Károly megígértette vele a dolgot, elvégre másnap iskola.
Rövidke randimról hazaérve megint hányinger látvány fogadott. Károly valami sportot nézett a tévében, anyám meg az ölében ült, és közben a nyakát csókolgatta! Sorozatnézést terveztem estére, méghozzá nagyképernyőn, de ilyen körülmények között, inkább lemondtam volna. Jobb híján engedtem magamnak egy nagy kád forró fürdővizet, és nyakig elmerültem benne. Épp azt számolgattam, hogy ha Marcell egy tenyérnyit tett a hajára a Mágikus Fény Luxussamponból, akkor én mennyit tegyek. Az enyém nagyjából ötször hosszabb, mint az övé, tehát öt tenyérnyit? Ennyi erővel, az egész flakonnal a hajamra boríthattam, úgyse sok volt már benne. Ahogy ezt fontolgattam, nyílt az ajtó, és berohant rajta Erik.
– Hé! – kiáltottam fel, magam elé kapva a kezeim. – Fürdöm.
– Tudom, de nagyon kell pisilnem – felelte, miközben felhajtotta a vécéülőkét. – Ne nézz ide!
Gyorsan elfordítottam a fejem. Hihetetlen! Meztelenül feküdtem a kádban, és hallgattam, ahogy egy kilenc éves kisfiú pisil. Tökéletes program, komolyan!
– Te se nézz ide, mert meztelen vagyok! – mondtam hangosan, hogy elnyomjam a zajokat.
– Láttalak már meztelenül – felelte.
– Mi van? – kiabáltam rá, megfeledkezve arról, hogy nem nézek oda. Végül is kilenc éves. Mi olyat láthatok, amit nem kellene? – Mikor láttál?
– Tegnap – magyarázta tényszerűen. – Este, amikor fürödni jöttél.
– És ki engedte meg, hogy engem nézegessél? – kezdtem kiakadni.
Így betörni mások intim szférájába! Igaz, Hajnalka és én adhattuk az ötletet, talán át kellene gondolnom, mit beszélek a gyerek előtt. Megint nyílt az ajtó, ezúttal Marcell volt.
– Mondtam, hogy ne zavard Natáliát, amikor… – elharapta a mondatot, ahogy meglátott a kádban.
– Kifelé mindketten! – visítottam rájuk, mire szerencsére kimentek.
Oké, le kellett ellenőriznem, hogy az ajtóból mennyire lehet belátni a kádba. Mert a kezeimmel nagyjából el tudtam takarni magam, de azért nem biztos, hogy mindent sikerült elrejtenem. Meg egyébként is, az intimebb részeimen kívül is vannak olyan helyek, amiket nem kéne nézegetnie senkinek. Főleg nem Fenyvesiéknek!
Kimásztam a kádból, magam köré tekertem a törölközőmet, és odamentem az ajtóhoz hogy kinyissam. Ráálltam a küszöbre, majd lábujjhegyre emelkedtem.
– Mit csinálsz? – hallottam Marcell hangját magam mögött, mire frászt kaptam, és majdnem eleresztettem a törölközőt.
– Rekonstruálom az esetet! – vetettem oda barátságtalanul, és megint lábujjhegyre álltam. Úgy tűnt maximum a vállamig láthatott. Még szerencse, hogy feküdtem!
– Nem láttam semmit – közölte magától is. Reméltem, igazat mond.
– Holnap beszerzek egy zárat – dohogtam, miközben visszamentem a fürdőbe, és becsaptam az ajtót.
– Akkor, hogy lesel meg meztelenül? – kérdezte a másik oldalról, mire elöntött a düh és kidugtam a fejem, úgy üvöltöttem utána.
– Számold ki mekkora az esélye annak, hogy meztelenül akarlak látni, ha szívesebben kapok lábgombát előtte!
Amikor újra becsaptam az ajtót, már bőven átkoztam magam, amiért ilyen hülyeségeket beszélek. Megmostam a hajam az összes Mágikus Fénnyel majd bevonultam a szobámba. Hiányoztak a sorozataim, ezért bekapcsoltam a laptopom, és néztem pár ismétlést a kedvenceimből, de Jaime Lannister valahogy sokkal kevésbé tűnt helyesnek a kicsi képernyőn.

2020. január 26., vasárnap

3. Idill!


Reggel korán ébredtem, majd félkómás állapotban kicsoszogtam a fürdőszobába. Benyitottam, és szembe találtam magam a meglepett Marcellel. Pólóban, boxeralsóban meg papucsban volt. Valahogy teljesen elfelejtettem már az előző napot, és hirtelen nem tudtam, mit keres ott, ezért velőtrázóan felsikoltottam, majd észbe kapva visszarohantam a szobámba.
A hátamat az ajtónak vetve káromkodtam magamban. A francba, hát mégsem álom volt! Minden egyes kis részlet igaz! És most teljesen hülyén viselkedtem. Óvakodva kinéztem a folyosóra, ugyanis hangokat hallottam. A sikolyommal nyilván mindenkit halálra rémítettem.
– Mi történt? – kérdezte Károly számon kérő hangon Marcelltől. A srác szerencsétlenül állt a fürdőszoba ajtóban, míg Károly anyám szobájából nézett ki. Károlyon csak egy pizsamanadrág volt, felül nem viselt semmit. Mögötte megláttam anyámat is, ahogy épp a köntösébe igyekszik belebújni. Micsoda reggeli idill! Talán miattuk kellett volna sikítanom.
– Sajnálom! – nyögtem ki. – Csak összezavarodtam, azért visítottam.
Meg Marcell eléggé horrorisztikus látvány volt kora reggel, nem tudtam elképzelni, hogy valaha is megszokjam. A fenéket, nem és kész! Károly megnyugodva visszahúzódott a hálóba, Marcell engem nézegetett. Követtem a tekintetét a kismacskás pizsim mintáira.
– Aranyos a pizsamád – mondta nekem.
– Kösz, és bocs a sikításért – hadartam, majd visszavonultam a szobámba.
Oké, többet nem mutatkozhatom pizsamában, még csak az kéne, hogy ilyen fegyvereket adjak a kezébe. Azon is eltűnődtem, megszabaduljak-e a pizsitől, de aztán úgy döntöttem, túlságosan szeretem. Nehogy már én érezzem kényelmetlenül magam, amiért a saját házamba pizsamában alszom!
Pár perccel később Marcell kettőt koppantott az ajtómon, és beszólt, hogy szabad a fürdő. Magamhoz ölelve pár ruhadarabot átrohantam oda, és magamra csuktam az ajtót. Megbámultam magam a tükörben, és megállapítottam, hogy a hajam borzalmasan össze van kócolódva. Gyorsan megfésülködtem, majd megmostam az arcom, hátha eltűnik a fejemből a boxeralsós Marcell képe. Mit ki nem kell állnom!
Fél óra múlva lementem reggelizni. A nappaliban Marcell, Erik és Károly üldögéltek. Valami Transformers rajzfilm ment a tévében azt nézték teljes egyetértésben. Na, igen, az a reggeli idill!
– Jó reggelt! – köszönt Károly, mintha még nem találkoztunk volna. De legalább már fel volt öltözve normálisan.
– Helló – mondtam, majd bementem a konyhába, ahol Vivien épp az asztalt terítette.
– Natália! – ragyogott rám. – Csináltam reggelit!
– Reggelit? – kérdeztem vissza hitetlenül.
Igen, Vivien rántottát csinált legalább húsz tojásból. Úgy éreztem, meg kell kapaszkodnom valamiben.
– Igen – bólogatott lelkesen. – Képzeld már vagy tizenöt éve nem főztem semmit!
– Tényleg? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban.
Ha nem mondja, észre sem veszem, hiszen csak tizenhat éve vagyok a lánya. Elővettem magamnak egy tálat és a szokásos reggeli müzlimet. Előző este arra jutottam, hogy megpróbálok viszonylag normálisan viselkedni Fenyvesiékkel, amíg ki nem találok valamit. Előbb-utóbb úgyis vétenek valami hibát, ami miatt menniük kell, ez száz százalék, és majd akkor jön el az én időm.
– Te nem eszel? – kérdezte Vivien elszontyolodva.
– Látom, hogy sonkát is tettél bele – magyaráztam. Gondoltam, csak eszébe jut, hogy még mindig vegetáriánus vagyok. Figyeltem az arcát, ahogy leesik neki.
– Jaj, ne haragudj! – szabadkozott. – Nem lehetne, hogy kiszedegesd belőle?
– Nem hiszem, hogy az működik – ráztam a fejem. – Nyugi, itt a müzli.
– Fiúk, gyertek enni! – kiáltott fel vidáman Vivien letudva a reggelimet, mire beözönlöttek a többiek. Ugyanúgy ültünk, mint előző nap, úgy nézett ki az lesz a szokásos módi. Egyelőre.
Csendben kanalaztam befelé a müzlimet, miközben ők a tojást falták agyba-főbe dicsérve Vivien főzőtudományát. Nos, igen, szerintem is volt ez tőle a maximum.
– Mit csináltok ma? – kérdezte végül Károly, és először rám nézett.
– Mindjárt itt a barátnőm. Egész napos dumálást tartunk. – Nem mintha olyan sok köze lenne hozzá.
– Csak gondoltam, csinálhatnánk valami közös programot.
– Hm – feleltem. Közös program? Jó, hogy az nem mondja, családi.
– Holnapra van valami terved?
– Hm – mondtam megint, és próbáltam kitalálni valamit, de hirtelen nem ment. – Nincs.
– Akkor elmehetnénk valahova. Így négyen.
– Aha, jó ötlet – színleltem egy kis lelkesedést, mert a pasas olyan hévvel ajánlgatta, hogy egész megsajnáltam, ráadásul Erik is reménykedve nézett.
– Nagyon jó lesz! – kacagott fel Vivien.
Ebben nem voltam annyira biztos, de mindegy. Szerencsére hamar befejeztük a reggelit, így visszamentem a szobámba. Nagy sietségemben elfelejtettem elkérni Marcelltől a wifi jelszót, így kénytelen voltam a mobilom kicsi képernyőjén megnézni az e-mailjeim. Átkoztam magam és Marcellt is, magamat azért, mert megdőlt a minek nekem óriás képernyőjű mobil, amikor ott van a laptop elméletem, a srácot meg többek közt azért, mert jól esett.
Csekkoltam a barátom, Ádám Instáját és Facebookját is, mindenhová feltöltött pár snowboardos képet, amin nagyon menőn nézett ki, gyorsan lájkoltam az összeset, és a leghelyesebbhez biggyesztettem egy szívet is, csak ezután olvastam el az üzenetét. Rövid volt tele LOL (zúzott, mint az állat, és többször is majdnem elesett) LMAO (a bátyja nagyot zuhant a hóban, de semmi baja nem lett) és XOXO (hiányzom neki, várja a holnapot, amikor találkozunk) rövidítésekkel. Nekem is hiányzott már, úgyhogy mosolyogva merengtem egy kicsit a képernyővédőmön, amin ő volt a focimezében, szexi, szőke hajjal és izmos testtel. Ahogy terveztem, megnéztem az e-mailjeim is. Volt egy üzenetem a lányoktól is, hogy másnap rendkívüli vezérszurkolói edzést tartunk. Igazából az én ötletem volt ez a bolondság a tavalyi év elején, amikor mindenáron népszerű akartam lenni, és év végére sikerült is elérni, hogy idén indíthassunk egy csapatot. Így fél év elteltével azt kell, mondjam, nem szeretek drukkerlány lenni. Amerikában talán bejön, de a DÖG-ben nem igazán vannak nyertes csapataink, akiknek szurkolni kellene, így ez az egész kezdett nagyon a terhemre lenni. És különben is, ha vasárnapi edzést akarnak, mi lesz azzal a családi hülyeséggel, amit Károly vetett fel?
Amikor meghallottam a csengőt, felugrottam, és minden feledve kirohantam a szobámból. A folyosón majdnem átgázoltam Eriken. Fogalmam sem volt, miért álldogált csak úgy ott, de azért tájékoztattam.
– Megjött az én drágám! Megnézheted, ha akarod.
– Itt a macska? – kiáltott fel lelkesen.
– Aha – rohantam tovább lefelé. Odalent Károly épp az ajtót nyitotta ki. – Hercegnő! – visítottam fel boldogan.
Hajnalka kiengedte a szállítódobozából, mire édesem hangos nyávogással sietett felém. Persze feltűnt neki az idegen pasas, mert jó nagy ívben kikerülte, de aztán már ugrott is a kezembe. Átöleltem, és egy pillanatra a puha bundájába szorítottam az arcom, csak aztán fújtam ki magam. Hercegnő jó hangosan dorombolt, úgyhogy tudtam, ő is örül nekem.
– Úgy hiányoztál, kicsim! – mormoltam a selymes szőrét simogatva.
– Neked is, szia! – csattant fel Hajnalka.
– Ne haragudj! – néztem rá. – Csak annyira hiányzott. Jól viselkedtél, kiscicám? – gügyögtem neki.
– Minden okés volt – sóhajtotta Hajnalka. – Normálisan evett, és fésültem minden nap, ahogy meghagytad.
– Köszi, gyere, ülj le! – Annyira el voltam foglalva a macskámmal, hogy más nem is érdekelt, csak amikor Erik egyre közelebb somfordált, akkor eszméltem fel.
– Megsimogathatod – mondtam neki, közben feltűnt, hogy Marcell is a nappaliban ücsörög, és érdeklődve néz. – Ő itt Hercegnő – mutattam be, és lejjebb eresztettem, hogy Erik is elérje. Hercegnő nagy szemeket meresztett, de hagyta magát megsimogatni. – Ő Erik – duruzsoltam a cicának.
– Milyen macska ez? – kérdezte Erik. – Ilyet még soha nem láttam.
– Hercegnő egy törzskönyves vörös-fehér perzsa. Az anyja az ország legszebb macskája volt. Ha kiállításra vinném, akkor biztosan nyerne! – Persze nem jártunk kiállításokra, mert nem akartam stressznek kitenni a cicámat.
– Nagyon szép macska – jegyezte meg Károly. Ez tudtam, elég volt csak ránézni az öt centi hosszú, gyönyörűen csillogó és selymesen puha bundára, ami fülei végétől a homlokáig vörös, lejjebb hófehér. A jobb mancsán volt egy bájos vörös folt és a hátán is húzódott egy hatalmas. Bozontos farkán vörös-fehér foltok váltakoztak, és szeme csodálatosan smaragdzöld színétől el lehetett ájulni. Ő volt az én büszkeségem.
– Nézd, ő itt Károly! – közelebb léptem a macskámmal Károlyhoz, aki óvatosan megpaskolta a fejét. Ez nem olyan jó, mert a paskolást nem igazán szereti, de szerencsére nem ugrott el, csak kicsit húzódozott. Hajnalka megköszörülte a torkát.
– Ja, bocs. Hajnalka, ő itt Károly, Vivien hm... vőlegénye, ő Erik, Marcellt meg ismered. Erik, Károly, ő Hajnalka, a legjobb barátnőm.
– Hali mindenki! – vigyorgott Hajnalka. – Nem megyünk fel a szobádba?
– Jó, menjünk – bólintottam.
Magamhoz szorítottam a cicám, majd elindultam a lépcső irányába. Marcellre nézve megtorpantam, hiszen neki nem is mutattam be Hercegnőt, pedig kellett volna. Na, nem mintha Hercegnő amúgy sokszor kimozdulna a szobámból, nem volt már a legfiatalabb, főként aludni szeretett, és mióta egyszer Vivien egyik pasija a frászt hozta rá a traumától félős lett.
Közelebb léptem a sráchoz.
– Nézd, Hercegnő, ő itt Marcell. – Hercegnő jól meg is bámulta, talán emlékezett rá, mennyit szidtam, és most megnézte ki is ő valójában. Marcell kinyújtotta a kezét, majd megsimogatta. Nem paskolta, nem borzolta szét a szőrét, csak normálisan megsimogatta. Oké, ez egy jó pont neki, legalább tudja, hogy kell az érzékeny macskákkal bánni. Elmosolyodtam, és felmentem a lépcsőn.
– Azért cipelhetnéd te a cuccait! – szólt utánam Hajnalka, de azért jött mögöttem, egyik kezében a macskadobozzal a másikban egy táskával, amiben a macskaápolási kellékeimet tartom.
Bevonultunk a szobámban, és Hajnalka leszórta a holmikat az ajtó mellé, majd hitetlenkedve végigsimított a rövid, szőke haján és rám meresztette nagy, kék szemeit.
– Ez tényleg itt lakik! – vihogta el magát, nyilván Marcellre célozva. – A ti tévéteket nézi!
– Tudom – nyögtem ki, miközben lehuppantam az ágyamra.
Hercegnő rögtön a Macskamennyország felé vette az irányt. A Macskamennyország Hercegnő kastély alakú játszóháza, van benne függőágy, alagút, kaparófa szóval mindenféle, ami egy macskának kellhet. Olyan, mintha az ő kis külön szobája lenne az én szobám sarkában.
– Vivien meg van őrülve.
Hajnalka felvonta a vékonyan szedett szemöldökét, és a pisze orrát ráncolta.
– Csodálkozol, Nati? Azért elég jó az ízlése, a pasi nagyon dögös! Elmehetne fehérnemű modellnek, jól mutatna a segge a plakátokon.
– Ennyire jól megfigyelted? – nevettem el magam.
– Azt ne mondd, hogy te nem nézted meg!
– Én nem, mégiscsak az anyám pasija. Nem fogom a seggét bámulni!
– És Marcell?
– Mi van vele? – értetlenkedtem.
– Láttad már meztelenül?
– Dehogy láttam! Még csak az kéne!
– Összefuthatnál vele mondjuk a fürdőben, nem? Jaj, bocsi, nem tudtam, hogy itt vagy bent csontpucéran. Mielőbb el kell intézned! Látni akarom! – lelkesedett be a saját kis fantáziaképétől.
– Mi van? – hűltem el. – Minek akarod látni? Én már reggel is sikítófrászt kaptam tőle!
– Miért, mi volt? – kérdezte izgatottan.
Elmeséltem neki a valódi jelenetet, ahogy rányitok a fürdőszobában, mire betegre vihogta magát a rajta.
– És mit csináltál?
– Sikítottam és elfutottam – vallottam be, mire Hajnalka olyan nevetőgörcsbe esett, hogy biztos voltam benne, a hangját lent is hallják.
– Tényleg sikítottál? – kérdezte végül hitetlenkedve. – Milyen ruha volt rajtad?
– A macskás pizsamám. Megjegyezte, hogy milyen aranyos – húztam el a szám.
– Durva! Nem hiszem el, hogy Vivien pont az ő apját fogta ki!
– Én is csak most kezdem felfogni – sóhajtottam. – Ráadásul anyám most tökéletes háziasszony akar lenni. Kirúgta Marikát, és ma reggel ő főzött. Júniusra meg esküvőt terveznek.
Szerencsére Hajnalka is felfogta, milyen elcseszett ez az egész, és már nem nevetett.
– Anyád totál lökött. Nem is tud főzni. És ő fog takarítani?
– A fenét! Nagy valószínűség szerint én fogok. Még a mosógépet sem tudja használni!
– Te fogod mosni Marcell alsónadrágjait? – kérdezte nevetve.
– Kizárt! Mossanak magukra! Meg takarítsanak maguk után! De azért képzelheted, mi lesz itt.
– Ádám mit szólt? – kérdezte.
– Még nem beszéltem vele – ráztam a fejem. – Soha nem tudom, hogy ráér-e épp, tudod, hogy folyton pörög.
– Nézd meg fent van-e – vonta meg a vállát Hajnalka maga elé húzva a laptopom. – Mi van ezzel? – hökkent meg.
– Marcell – feleltem. – Megváltoztatta a wifi jelszavát.
– Miért nem kérted el tőle?
– Ha nem feltétlenül szükséges, inkább nem szólok hozzá – vontam vállat.
– És akkor mindenben engedni fogsz neki? Ne már, Nati, állj a sarkadra! Menj be, és szólj neki, hogy szeretnéd használni a géped, adja meg a jelszót!
– Inkább hagyjuk.
– Gyere már! – kapta el a karom. – Úgyis meg akarom nézni a szobáját.
Kivonszolt a folyosóra, és bekopogott Marcell szobájába. Nem várta meg, hogy szívélyesen beinvitáljon minket, hanem egyenesen berángatott.
– Szia! – köszönt Hajnalka. – Tök jó lett a szoba. A kisfiúval közösen laksz itt?
– Igen – válaszolta Marcell a gépe elől.
– Szóval mit szólsz ehhez a családegyesítéshez? – tudakozódott tovább.
– Meglepő volt. Főleg, amikor tudomást szereztem Natáliáról. – Itt rám mosolygott. – Fura lesz ez az egész, de már nem tudunk mit tenni. Apám beleszeretett Vivienbe.
– Hm – feleltem erre. Mi az, hogy nem tudunk mit tenni? Dehogyis nem! Az kizárt, hogy én beletörődjek ebbe az egészbe.
– Csak azért zavargunk, mert Nati szeretne netezni, de…
– Ne! – meredt rám Marcell, majd a homlokára csapott. – Megváltoztattam a jelszavakat, hogy biztonságosabb legyen, ne haragudj, Natália! Tökre elfelejtettem! – Azzal már szerzett is valahonnan egy papírfecnit, és körmölni kezdett rá. – Tessék, ezt írd be, amikor csatlakozni akarsz!
A felénk nyújtott cetlit végül Hajnalka vette el, majd amikor az arcomra nézve látta, hogy pipás vagyok, kihúzott a szobából.
– Milyen egy kis simlis rohadék! – sziszegtem. – Tutira nem felejtette el, szabotálni akart…
– Tök édes, nem? – kérdezte Hajnalka, nem is törődve az én morgolódásommal.
Még egy információ Hajnalkáról. Eléggé szerette a pasikat. Mindegy volt neki, hogy szőke, barna vagy maga a legjobb barátnőjének ellensége, szeretett álmodozni róluk. A többi lány a háta mögött elég csúnyákat mondott rá emiatt, holott komoly kapcsolatban volt egy Viktor nevű sráccal, akivel imádták egymást. Minden más alkalommal csak legyintettem volna, mondván, nézni csak szabad, de most azt hittem, rosszul hallok.
– Édes? Mi a fenéről beszélsz?
– Marcellről – felelte, és a cetlit nézegetve leült a laptopom elé. – Tök helyes srác különben.
– Helyes?! – Hányinger kerülgetett. – Mi benne a helyes? Tök idegesítő!
– El kell ismerned, hogy jóképű. Kicsit hasonlít is az apjára.
– Azt ne mondd, hogy a seggét is megfigyelted! – csattantam fel, és nem akartam elismerni, hogy ha Károly helyes, akkor Marcell, aki hasonlít az apjára szintén az. Nem, soha nem fogok úgy nézni rá!
– Nem figyeltem meg – vihogott Hajnalka. – De ami késik, az nem múlik! Neked jó, mert legalább egy fedél alatt éltek, te bármikor láthatod!
– Remélem, nem fogsz belezúgni, vagy ilyesmi – borzongtam bele a gondolatba. – Te Viktorral jársz!
– Nem zúgtam bele – tiltakozott. – De az okos pasik vonzóak, ezt te is tudod.
– Hm. – Azt hiszem, túl gyakran vetettem be ezt a választ, de nem akartam veszekedést.
Áttereltem a beszélgetést más irányba, nevezetesen az év várva várt iskolai rendezvényére a Darványi-bálra. Ezt minden februárban megtartják, főként ama igazságtalanság miatt, hogy a szalagavatón csak a végzősök vehetnek rész. A Darványi-bál egy táncos álarcosbál valahol egy farsangi banzáj és egy romantikus Valentin napi tánc között, ami nekem azért is fontos, mert idén lesz az első évfordulónk Ádámmal. Tavaly elhívott a bálra, ott jöttünk össze, és azóta remekül megvagyunk együtt. A bál olyan lesz, mintha azzal az évfordulónkat ünnepelnénk! Igaz, csak pár hét múlva esedékes, de már beszereztem a jelmezemet is. Most felpróbáltam, hogy megmutassam Hajnalkának.
– Na, mit szólsz? – Istenien állt, ráadásul a kiegészítőimen Hajnalka is a hasát fogta.
– Nagyon jó! A bál éjszakája lesz a nagy este?
– Milyen nagy este? – kérdeztem megzavarodva.
– Tudod, amikor te és Ádám először.
– Nem – ráztam meg a fejem kicsit elszontyolodva, mert nem voltam biztos benne, hogy Ádám nem hozza-e fel majd a témát. – Nem akarok szexet, megmondtam Ádámnak is.
Hajnalka nem értette meg, hogy miért ódzkodom ennyire, de az ő anyja soha nem volt bulvárújságok címoldalán jóformán az ország ribancának nevezve. Igaz, rég volt már, de én még emlékeztem. Ráadásul Vivien gusztustalan történeteit is végig kellett hallgatnom, ami újabb adag ellenérzést váltott ki belőlem. Egyszer talán, de még határozottan nem akartam ilyesmiket csinálni, bárki bármit mondjon is arról, mennyire természetes és jó a szex.
– Holnap rendkívüli edzés lesz, tudsz róla? – jutott Hajnalka eszébe.
– Igen, de elég húzós lesz, mert családi programban való részvételt ígértem.
– Milyen családi programban? – hökkent meg.
– Tudod, összeismerkedem a fiúkkal, összeszokunk, puszilkodunk meg ilyesmi – gúnyoskodtam.
– Puszilkodtok?
Erre elmeséltem az esti nagy pusziosztást, és ennek előzményeit. Eldumálgattunk ebédig, amikor is Károly bejött szólni, hogy menjünk le enni, és meghívta Hajnalkát is.
– Kösz, Károly bácsi – nevetgélt Hajnalka. Károly bácsi? Komolyan? – Maga főzött?
– Én – felelte Károly mosolyogva.
– Akkor ki nem hagynám! – Károly kiment, Hajnalka meg hozzám fordult. – Isteni ez a pasi! Ha tíz évvel fiatalabb lenne, tuti ráhajtanék.
– Tíz évvel fiatalabban is bőven túl öreg lenne. Károly bácsi? Ennyire buksz az idősebb pasikra? – Közben felálltunk az ágyamról.
– Nekik legalább van tapasztalatuk a nőkkel – felelte vihogva Hajnalka, majd hirtelen felsikkantott, amikor meghallotta a kaparászó hangot az ágyam alól. Én is ugrottam egyet, mert Hercegnő a Macskamennyországban volt, ő nem lehetett.
Hajnalkával egyszerre sikoltottunk fel, ahogy két kéz nyúlt ki az ágy alól, de nem egy zombi volt a The Walking Deadből, Erik mászott ki onnan.
– Úristen, mit keresel te itt? – visítottam rá. Hajnalka egy kezét a szívére szorította, a másikkal a karomba mart, erősen megszorongatva. Mi tagadás, én is rendesen megijedtem. – Mondd már, mit csinálsz az ágyam alatt! – kiabáltam a kisfiúra.
Közben hallottam a lépteket a folyosóról, majd nyílt az ajtó és Károly, Marcell meg Vivien kukkantottak be.
– Mi történt? – kérdezte Vivien rémülten. Gondolom, elég hangos lehetett a sikoltozás. A mai napon a második adag.
– Erik az ágyam alatt bújt el – feleltem nekik. – Megijedtünk Hajnalkával.
Bámultam a kisfiút, és csak egy dolog járt az eszemben. Mióta van ott, és mennyit hallott? Láttam, hogy Hajnalkának is eszébe ötlik a gondolat.
– Erik, mit csináltál Natália ágya alatt? – csattant fel Károly.
– Én csak a macskával akartam játszani – mondta Erik halkan.
– Az ágy alatt? – kérdeztem rá szkeptikusan.
Mindenki a kisfiúra bámult, aki minden további magyarázat nélkül, nemes egyszerűséggel elsírta magát. Remek válasz volt, mert olyan szívszorító látványt nyújtott, hogy azonnal megsajnáltam.
– Menjél ebédelni! – kiabált rá Károly meglepően hangosan, majd ugyanolyan hangon Marcellre ripakodott. – Mondtam, hogy figyelj rá!
Mi a francnak ordítozik? Erik szipogva kirohant, Marcell pedig utánament.
– Ne haragudj, Natália, többet nem fognak zavarni! – fordult felém Károly, miután a fiai eltűntek.
– Oké, semmi probléma – nyögtem ki, mire Vivien és Károly is távoztak.
– Szerinted mindent hallott? – kérdezte Hajnalka.
– Lehet – méláztam, bár ez annyira nem érdekelt. – Szerintem akkor mászott be, amikor átmentünk a másik szobába. Károly eléggé kiakadt, nem? – vetettem fel a problémámat.
– Elég hangosan ordított – bólintott Hajnalka is.
Lehet, hogy a fószer valami idegbetegségben szenved? Elvégre akkora baj nem történt, hogy ennyire kelljen kiabálni. Mi van, ha egy pszichopata? Elvégre nem is ismerjük! Anyám egy őrült!
Hajnalkával lementünk ebédelni. Már mindenki ott ült a szokásos rendben, tehát én Erik mellé ültem le, Hajnalka meg Marcell mellé. Erik még mindig sírt. Halkan szipogott, és egy rakás könny folyt le az arcán.
– Erik! – mondta Károly parancsolón.
– Bocsánat! – suttogta nekem Erik. A fenébe, mi van ezeknél?
– Semmi baj, ne sírj! – mondtam neki halkan. – Ha ebédeltünk játszhatsz Hercegnővel. Máskor meg jelezd, ha az ágy alá bújtál, oké?
– Jó – mondta halkan.
Vajon miért sír ennyire? Lehet, hogy Károly megütötte? Árulkodó pirosság után kutattam az arcán, amit találtam is. De talán nem is ütés nyoma, csak a sírás miatt vörösödött el. Vagy Károly olyan gyerekverő vadállat lenne, amilyenről a hírekben hallani? Vivien vajon mit hozott a nyakamra? Megbámultam Marcellt. Sápadt volt, mint szokásosan, de mintha kicsit szomorúbb lett volna, mint előző nap, és meg sem próbálta azt tettetni, hogy kedves. Talán Károly őt is megütötte?
Ránéztem Károlyra, aki épp egy csirkét darabolt. Na, igen, aki így tud trancsírozni, arról el lehet képzelni. Ugyanakkor meglepődtem, amikor egy rakás halrudacska került elém. Tehát emlékezett rá, hogy nem eszem húst. Egészen összezavarodtam a vegyes érzésektől, amik rám törtek.
– Köszönöm! – mondtam gyorsan, nehogy rám is berágjon.
Evés közben a családon belüli erőszakról gondolkodtam. Vajon mit tennék, ha velem is ordítozni kezdene? És ha megütne? Tudtam, hogy áldozat típus nem vagyok, úgyhogy minimum a rendőrséget hívnám rá, illetve egy ügyvédet a távoltartási végzés miatt. De az is lehet, hogy túlkombinálom a dolgot, és igazából Károlynak csak rossz napja van, egyszerűen ráordított a gyerekeire. Az még nem olyan nagy bűn.
Elhatároztam, hogy ezt még kiderítem. Miután újra felmentünk Hajnalkával a szobámba, felvetettem neki az idegbeteg, gyerekbántalmazó apa ötletemet, de azt mondta, szerinte nem valószínű, és annak több jele is lenne, úgyhogy takarékra tettem ezt a gondolatot.
Mire Hajnalka elment már el is érkezett a vacsoraidő. Mindenkit sikerült alaposan kitárgyalnunk, de azon csodálkoztam, hogy totálisan zavartalanul. Erik nem jött játszani Hercegnővel, ezért amikor újra leültem mellé az asztalhoz, meg is kérdeztem.
– Marci nem engedte – súgta olyan halkan, hogy csak én halljam.
– Miért? – kérdeztem kíváncsian. Ők megint húst ettek, de elém lecsós rizottót tettek, ami meglepően finom volt. Károly tényleg nagyon igyekezett a kegyeimbe férkőzni.
– Hogy ne zavarjalak benneteket – suttogta Erik.
– Vacsora után jöhetsz – mondtam neki.
Fel is rohantunk az emeletre, Erik és én a szobámba, Marcell meg a sajátjába a számítógép elé. Valami olyasmit motyogott Károlynak, hogy sürgős dolga van. Eltűnődtem, vajon mit csinál egész nap a gépe előtt. Elképzeltem, ahogy valami unalmas tudományos szöveget olvas, közben meg talán csetel a barátnőjével, Karolinával. Marcell még ebben is stréberkedik, hiszen a DÖG igazgatójának lányával jár, aki egyben a suliújság szerkesztője is, és nem mellesleg egy idegesítő minden lében kanál csaj. Reméltem, hogy nem kezd el idejárni hozzánk, hogy a pasijával lehessen.
Erről eszembe jutott, hogy mi van, ha ezentúl idejönnek a lúzer haverjai. Mint Simon, aki egy idióta számítógépzseni vagy Bianka, aki meg tök fura. Tovább gondolkodtam, kiket szoktam még látni Marcellel, de más nem jutott eszembe. Talán nincsenek más barátai, amúgy is olyan antiszociális.
A laptopom képernyőjéről néha rábámultam Erikre. Egy kicsi labdát gurított Hercegnőnek, aki édesen a mancsával csapkodta, amikor elérte, de egyébként nem mozdult a helyéről. Erik egész helyes gyerek volt, és még semmi rosszat nem csinált, amióta beköltözött, emiatt nem idegenkedtem már annyira tőle. Igaz, még csak egy napja voltam itthon, csak éppen éveknek tűnt. Az is fura volt, hogy négy közös étkezésen vagyunk túl, és még nem robbant semmilyen bomba. Lehet, hogy máris kezdek beletörődni a dologba? Végül is annyira nem zavartak, csak Marcell képét ne kelljen bámulnom, sem pedig az okoskodását hallgatnom, különben meg elvoltunk. Még a gyomorgörcsöm is elmúlt, amiért egyetlen szobányira tartózkodott tőlem.
– Hajnalkának tényleg tetszik apa? – vetette fel Erik kizökkentve a gondolkodásból.
– Csak hülyéskedett – vágtam rá.
– Marci is ezt mondta – bólintott egyet.
– Úgy érted, elmesélted neki miről beszélgettünk? – szívtam be élesen a levegőt. Ó, üdvözlet, gyomorgörcs!
– Igen, mindent elmondok neki. – Ez édes meg minden, de ááá!
– Hm! – Vajon a nem túl kedves részeket is elmondta? – Elmondtad azokat is, amiket róla mondtunk?
– Hogy meg fogod lesni meztelenül, és hogy ő is tetszik Hajnalkának? – kérdezte.
– Nem fogom meglesni meztelenül – csattantam fel. – Ezt mondtad neki?
– Igen. – Mekkora égés! Ezért nem is nézett rám a kajáláskor! A francba, komolyan azt hiszi, hogy meglesném?
– És mit mondott? – kérdeztem végül.
– Semmit – vonta meg a vállát Erik közömbösen, miközben megsimogatta Hercegnő fejét. – Utálsz minket?
Olyan nagy szemekkel kérdezte, hogy nem lett volna szívem igent mondani, és különben is, őt nem utáltam.
– Nem utállak, Erik. De ha legközelebb kihallgatod, amiről másokkal beszélek, ne mondd el a bátyádnak!
– Ő a testvérem! Mindent el kell mondanunk egymásnak! – felelte, mintha ez valami szabály lenne.
– Hát, én meg a nővéred leszek! Megkérlek, hogy ilyeneket ne mondj el neki! – El sem hittem, miket beszélek, mégsem szívtam vissza, mert Erik arca felragyogott.
– Tényleg a nővérem leszel? – kérdezte lelkesen. Csak egy szívtelen ribanc tudta volna letörni a lelkesedését.
– Ha Károly és Vivien összeházasodnak, akkor igen – bólintottam végül, nem említve, hogy nem fogom hagyni azt az őrültséget.
De vajon mit tehetnék ellene?

2020. január 24., péntek

2. A zseni

Még mielőtt elballagtam az általánosból, tudtam, hogy a lehető legjobb gimibe akarok jelentkezni, aminek hála sokra vihetem majd az életben. Így kerültem be a Darványi Ödön Gimnáziumba. Elhatároztam, hogy én leszek a legjobb tanuló, a mindenkori iskolaelső, aki talán még a végzősökkel is felveszi a versenyt.  
Az általánosban nekem volt a legjobb tanulmányi átlagom, én jelentkeztem a legtöbb versenyre, amiken megjegyzem, mindig jó helyezéseket értem el, én voltam a legaktívabb tanuló. Mindenféle szakkörre jártam és büszke voltam magamra, amiért valamiben jó vagyok. Ez volt az egyetlen, amit valaha is elmondhattam magamról: okos vagyok, méghozzá tudatosan.
Aztán elkezdődött az első évem a Darványi Ödön Gimiben, és mindenki arról a zseniről suttogott, akinek hírére járt a fél tanári kar, mert annyira kiemelkedett a tömegből. Ványadt, sápadt kölyök lévén nem sokat törődtek volna vele, ha nem terjesztik, hogy egy igazi csodagyerek. Épp elhaladtam mellette (célirányosan mentem, nem azért, hogy hallgatózzak vagy valami), amikor hallottam a hangját.
– Mindig is én voltam az iskolaelső…
Egy srác, akivel beszélgetett hitetlenkedve felnevetett.
– De ez a DÖG! Nem valami béna általános, itt azért van színvonal, ne éld bele magad!
Pontosan ezt vágtam volna én is a fejéhez, ha szóba állok vele, és mintha gondolatolvasó képességei lennének, rám pillantott, és önelégülten felelt.
– Meglátjuk, mi lesz.
Ezzel beindította a háborút. Előtte senki nem volt, akivel versengenem kellett volna, az osztálytársaim átlagos képességű diákok voltak, és bár nem ismertem a másik osztály tagjait olyan jól, de leszámítva Fenyvesi Marcellt, a csodagyereket, nem tűntek valami nagy számnak. Először még nem volt vészes a dolog, de az első hónapra nyilvánvaló lett, hogy Fenyvesi Marcell komolyan gondolja a csatározást. A tizenegyedikesek fizika szakkörére járt, a kedvenc matektanárom azt mondta róla, már most mehetne a Műszaki Egyetemre, és a közös óráinkon is brillírozott.
A humán tantárgyak közelebb álltak hozzám, ezért hagytam, hogy fizikán vagy kémián ő arassa le a babérokat, de mindketten letettük az angol nyelvvizsgát, és a közös francia órákon soha nem engedtem el magam. Fél év alatt kiderült, hogy sokkal több szót ismer, mint amit vettünk, és ez engem is plusz tanulásra késztetett. Nem értettem, hogy csinálja, hiszen minden délutánom ráment arra, hogy szinten tartsam magam vele szemben, de neki még jutott ideje a fizika szakkörre és később a magasabb szintű informatikára is, ahol már programozást meg mindenféle olyasmit tanultak, amikkel nem tudtam versengeni.
Aztán év végén igazából is megmérkőztünk a biológiaversenyen. Úgy gondoltam, hogy az én dolgozatomat Kutyák és emberek címmel, ami olyan kutyákról szólt, akik beteg embereken segítenek, semmi nem múlhatja felül, de így lett, Marcell ugyanis a Mit művelsz a testeddel? dolgozatával egy ponttal többet szerzett, mint én.
Ő volt az iskola zsenije, hiába fordítottam minden percem tanulásra, így csak egy dolog maradt, ami vigasztalhatott. Lehetett ő Fenyvesi Marcell, a csodagyerek, de én meg Novák Natália voltam, aki éltanuló és ráadásul népszerű is. Sosem láttam Marcellt a színjátszó körben, a rajzszakkörön vagy épp a legmenőbb végzősök körében, csak egy szánalmas, ellenszenves kis lúzer volt. Egy kocka, akit nemcsak én nem kedveltem, gyakran vált nevetség tárgyává a fennhéjázóan megfogalmazott véleményeivel, vagy egyszerűen azzal, hogy képtelen volt beolvadni a korosztályunkba, ezáltal hiába volt ő a világ nemtudomhányadik csodája, csak egy kívülálló maradt.
Idegesített, ha hallottam nevét, vagy ha látnom kellett. A háborúskodásunk miatt lehetetlen volt, hogy együtt lakjunk, hiszen jobban utáltam, mint bárki mást a világon, kivéve a nagyanyámat, de ez egy másik sztori. Ezért kellett elrohannom, és igénybe venni a mobilos segítséget.
– A nyakamra hozta Fenyvesi Marcellt! – tájékoztattam apámat, aki a vonal másik oldalán döbbenten hallgatott.
– Kit? – Ennyit a döbbenetéről! Istenem, ha egyszer figyelne rám!
Apám szerette a nyilvánosságot, és olyan színben akart feltűnni, mint akit érdekelnek a világ gondjai. Bár biztos forrásból tudom, hogy ez nincs így, Novák Zalán beszélőkéje a legtöbbeket meggyőzte az ellenkezőjéről. Egyébként egész rendes pasi, de őt sem igazán érdekeltem. Nyilván szeretett meg minden, viszont egyszerűen képtelen volt odafigyelni rám, pedig Fenyvesi Marcell nevét vagy ezerszer említettem neki.
– Fenyvesi Marcell! – ismételtem, hátha akkor elhiszem, és túl tudok lépni a sokkon. – Ő életem megkeserítője, már meséltem róla! Ő az, aki....
– A srác, aki legyőzött a biológiaversenyen? – kérdezte apa, mire dühödten beszívtam a levegőt.
Erre persze emlékszik! Életem szégyenére, arra, aminél megalázóbbat el sem tudtam képzelni, amíg ott nem álltam Marcell mellett az eredményhirdetésre várva, és meg nem tudtam, hogy csak második lettem. Nem fair, hogy apám csak arra emlékszik, hogy veszítettem!
– Utálom őt! – közöltem vele, mire hümmögött valamit. – De nem az a lényeg, hanem, hogy nem lakhatok vele! Inkább meghalok!
– Ne beszélj butaságokat!
– Ez nem butaság! Egyetlen percig sem maradok egy fedél alatt vele! Elköltözöm! – jutott eszembe a mentő ötlet. – Bérelsz nekem egy lakást, és elleszek, ameddig Vivien meg az a pasas nem szakítanak...
Anyám ezt a pillanatot választotta, hogy berohanjon a szobám ajtaján.
– Mit képzelsz magadról?! – visította felháborodva. Szép arca eltorzult a dühtől. – Hogy viselkedhettél ilyen szemtelenül?!
– Te mit gondoltál? – vágtam vissza. – Fenyvesi Marcell, Vivien?! Komolyan?
– Anyád dühösnek hangzik – hallottam apát a vonal másik végén.
– Csak azért, mert volt közöttetek egy kis rivalizálás – rázta a fejét Vivien hitetlenkedve – még nem vagy jogosult így viselkedni vele! Megbántottad azt a szegény fiút, és mit gondolsz, Károly és Erik mit szóltak?
Méghogy megbántottam! Francokat! És már miért lenne vége a rivalizálásnak? Úgy nézek ki, mint a kizárólagos iskolaelső? Az oké, hogy próbáltam teljesen elhatárolódni tőle, és az idei tanévben még csak rá sem néztem kétszer, de ez nem jelentette, hogy feladtam. Francián még mindig fej-fej mellett haladunk, és amikor a fiúkkal együtt kell futnunk tesiórán, ügyelek rá, hogy folyton mögöttem legyen. Igaz, ez azzal jár, hogy mire vége, majdnem elhányom magam, de akkor sem adom fel. Látható, Marcell megfosztott a sportolás örömeitől is, csoda, hogy egyszerűen nem bírtam őt elviselni? Kizárt volt, hogy ott lakjon a házunkban!
– Nem érdekel, mit szólnak! – kiabáltam megint. – Nem ismerem őket!
– Hát majd megismered – vágta rá anyám.
– El fogok költözni! – ismételtem a telefonba normális, higgadt hangerővel, miközben Vivien szemébe néztem. – Vagy Fenyvesi Marcell megy el, vagy én! Döntsd el!
– Ne legyél nevetséges! – figyelmeztetett Vivien. – Kivel beszélsz? Apáddal? – nyújtotta a kezét a telefonért.
– Ha nem rendezitek el, hozzád költözöm! – fenyegettem meg apát, majd odaadtam a mobilt anyámnak.
Reméltem, hogy a fenyegetőzés hatásos lesz, ugyanis az utolsó, amit apám akart, hogy vele lakjak. Szerette a függetlenségét az Apple cuccokkal telerakott Váci úti legénylakásában. Egyszer megkértem, hadd költözzek hozzá, de csak annyit mondott, hogy majd megbeszéljük. Mivel soha többé nem került elő, tudtam, egyszerűen nem akart nyíltan nemet mondani nekem. Mindegy, biztos voltam benne, elég sok mindent megtenne azért, hogy még véletlenül se kelljen többet látnia a szükségesnél.
Ide-oda járkáltam a szobámban, és fél szemmel figyeltem Vivient, ahogy halkan válaszolgat. Az arcán undorodó kifejezés ült, mint mindig, ha apámmal kellett beszélnie. Amikor letette, kérdőn néztem rá, mire ő komoran viszonozta a pillantásom.
– Ez lenne a választásod? – kérdezte szívszorító hangon, amitől szemétládának éreztem magam. – Elköltöznél, csak azért, mert megpróbálok boldog lenni? Esélyt sem adnál Károlynak és a fiúknak, hogy megkedveltessék magukat? Feladod anélkül, hogy megpróbálnád? – Hogy én mennyire utáltam az érzelmi zsarolásait! Az ember azt hinné, ha sokszor eljátsszák veled, akkor már nem hat, de ez hülyeség. Nagyon is hatott, és ahogy Vivien megbántott arcára néztem, úgy éreztem, van rá egy icipici esély, hogy túllőttem a célon.
– Nem érdekel Károly és Erik – mondtam végül. – De vele... Marcellel nem kérheted, hogy együtt éljek, mert nem fog menni! Ő egy... ő olyan...
– Kedves, udvarias fiú, kicsim – duruzsolta Vivien. Szerintem tudta, hogy ezzel a hanggal el tudja érni, hogy meglágyuljak. Persze csak ilyen esetekben használta. – Nem tudnál egy kicsi esélyt adni neki? Lefogadom, hogy hamar megszereted, ahogy én – mosolyodott el, mintha máris örökre szívébe zárta volna a srácot. Kész hányinger!
Mielőtt akármi mást mondhattam volna, anyám odajött hozzám, és szorosan átölelt.
– Csak próbáld meg, Nati, jó? – Még ez is, bevetette a becenevem. – Annyira boldoggá tennél vele!
Most erre mi volna a helyes válasz? Hogy nem akarom a boldogságát? Mintha valaha is az útjába álltam volna! Nem, azzal semmi bajom, ha ő boldog, de mi van az én boldogságommal? Azzal ki törődik?! Meg akartam mondani neki, hogy elgondolkodhatott volna ezen, mielőtt nélkülem hozza meg a döntéseket, mert akármennyire is úgy akart tenni, mintha nem a lánya lennék, az voltam, ez pedig azzal is járt, hogy meg kellene beszélnie velem ezeket.
Ehelyett szó nélkül magamra hagyott, én pedig dohoghattam magamban, amíg észre nem vettem, hogy Erik a nyitva hagyott ajtóból leskelődik befelé.
– Mit akarsz? – kérdeztem nem túl kedvesen, mire elrohant.
Enyhe bűntudat tört rám, amiért megijesztettem, de még mindig legszívesebben kékre-zöldre csipkedtem volna magam, hátha felébredek. Vivien ideköltöztette Fenyvesi Marcellt! Becsaptam a szobám ajtaját, majd felhívtam a legjobb barátnőmet, Hajnalkát. Amikor előadtam neki a sztorit, egyszerűen nem hitte el.
– Gyere át, amint tudsz! – könyörögtem. – Meg kell nézned! Lehet, hogy csak egy rossz álom az egész.
Megígérte, hogy korán reggel átjön, és megnézi a saját szemével mi folyik itt, mert annyira elképzelhetetlen. Azt is hozzátette, hogy a suliban meg fognak őrülni a hírtől. Ebben tökéletes biztos voltam.
Gondoltam felhívom még Ádámot, a pasimat, de épp Ausztriában telelt, és lövésem sem volt, hogy ráér-e. Ahogy sejtettem is, nem vette fel a mobilját. Gondoltam, ránézek az Instájára, hogy lássam, mivel tölti az óráit, de mielőtt kideríthettem volna, halk kopogást hallottam az ajtómon. A régi szép időkben ez azt jelentette, hogy Vivien akar valamit, de most hirtelen négy lehetséges személy is állhatott a másik oldalon. Utáltam a gondolatot. 
– Gyere be! – szóltam ki, és meredten néztem a belépőt. Károly volt az.
– Natália – kezdte halkan –, tudom, hogy még idegenek vagyunk, de komolyan szeretnélek jobban megismerni. Édesanyád és én a lehető legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, ezért is költöztünk össze ilyen hirtelen. – Némán bámultam rá. Ez a legjobb? Mégis, hogy a fenébe? – Ez az egyik közös dolog Vivienben és bennem – folytatta mosolyogva. – Csak fél családunk volt, de most összehozhatnánk egy egészet. Lehet, hogy ez most még furcsa neked, de legalább próbáljuk meg a dolgot. Kész a vacsora is, mit szólsz hozzá?
Vacsora? Úgy érti, valami családi izé? Ahol egy asztalhoz ülök Marcellel, együtt kajálunk, közben meg önmagunkról mesélünk, amitől hirtelen megszeretjük egymást? Tökéletesen ki van zárva!
– Jó – nyögtem ki, mert nemet mégsem mondhattam. – Lemegyek vacsorázni.
Ezt megtehettem, amúgy is közelebbről meg kellett szemlélnem az ellenséget. Károly után lesomfordáltam a nappaliba, ahol Erik épp rajzfilmeket nézett a tévében, mintha mindig is ezt csinálta volna, míg anyám meg Károly egymást ölelve sugdolóztak valamiről. Arra tippeltem, Vivien épp megdicséri a pasit, amiért sikerült lecsalnia engem. Úgy döntöttem, nem törődöm velük, inkább Erik rajzfilmjét vettem szemügyre. Hulk és a néhány másik szörnyféle épp robotokat zúzott le.
– Bocs, hogy rád förmedtem – mondtam halkan a kissrácnak, mire durcás arccal nézett rám.
– Miért utálod Marcit? – kérdezte. – Szemét dolgokat mondtál róla!
– Nem gondoltam komolyan – hazudtam gondolkodás nélkül.
– Miért utálod? – ismételte Erik.
– Nem utálom – hazudtam ismét.
– Pedig úgy tűnt! Ő jókat mondott rólad! Azt mondta, kedves lány vagy.
– Tényleg? – nyögtem ki bénán. Milyen szemét! Így akart mindenkit ellenem fordítani? Úgy csinál, mintha kedves lenne, hogy amikor én naivan beállítok, és érthető módon a megrökönyödéstől egy kicsit modortalanabbul tudakolom, mi a francot keres itt, úgy tehessen, mintha fogalma sem lenne, mi bajom? Vagy lehetséges, hogy tényleg nem tudja, mennyire utálom? Esélyes, ha azt vesszük, hogy eddig nem igazán beszélgettünk. Oké, mit szépítsem, önszántamból egy büdös kukkot sem szóltam hozzá soha életemben, kivéve persze, amikor gratuláltam neki a versenyen. De abból simán levehette, mi a helyzet. Azért nem hülye, ezt bármikor elismertem.
– Gyertek vacsorázni – szólt oda Károly kedvesen, mire besétáltam a konyhába, és hallottam, hogy Erik is feltápászkodik a kanapéról.
A konyhánk egy jól felszerelt amerikai konyha. Eddig mindent csak én használtam benne, kivéve a hűtőt, amit néha Vivien is kinyitott, bár többnyire nem otthon evett. Most azt láttam, hogy ezek itt már napok óta főzőcskéznek, ráadásul új edényekkel is kiegészült a választékunk. A hatszemélyes asztalunk szépen, öt főre megterítve várakozott.
– Marcell, vacsora! – ordította fel Károly az emeletre.
Összerezzentem a hangjára, mert a szűz fülem nem volt bentlakó férfiak üvöltéséhez szokva. Ezen kívül hihetetlennek találtam azt is, hogy Marcellel fogok vacsorázni. Borsódzott a hátam az egésztől.
Leültem az asztalhoz, mire Erik nyomban leült mellém. Vivien is helyet foglalt, Károly pedig nekikészült egy tállal. Szokatlan volt, hogy itthon főzött étel kerül az asztalra, kíváncsi voltam rá, milyen a pasi főzőtudománya. Nekem, akinek az anyja soha életében nem vett főzőkanalat a kezébe, kész csodaszámnak tűnt egy olyan szülő, aki ezt megteszi. Ráadásul az ellenkező nemből.
– Marcell! – ordította megint Károly megunva a várakozást.
Te jó ég, mi van ezzel odafent? Süket? Vagy csak azt akarja, hogy halláskárosodást szenvedjek, mert így akar végleg kiiktatni? Mintha attól, hogy nem hallok, ő előnyhöz jutna! Hah, abból nem eszik!
Végül csak levánszorgott közénk, mintha még ő tenne szívességet. Összeszorítottam a szám, nehogy véletlenül valami bunkóságot mondjak neki. Megláttam, és már konkrétan az idegbaj kerülgetett. Az iskolában egyszerű volt figyelmen kívül hagyni, csak elfordultam, hogy ne is lássam, de idehaza simán leült az asztalhoz pont velem szemben. Ránéztem, de ő nem nézett rám. Szerencsére.
– Na? – fordult felém Erik várakozva.
– Mi, na? – kérdeztem vissza.
– Kérjél tőle bocsánatot! – Ezek ki akarnak készíteni!
– Mi van? – csattantam fel. Hoppá! Nem, nem lehettem én a gonosz fél, ha már ő beállította magát a jófiúnak. – Úgy értem, hogy… izé, bocs, Marcell. Nem akartam gorombán viselkedni, és megbántani az érzéseidet, vagy miket – visszhangoztam Vivient.
Nem voltam képes elhinni, hogy ezt én mondtam. Bocsánatot kértem, pedig inkább neki kellett volna, amiért betolakodott az intim szférámba és a házamba.
– Semmi gond – felelte. – Biztos megdöbbentél. Én is, amikor megláttam a fényképedet.
– Aha – nyögtem ki. Első beszélgetésem Fenyvesi Marcellel! Történelmi pillanat! Annyira el voltam képedve, hogy csak akkor eszméltem, amikor Károly megpakolta a tányéromat zöldségekkel meg egy legalább negyed kilós marhahús cafattal. Megdöbbenve néztem Vivienre, de ő csak vágott a sajátjából, és evett belőle!
– Vivien! – csattantam fel. – Te vegetáriánus vagy!
– Már nem – nevetett fel, és vágott még egy falatot, amit szintén a szájába tett.
Úristen! Hogy lett hirtelen nem vegetáriánus? Tizenhárom éves koromban láttam egy dokumentumfilmet a húsfeldolgozásról, azóta nem eszem húst, ahogy Vivien sem. Együtt lettünk azok, erre most mégis eszik? Három év után?
Mindenki nekikezdett az adagjának, csak én nem. Reméltem, hogy nem várják el tőlem, mert én semmilyen családi buliért nem adom fel az elveim! Végül Erik megkérdezte.
– Te nem eszel?
– Vegetáriánus vagyok – mondtam neki halkan, mire elvette a húsom és a villájával átkotorta a brokkolikat saját tányérjáról az enyémbe.
– Kösz – mondtam gúnyosan, de ő félreértette, és rám mosolygott.
– Szívesen.
Azon kaptam magam, hogy halványan én is mosolygok. Igazából Erik elég aranyos gyerek volt, a szép kék szemeivel egészen könnyen megkedveltette magát. Lehet, még hálát is adnék az égnek, ha csak ő lenne. De a bátyja nem kell! Nincs az az isten!
Nem akartam hatalmas bunkó lenni, így ettem egy kis zöldséget, közben meg Marcellt bámultam. Egy asztalnál az ellenséggel. Ő úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, aztán hirtelen felnézett, és rám mosolygott. Rám!
Lenéztem a tányéromba, és körülményesen felszúrtam egy szem borsót a villámra. Éreztem a tekintetét magamon, amitől még hihetetlenebb lett ez az egész. Most meg miért bámul?
– Szóval vegetáriánus? – kérdezte csevegő hangon. – De ezek szerint nem vegán. Tejterméket és tojást fogyasztasz?
A legutolsó, amit akartam, hogy ilyesfajta – sőt akármilyen – beszélgetést kelljen folytatnom vele, de nem hagyhattam figyelmen kívül Károly és Vivien előtt, így kelletlenül válaszoltam.
– Igen. De figyelek rá, hogy honnan szerzem be.
– És halat is eszik – mesélte Vivien ragyogó mosolyt villantva Marcellre. – Szusival mindenre rá lehet venni.
– Kösz, Vivien – mormoltam a szememet forgatva, miközben a srác velem szemben újabb kérdéssel készült, látszott a képén.
– Halat hogyhogy?
– Az is állat – oktatott ki Erik teli szájjal.
– Nem szeretem a halakat – feleltem neki. – Undorítóak, azokkal a nagy szemeikkel meg ahogy tátognak – megborzongtam. – Mindegy.
Erik vigyorgott, ijesztően kimeresztette a szemét, majd utánozni kezdte a halak szájmozgását, amíg Károly rá nem szólt, hogy viselkedjen.
– Natália – szólalt meg Vivien. – Marika már nem dolgozik nekünk.
– Mi?! – hördültem fel. Marika a bejárónőnk, vagyis akkor csak volt. Ő felelt a házunk tökéletes rendjéért, ezen kívül a nagyobb bevásárlásokat is ő intézte. Határozottan szükségünk volt rá. – Miért?
– Nekünk nem kell bejárónő – felelte erre.
– Hogyhogy? – értetlenkedtem.
– Megvagyunk nélküle.
– Akkor ki fog takarítani? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést, mert szerintem Vivien soha nem vett tisztítószert a kezébe. Még csak azt sem tudta, hol tartjuk ezeket.
– Én – mondta Vivien, mire kitört belőlem a vihogás.
– Úgy érted, te mosogatsz, porszívózol, meg felmosol a házban? Tudsz róla, hogy ez jelentősen veszélyezteti a manikűröd épségét?
Vivien elbizonytalanodva lenézett a tökéletesen manikűrözött körmeire, mint aki át sem gondolta ezt, Károly viszont megköszörülte a torkát.
– Ha összeházasodunk, nem lesz ennyi pénzünk a luxusra, amit megszoktatok – nézett rám komolyan.
– Mi? Összeházasodtok?! – Nem tudtam eltüntetni a hangomból a gúnyos élt. Mit nem mond, honnan a fenéből veszi, hogy a kapcsolatuk megél annyi időt, hogy egyáltalán házasságról lehessen beszélni? Hallucinál a pasas, az tuti. Vagy csak nagyon naiv.
– Igen, júniusban – felelte Vivien egy mosoly kíséretében. – Nem sok megtakarításunk maradt, nem költhetünk mindenféle felesleges dologra.
Akartam valamit mondani, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Összeházasodni? Júniusban? Azon, amelyik idén lesz? Mi a fészkes fene?
– Három hónapja ismeritek egymást – mondtam végül hisztérikus hangnemben. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan!
– A szerelemben nem számít az idő – rebegte Vivien Károlyra pillantva, aki elmosolyodott. Oké, anyám egy idióta ezt eddig is tudtam, na de Károly is?
– De hát ez őrültség! – csattantam fel. – Nem is ismeritek egymást! A fele dolgot se tudhatjátok egymásról, ami ahhoz a fenenagy boldog családot kell, amiről beszéltél! Szerető apuka és anyuka a három gyerekkel? Igen, tökéletes idill! – Károly nem válaszolt nekem, anyám viszont azonnal visszavágott.
– Nem értem miért viselkedsz így! – siránkozott.
– Én nem értem, te miért viselkedsz így! – kiabáltam. – Istenem, harmincöt éves vagy, de mintha kettőnk közül én lennék az idősebb! Átgondoltad ezt? Most nem csinálhatod azt, mint apával! Megint egy olyan szar házasságot akarsz? Legalább ésszerűen gondold át a dolgot!
– Nincs mit átgondolnom! – vágta rá Vivien meglepő határozottsággal. – Károly és én összeházasodunk, ez már eldöntött tény! Akár tetszik neked akár nem, férj és feleség leszünk!
– Sok boldogságot! – feleltem a tőlem telhető leggúnyosabban, és felugrottam az asztaltól, majd felrohantam a szobámba. Nem sokáig dohoghattam magamban, mert Vivien utánam jött.
– Most azonnal lemész, és bocsánatot kérsz Károlytól és a fiúktól, aztán befejezed a vacsorát! – Komolyan, egész életemben vártam rá, hogy parancsokat osztogasson, de határozottan nem most volt itt az ideje.
– Nem mondtál el neki semmit, ugye? – sziszegtem azért anyám szemébe nézve, mire dacosan megrázta a fejét.
– Nem, de el fogom mondani! Komolyan nem értem, hogy miért vagy ilyen ellenséges! Károly csodálatos férfi...
– Ezt hallottam már! – szakítottam félbe gúnyosan, mire mérgesen nézett rám.
– Lefelé! Nem mondom többször!
Énem gonoszabbik fele megkérdezte volna, hogy különben mi lesz, de sem kedvem, sem energiám nem volt ehhez, ráadásul eléggé szabályszerető vagyok, ha felállítanak egyet, akkor igyekszem betartani. Most ez a ne feleselj szülőanyáddal! volt, amit fogcsikorgatva, de megtartottam.
A többiek még mindig a vacsoraasztalnál gubbasztottak, úgy néztem, épp most fejezték be a kajálást. Azt a sok húst mind befalták! Hát mik ezek, párducok?
Károly, Erik és Marcell engem bámultak, ahogy visszaültem a helyemre, majd Vivien is letelepedett arcán csábos, minden rendben van mosollyal. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most a családi idill, vagy csak valami idióta sitcom nyitójelenete.
– Kérsz gyümölcstortát? – kérdezte Károly, és felállt, hogy elővegye. – Édesanyád azt mondta, szereted.
Miért játssza a kedves, gondoskodó mostohaapát? Majdnem rávágtam, hogy hova tegye a hülye tortáját a hülye beköltözésével és a hülye fiával egyetemben, de moderáltam magam.
– Oké, kérek! – Még egy mosolyt is megeresztettem.
Kaptam egy szelet gyümölcstortát, ami egész gusztának nézett ki. Étvágyam mondjuk nem volt, de mire mindenki megkapta a saját adagját, meggyőztem magam, hogy meg fogom tudni enni. Mellettem Erik habzsolta a sajátját, de olyan tempóban, mintha legalább egy hete nem evett volna. A srác velem szemben mélabús képpel bámult a saját tortájába, és hihetetlen precizitással egy falatot szúrt éppen a desszertvillájára. A sápadt arcát nézve, azon tűnődtem, hogyan lehet valaki ennyire fehér. Látott ez már életében napfényt? Még nyári szünet után is lerítt róla, hogy a meleg napokat bent kockulva töltötte, ami tiszta gáz. Felnézett rám, mire gyorsan lesütöttem a szemem, és a számba kotortam egy darab tortát. Jó íze volt, de azért nem ájultam el.
– Hogy teltek az ünnepek? – kérdezte tőlem megint azon a csevegő hangon.
– Hm – feleltem, aztán rájöttem, hogy ez valószínű nem lesz elég, úgyhogy úgy tettem, mintha lefoglalna a tortarágás. Igazából ez volt életem egyik legrosszabb karácsonya tekintve, hogy a nagyanyámnál voltam, akit utálok, de ezt csak nem fogom elmondani neki. – Jól… kösz – nyeltem, majd felpillantottam rá. Megint mosolygott, az én gyomrom meg rángott az idegtől – Meg fog fájdulni a hasad! – szóltam rá Erikre, aki időközben már a második szelet tortát falta ugyanolyan gyorsasággal, szinte rágás nélkül.
– Nem fog – vágta rá Erik tele szájjal, kis tortadarabokat köpködve a terítőre.
– Natáliának igaza van – mondta Marcell, aztán darálni kezdte a szöveget, hogy nem rágja meg jól az ételt, nem keveredik elég nyál a falattal, és hogy a gyomornak így még nehezebb az emésztés. Tisztára, mint egy biológiaóra! Okoskodik, és elvárja, hogy ezt hallgassam nemcsak az iskolában, de itthon is? Na, ne!
Végül ettem még néhány falat tortát, de nem esett jól, mert végig Marcell szavai jártak az agyamba a rágás fontosságáról. Tudtam, hogy tisztára ki fogok készülni!
Amikor végre elfogyott a torta, és Erik elégedett sóhajtás közepette ledöntött egy nagy pohár narancslevet, Vivien mosolyogva nézett végig rajtunk, majd megállapodott a tekintete rajtam.
– Mi van? – kérdeztem meglepetten.
– Ez volt olyan nehéz? – mosolygott rám. Igen, nehéz volt. Hát nem látta, milyen béna ez a helyzet?! Jézusom! – Azt hiszem, tartozol egy bocsánatkéréssel a fiúknak.
Megint? Körbenéztem a „fiúkon”.
– Bocs? – adtam meg magam tétován, mire mind bólintottak.
Hirtelen feltűnt, hogy igenis hasonlítanak egymásra. Bár Erik szőke volt, Marcell meg Károlyhoz képest vézna, az arcukon ugyanazt a kifejezést láttam.
– Ennyire nem utálhatod a helyzetet – nevetgélt Vivien. – Nem kedvelted meg Károlyt?
– Én... – Most mondtam volna, hogy nem? – Csak ma találkoztunk először.
– Majd megismered még jobban, és meglátod milyen kedves! – Úgy beszélt hozzám, mint valami kisbabához, amit kifejezetten utáltam. – Tudom, hogy nem szereted a gyerekeket, de Erik már nem olyan kicsi, és Marcell is komoly nagyfiú. Miért nem viselkedsz kedvesebben velük? Mintha a nővérük lennél.
– Nővérük? Marcell egyidős velem, nekem te kisfiúkat mondtál a telefonba! – hoztam fel az érvemet nem nézve a megnevezettre.
– Marcell fiatalabb nálad, így te leszel a legidősebb, a rangidős – licitálta fel, mintha ettől jobban kéne éreznem magam.
– Mi van? – néztem rá Marcellre. – Hány éves vagy? – Komolyan meghaltam volna, ha kiderül, hogy évekkel fiatalabb nálam, és csak a magasságának meg az agyának köszönhetően járunk egy osztályba.
– Tizenhat.
– Én is annyi vagyok – néztem anyámra, mire közölte, hogy igen, de Marcell négy héttel később született, szóval a rangidősség még mindig áll. Erre már nem tudtam mit mondani. Ez teljesen megőrült. Azért mert én négy héttel idősebb vagyok, én legyek a nővére, aki majd parancsolgathat, ahogy Hajnalka bátyja szokott a barátnőmnek?
– Mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem végül. – Mit akartok tőlem? – néztem mindenkire.
Hányjak cigánykereket örömömben, hogy kaptam két új testvért, meg egy modellnek kinéző mostohaapukát? Ráadásul az egyik testvérkém, Fenyvesi Marcell! Ne hülyéskedjenek velem!
– Adj legalább egy kis időt, és gondold meg a dolgot! – mondta Károly kedvesen. – Én hiszek benne, hogy össze fogunk szokni, és a fiúkat is megszereted. – Összeszokni? Megszeretem Marcellt? Majdnem röhögni kezdtem. – Nem fognak zavarni téged, rendben? Minden ugyanaz lesz, mint eddig volt, ne aggódj!
Hogy lehetne minden ugyanaz, ha ezek itt fognak lakni?
– Meglátod, milyen jó lesz – folytatta Vivien. – A fiúk olyan édesek!
– Oké – nyögtem ki, arra gondolva, hogy fel kell készülnöm az apokalipszisre. – Felmegyek – mondtam, és felálltam a székemből.
– Várj! – mondta anyám.
– Na? – kérdeztem megtorpanva.
– Szeretném, ha megpróbálnál közelebb kerülni a fiúkhoz. – Mi a fenét ért ezen?
– Hogy?
– Adhatnál nekik egy-egy puszit például.
– Mi? – mordultam fel.
– Ez a legkevesebb a viselkedésedért!
Puszit? Ezeknek az idegeneknek? Jézusom, még a barátaimhoz sem szoktam ennyire közel kerülni! Ne már! Károly felállt, odajött elém, és adott egy puszit az arcomra, majd arrébb lökött közvetlen Erik felé. A kisfiú nagy szemeket meresztett rám, de nem mozdult a székéből. Kelletlenül lehajoltam, és épphogy megérintettem az arcát a számmal, majd Marcellre néztem. Nem! Kizárt!
– Marcellnek is! – mondta anyám parancsolón, mire dühösen néztem rá.
Körbemasíroztam az asztal körül, és megálltam Marcell mellett. Adjak neki egy puszit? Tiszta hányinger! Ő felállt, amitől már nem lefelé, hanem felfelé kellett néznem rá. Az arcán bárgyú, tétova kifejezés tűnt fel, ahogy felém hajolt, én meg nagy levegőt vettem, és gyorsan nyomtam egy puszit az arcára. Meleg és száraz volt, de ami fontosabb, simán túléltem a megaláztatást.
– Jó éjszakát! – fordultam el tőle, és most már tényleg felrohantam a szobámba.
Fogalmam sem volt róla, hogy most meg mi a frászt csináljak. Valahogy szét kell szednem Vivient és Károlyt! Június túl közel volt, egyszerűen nem mehet hozzá ehhez a bájgúnárhoz, és legfőképpen Marcell nem lakhat velem egy fedél alatt. Eddig még azt is nehéz volt elviselnem, hogy egyáltalán egy országban élünk, nehogy már puszilgatnom kelljen talán napi rendszerességgel. Éreztem, hogy kavarog a gyomrom, azt hiszem, a gyümölcstorta kívánkozott kifelé a gondolatra.
Kicsit nyugtatgattam magam azzal, hogy talán csak egy rémálom az egész, majd mindjárt felébredek és jót nevetek az agyam kis játékán. Végül is elég vicces volna, ha csak álmodnám, Hajnalka és én jót röhöghetnénk rajta. Szinte hallottam a vihogását, ahogy azt mondja, majd pont Marcell és én…
Kopogtak a szobám ajtaján, majd mielőtt kiszólhattam volna, nyílt az ajtó, és Erik jött be rajta.
– Bejöhetek? – kérdezte, amikor már az ágyam előtt állt.
– Már benn vagy – feleltem.
– Mikor jön vissza a macska?
– Reggel – mondtam szűkszavúan. Tényleg, Hercegnő is ki fog akadni. Szegény drágám!
– Megsimogathatom majd?
– Megsimogathatod – hagytam rá.
– Mérges vagy, amiért beköltöztünk? Marci azt mondta.
– Marci? – ismételtem, és egy pillanatig tényleg nem esett le, hogy a bátyját nevezi így. Sosem gondoltam még rá úgy, mint akit becézni lehet. – Kicsit mérges vagyok – ismertem be, elhallgatva azt a tényt, hogy rohadtul dühös vagyok.
– Miért?
– Te nem lepődtél volna meg? Hazajössz, és azt látod, hogy idegenek költöztek a házatokba.
– Most már ez a házunk – felelte Erik magától értetődően. – Vivien azt mondta, minden a miénk is, kivéve a te szobádban. – Hát persze, hogy ezt mondta!
– Hol laktatok idáig? Milyen házban? – érdeklődtem, mire Erik elmesélte, hogy egy kisebb házban laktak, viszont ott neki és Marcellnek külön szobája volt, míg itt egyen kell osztozniuk. De akkor is, Károly azt hiheti, jó üzletet csinált, ha ez egy sokkal jobb ház, mint az ő régijük.
– Megnézed a szobánkat? – kérdezte hirtelen Erik. – Teljesen átrendeztük.
– Oké – feleltem, mert meg akartam nézni, mit csináltak a vendégszobából.
Erik átrohant, én meg lassan követtem. Elvileg a vendégszoba egy nagyon szép helyiség. Volt benne egy ágy, két kis éjjeliszekrénnyel meg egy kisebb szekrény a vendégek ruháinak, de nem ez a lényeg. Ott szereltük fel azt polcrendszert, amin a mindenféle érmeim meg díjaim kaptak helyet. Az egész életem értelme oda volt kiállítva. Múlt időben természetesen, mert mindenem eltűnt, azon sem csodálkoztam volna, ha közlik, az egészet kihajították, Marcellnek úgyis jobbak vannak.  
Igaz, egy trófeát vagy oklevelet sem láttam. Csak az ajtóból pillantottam be, mert Marcell is benn volt. A sarokban görnyedt egy számítógép felé, épp a suli honlapját frissítette, ugyanis részben azért is ő a felelős. Most hátranézett rám, és villantott egy bugyuta vigyort, de én inkább a szobát néztem. A polcokon, ahol régen az érmeim voltak, most egy rakás játék sorakozott. A katonák, autók és társasjátékok nyilván Erikhez tartoztak. Megbámultam a két ágyat egymással szemben, meg az egyik nyitott szekrényajtót, ahol úgy láttam, Marcell nem éppen legdivatosabb cuccai voltak. Most esett le, hogy itt vannak a ruhái, a cipői sőt az iskolatáskája is. Hétfőtől pedig minden egyes nap innen megy majd suliba, és ide jön haza. Úgy éreztem, ennyi bőven elég volt ebből, gyorsan átrohantam a fürdőszobába, hogy némi légzésgyakorlat segítségével kiheverjem a sokkot.
Csakhogy az újabb döbbenetes felismerés még jobban fejbe vágott. Ezek az én fürdőszobámat használják! A mosdó szélén, ahol az én fogkefém szokott lenni, most két másik volt, egy normális kék és egy gyerek, aminek a nyele autó formájú volt. Valami pasis illatú szappant is tároltak az én rózsaillatú folyékony szappanom mellett. Biztos, hogy a fürdőkádban fürödtek, hiszen idegen törölközők voltak a kád mellett! Leültem a vécére, és mélyeket lélegeztem.
Semmi pánik, csak semmi pánik! Aztán leesett, hogy a vécét is használták. Lehet, hogy levizelték az ülőkét, elvégre férfiak. Fúj, Fenyvesi Marcell vizelete a delfines ülőkén! Gyorsan felálltam. Mi történhetett ebben a házban, amíg nem voltam itt?
Megnéztem a cuccaimat, és nevetnem kellett. Marcell használta a Mágikus Fény Luxussamponomat, ami extra fényessé teszi a hajat! Idétlenül vihogtam, aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha benyúlt a szekrénybe is, ahol a betéteket, a tamponokat meg a görcsoldó gyógyszereimet tartom. Kinyitottam kisszekrényt, és felnyögtem. Eddig a két polcra voltak rendezve a cuccaim, most csak az egyiken volt az enyém, a másikon fogselyem, fésű és hajzselé sorakozott. Határozottan, nem az enyém! Marcell hozzányúlt a tamponjaimhoz, és megszállta a fürdőszobaszekrényemet. Ez extra gáz!
Fogtam a kiürített szemetest, és belesöpörtem a holmimat. Tétováztam, eltegyem-e a Mágikus Fény Luxussampont is, de aztán ott hagytam, mert bunkóság lett volna elvinni. Átmentem a ciki cuccokkal a szobámba.
– Mit csinálsz? – kérdezte Erik kilesve a szobájukból.
– Semmit! – vágtam rá, és becsaptam magam mögött az ajtót.
Minden holmit elrejtettem a bugyijaim közé. Oké, ezentúl ott lesz a helyük. Vagyis milyen ezentúl? Csak pár napig, amíg kitalálom, hogyan tüntessem el ezt a bandát. Kell lennie valami módnak!
Bekapcsoltam a laptopom, hogy megnézzem végre Ádám Instáját, de a wi-fi jelszó megváltozott. Biztosan Marcell műve! Tudtam, hogy így is szabotálni akar, de már nem volt energiám a csatározáshoz.
Dohogva kiszedegettem a ruháimat az utazóbőröndömből, és igyekeztem felkészülni arra, ami még rám vár. Sajnos nem nagyon sikerült.