1. Flörtölős fantomlány

 

Ha úgy vesszük, elég hosszú út vezetett el odáig, hogy a szomszéd lány az ágyamban kössön ki. Talán akkor kezdődött, amikor anyám hetekkel korábban megint megkörnyékezett.

– Át kellene menned bemutatkozni – közölte velem, miközben épp a reggelimet tüntettem el. – Megbocsáthatatlanul viselkedtél tegnap!

– De hát észre sem vettem! – horkantam fel teli szájjal már vagy ötödszörre. – Ha látom, köszönök neki!

Anyám sóhajtott, és apámra nézett, aki a kávéját kortyolta. Arról a lányról volt szó, aki a szomszédba költözött, és aki annyira kedves meg aranyos, ami ritka manapság, és aki ezek szerint annyira láthatatlan, hogy előző nap, amikor elindultam otthonról, állítólag rajta átnézve viharzottam el. Semmi nem rémlett az egészből.

– Kedves lány, és korban pont hozzád illik – mormolta apám, majd a képemre nézve helyesbítette magát. – De nem is biztos, hogy Deanhez való – vigyorgott anyámra. – Talán hagyjuk a kerítősködést máskorra.

– Ez nem kerítősködés – mondta neki anyám. – Egyszerű udvariasság és jó modor. Nem vadembernek neveltelek, Dean! Átnéztél azon a szerencsétlen lányon, a legkevesebb, hogy átmész, és jóváteszed. Ha közben pedig összebarátkoztok, annál jobb. Pontosan olyan lány, akivel kezdened kellene.

– Mi bajod Pattyvel? – kérdeztem felháborodást színlelve, de igazából már megszoktam anyám vélekedését.

Amúgy sem gondoltam, hogy Patty a nagy ő, aki miatt kenyértörésre kerülhetne a sor a családom és köztem, de ez nem jelentette, hogy hagyom magam irányítani. Elvégre a szerelmi életem csakis rám tartozott. 

Mindazonáltal a bűntudat egy apró szikráját sikerült elvetniük bennem, el is határoztam, tényleg bemutatkozom a titokzatos lánynak, ha legközelebb lehetőségem adódik rá. Rá kellett jönnöm azonban, hogy egy fantommal van dolgom, ugyanis nekem soha nem sikerült találkoznom vele. Hallgathattam, milyen kedvesen és udvariasan mutatta be a szüleit, mennyire látszik rajtuk, hogy rendes család, mennyire rendes és értékes maga a lány, aztán meg csinos is, igazán nézzek már rá.

A dolog akkor kezdett igazán nevetségessé válni, amikor Patty nálunk aludt, de nem akart ott reggelizni – mert nálunk szénhidrátban, nehezen emészthető zsírokban és cukorban gazdag minden étkezés, egyszerűbb volt hagyni Pattyt a kényes alakjával együtt – emiatt anyám és a nővérem, Lissa is megsértődött.

– Nem ismerem még azt a Haleyt, de lefogadom, hogy nem lenne olyan modortalan, mint ez a másik! – vágta a fejemhez Lissa, miközben anyám mogorván tüntette el a terítékeinket.

Amikor visszamentem a szobámba, Pattyt az ablakon félig kilógva találtam.

– A szomszédod egy trampli – közölte velem kárörvendő vigyorral. Odaléptem hozzá, hogy kinézzek, de nem láttam senkit. – Ha nem így lenne, talán féltékeny lennék!

– Adtam rá valaha is okot, hogy féltékeny legyél? – kérdeztem tőle komolyan nézve rá.

Bár nem voltam szerelmes Pattybe, eléggé kedveltem őt, és érdekesnek találtam a csábító felszín alatt rejtőző bizonytalan lányt, aki annyira nem bízik magában, hogy az szinte tankönyvi eset. Mindig igyekeztem nyíltan kifejezésre juttatni, mennyire elégedett vagyok vele, hátha ez segít neki, de általában csak még többet adott a testéből, soha nem a bizalmába fogadott be.

Ez nem volt hatalmas gond, mert tudtam, ha majd szakításra kerül a sor, túl fogja élni nélkülem is. Nem válaszolt a kérdésemre, csak felém fordult, és nekem nyomva magát csókolni kezdett. Az a fajta, forró, izgató csók volt, amitől vissza akartam bújni az ágyba, ha már úgysem reggeliztünk együtt, de alig dőltünk le, a nyakamhoz nyomta az arcát, és szívni kezdte a bőrömet.

Igyekeztem eltitkolni, mennyire nem tetszik ez nekem, mert nem akartam megbántani, de ami sok az sok. A csaj túl sok fájdalmat okozott, még mielőtt annyira felizgultam volna, hogy ne törődjek vele, ez pedig elvette a kedvem a folytatástól. Azzal érvelve, hogy éhes vagyok, otthagytam, és megint lementem a konyhába a családom fagyos hangulatú nőtagjai közé. Anyám persze tett félre nekem reggelit, de az evést már befejezték, Lissa tüntetően zörgött egy újsággal, anya pedig a szokásosnál kicsit hangosabban csörömpölt a tányérokkal mosogatás közben. Hízelegve nyomtam egy puszit az arcára, mire kicsit megenyhült.

Mielőtt leültem volna befalni a reggelim, felkaptam a dugig tömött szemeteszsákot, és kivittem a kukához. Ekkor láttam meg a lányt, aki tényleg létezett, és az út szélén küzdött egy majdnem akkora zsáknyi szeméttel, mint ő maga. Itt volt az idő, hogy bemutatkozzam neki, ezért elindultam felé.

Nem vett észre, a zsákot próbálta belegyömöszölni a már teli kukába. Meglepően kicsi, törékeny alkatú lány volt, akin első látásra semmi különlegeset nem venni észre. Erőlködve nyögdösött, ahogy két karjával tömöszkölte a szemetet, én meg vigyorogtam rajta.

– Az úgy nem fog menni – szólaltam meg, mire gyorsan hátrafordult, és felnézett rám. Ijedtség volt a tekintetében, aztán valami más, egy kis csillanás, ahogy nyilván rájött, ki vagyok. Kíváncsi lettem volna, anyámék mivel beszélték teli a fejét rólam. – Te vagy Haley – mondtam jelezve, hogy én is tudom, kicsoda.

– Igen – felelte, és kinyújtotta felém a kezét. – Haley vagyok. Haley Morgan.

Hát így játszunk? gondoltam, miközben mosolyogva megfogtam a kezét, és én is bemutatkoztam. Ismertem az ilyet, most úgy csinál, mintha fogalma se lenne róla, ki vagyok, mintha nem is hallott volna…

– Tudom – húzta el a rohadtul apró kezét az enyémből. Bár meglepett, hogy mégis beismeri, tudja a nevemet, nem tudtam nem csodálkozni, milyen pici a keze. Komolyan, mintha egy kislánnyal fogtam volna kezet.

A lány előttem nagyon is valóságos volt.

– Fantomlány – közöltem vele a magamban használt becenevét. – A szüleim sokat meséltek rólad, de sosem láttalak, már-már azt hittem, csak a képzeletük szüleménye vagy.

– Nem az én hibám – vágott vissza egy olyan pillantással, ami kicsit fejbe vágott. – Neked van olyan nagyon elfoglalt életed.

Határozottan flörtölt velem, én pedig meglepetten néztem rá. Alapból tényleg egy átlagos lánynak tűnt, még csak nem is a legjobb napján. Béna, kinyúlt ruhákat viselt, a haját pedig össze-vissza tűzte lazán a feje tetejére olyan hatást keltve, mintha egy nagy, bolyhos sapkát viselne. Egészen nevetséges látványt nyújtott, mégis volt benne valami megkapó, főleg azzal a szemüvege mögül megcsillanó tekintettel, és a kis, tartózkodó mosolyával.

– Anyám is ezt mondta nemrég. Valószínűleg igazatok van – mondtam tárgyilagosan, ragaszkodva ahhoz, hogy én ugyan nem leszek alanya az ilyen flörtölős kísérleteknek. Barátnő várt odabent. Ugyanakkor egy kis játékból mi baj lehet? – Csak egy dolgot tehetsz! – mutattam a szemétre, amit leejtett a kuka mellé, amikor megszólítottam.

– Vennem kell egy nagyobb kukát? – A pillantás és a kis mosoly még mindig ott volt.

– Akkor két dolgot – próbáltam meg utánozni a hangsúlyát.

– Csempésszem be az egyik szomszéd kukájába? – Egy kicsit kacagott, és felém hajolt. A hangsúlya most más volt, sokkal évődőbb.

– Rendben, akkor több dolgot is – adtam meg magam, kényszerítve a hülye fejemet, hogy nehogy bedőljön ilyen csajos trükköknek. Én akartam meglepni őt, hogy kizökkentsem ebből a szerepből. – De egyik sem lenne ekkora élvezet. Amikor a nővérem és én kicsit voltunk, gyakran alkalmaztuk ezt a módszert. Valamelyikünk felmászott a szeméthalom tetejére, és kicsit ugráltunk rajta. Akarod, hogy segítsek?

A tekintete tágra nyílt, ahogy lenézett a felé nyújtott kezemre. Végre!

– Mi?

– Mássz fel! Segítek! – nevettem elégedetten, de ő most már nem játszott, sőt eltűnt az arcáról az előbbi könnyed kifejezés.   

– Elég régen volt már, mikor valaki rá tudott venni arra, hogy belemásszak a szemétbe.

– Na, gyere! – használtam ki a bizonyára rossz emlék miatt megjelenő bizonytalanságát, és egy gyors mozdulattal ráemeltem a kuka tetejére. A dereka karcsú volt ő maga pedig meglepően könnyű. Nem volt nehéz elképzelni, milyen lenne az ágyban betakarni a törékeny alakját a sajátommal, az ilyesmitől meg tudtam őrülni. Nem, mintha terveztem volna valami Haleyvel, túl sok bonyodalom járt hozzá.

Nagy szemekkel meredt rám odafentről, mintha kételkedne az épelméjűségemben, pedig egyszerűen csak szerettem tesztelni az emberek reakcióját a furcsa helyzetekben. Ő meglepően higgadt hangon kérdezte.

– És most?

– Most lépj bele! – fokoztam a helyzet rendellenes voltát. Kíváncsi voltam, mikor törik meg. Még mindig bizalmatlanul nézett rám, főleg a kezemre, amivel az övét fogtam. – Ne aggódj, foglak! – Végre belelépett. Egy kicsit büszke voltam magamra, amiért ennyire könnyen rávettem egy jóformán ismeretlen lányt, hogy belemásszon egy kukába. Nem mintha azt akartam volna, hogy kellemetlen élmény legyen belőle, csak tudni akartam, hol vannak a határai. A zsákokat nézegette az aprócska lábai alatt. – Mi lesz? – sürgettem. – Ugrálj egy kicsit, Haley!

Még mindig vártam, hogy megmondja, ez már túl sok neki, ehelyett megszorította a kezem, és mély levegőt vetett. Hitetlenkedve néztem, ahogy néhány bizonytalan mozdulat után valóban ugrálni kezd. Az arcán komoly elhatározást láttam, ami lassan feloldódott a vidám kacagásában, ahogy egyszerűen csak élvezni kezdte a nem mindennapi helyzetet, amibe sodortam. Mindig is csodáltam azokat az embereket, akiknek nem jelent gondot így elengedni magukat. Haley pontosan olyan lánynak tűnt, aki mindig képes rá, hogy jókedvű és gondtalan legyen, valószínűleg ez fogta meg benne a szüleimet. Kíváncsi voltam, vajon…

– Most már jó lesz – szólaltam meg, mire ugrott egy utolsót, és zihálva nézett rám, várva, hogy ha már feltettem, szedjem is le. A derekára csúsztattam a kezeim, ő pedig a vállamra a sajátjait, kis ugrással segítve a lendületén. Nekem simulva, az ugrálástól az arcomra, majd a mellkasomra lihegve ért földet.

Gyorsan elengedtem.

  – Egyszer Lissa csinált nekem egy papírkoronát, és kinevezett a szemétkuka királyának. Elég nagy hülyeség volt, de akkor még megtisztelő tisztségnek tűnt – kezdtem arra akarva kilyukadni, hogy most átadományozom neki a tisztséget, de a csillogó tekintete, és nevetése megállított. Mi a francot csinálok? Le kellett volna lépnem. – Ne haragudj. Nem tudom, miért mondtam el. Csak eszembe jutott – mormoltam hülyét csinálva magamból.

– Semmi baj. Szeretem az ilyen történeteket.

Őszintének hangzott, és mégsem tudtam hinni neki. Nyilván azon gondolkozott, közelebb kellene-e kerülnünk egymáshoz. Érdekelt volna az ő fejében milyen kép alakult ki rólam. Ahogy végignézett rajtam, volt valami kis számítás a tekintetében, amit nem értettem. Azt már megállapítottam magamban, hogy apám nem véletlenül ajánlgatta nekem ezt a lányt itt előttem, de attól még eszembe sem volt, hogy valóban legyen is valami.

Vigyorogtam, miközben nézett, de úgy, mintha olyasvalaki lennék, akiről konkrét elképzelései vannak, és most azt akarná tudni, megfelelnek-e ezek a valóságnak. A tekintete megakadt a fogaimon, és megint megjelent az a kis mosoly az arcán, mintha beigazolódtak volna a várakozásai.

Nem tehettem mást, rákérdeztem, mire megkaptam az első olyan reakciót, amit kétség kívül őszinte volt. Zavarba jött, amiért megkérdeztem, és dadogni kezdett. A fogaimról.

– Mi van a fogammal? – ismételtem, és ellenőriztem a nyelvemmel őket. Az arca a vörös különböző árnyalatait vette fel, én pedig kezdtem neheztelni.

Amikor tizenegy éves voltam, anyám és én súlyos vitát folytattunk le a fogszabályozásommal kapcsolatban. Ő úgy vélte jobb lenne, én kihisztiztem, hogy ne kelljen. Nem volt vészes a helyzet, de tudtam, hogy látható, ha valaki nagyon keresi a hibát a megjelenésemen. Nem mintha korábban bárki is megjegyezte volna, hogy nem teljesen szabályos a fogsorom, de ez a lány egyből kiszúrta, mintha az a bizonyos ajándékba felajánlott ló lennék. Ez idegesített.

– Semmi, tényleg! Nem akartalak megbántani, tényleg semmi baja a fogadnak. Szép fehér – hadovált már egyáltalán nem nézve a fogaimra, de késő volt, az igazat akartam hallani. Végül ki is bökte. – Na jó, az egyik fogad, egy picit…de tényleg csak picit… tudod… szabálytalan, de nem feltűnően. Csak elgondolkodtam rajta, hogy lehetne rosszabb is. Mármint… nem látszik, tudod. Észre sem venném, ha nem bámultam volna annyira.

A lány helyett a családomat is hibáztathattam volna, amiért nyilván telebeszélték a fejét arról, hogy jóképűnek mondott srác vagyok. Anyám szokott ilyeneket csinálni, ami néha legyezgeti az egómat, máskor meg – mint most – bizonyítja, hogy mindenkinek másképp lehet megfelelni. Látszólag nem feleltem meg a szomszéd lánynak, de hogy ez miért bosszantott ennyire, fogalmam sem volt.

Bosszút akartam állni.

– Tegyük fel, hogy nem haragszom – kezdtem arra a pillanatnyi bizonytalanságára számítva, amit korábban észrevettem. – De csak akkor, ha én is kérdezhetek valamit. És ugyanilyen őszintén válaszolsz.

– Jó – mondta halkan. Le mertem volna fogadni, hogy nem lesz őszinte.

– Ki volt az, aki rávett, hogy mássz a szemétbe? Azt mondtad, hogy rég volt már, és kíváncsi vagyok rá, hogy mi történt.

– Miért érdekel? Nem egy jó történet, nem lehet nevetni rajta, bár murisan hangzik.

Igazi fájdalom volt a hangjában, valami kis veszteség, ami sokkal súlyosabbnak tűnt, mint az én fogaimra tett megjegyzés, így a haragom elszállt.

– Azt hiszem, te is ezt válaszolnád, ha megkérdezném, miért bámultad meg a fogaimat – vontam vállat. – Egyszerűen csak. Érdekel.

Gyanakvó pillantást vetett rám.

– Egyszer a barátnőm véletlenül kidobta egy fontos rajzomat a kukába egy csomó szeméttel együtt. Mivel tényleg fontos volt, utána kellett másznom. De az nem ilyen kicsi szemetes volt, hanem egy óriási, büdös konténer – hadarta, nyilván várva valami reakcióra tőlem. – Ennyi.

– De megtaláltad a rajzot? – kérdeztem

– Igen, Esther ki sem dobta. – Annak a csajnak a neve volt a fájó pont, tisztán lerítt az arcáról. – Csak vicc volt, így szerencsére nem lett semmi baja.

– És ez a lány a barátnőd? Ez elég nagy…

– Szemétség volt – vágott közbe, és az arcáról eltűnt az a kifejezés, ami eddig megbabonázott, újra a visszavette azt a könnyed stílust. – Az volt, talán túl jól sikerült az a rajz.

– Mit ábrázolt?

Valami új fénnyel a szemében nézett rám. Már nem a flörtölős szomszéd lánnyal álltam szemben, hanem olyasvalakivel, aki úgy nézett rám, hogy attól teljesen kiment a fejemből, hogy egy csaj vár rám a házunkban, akit el kell vinnem valahová randi címén.  

– Akarod látni? – Rábámultam, ahogy a fejét enyhén oldalra döntötte, és szétnyitotta az ajkait, mintha alig várná a válaszomat. – Anya kirakta a nappaliban.

Volt egy olyan sejtésem, hogy nem rajzokról volt szó, egyszerűen rám akart nyomulni, én pedig igent mondtam volna, ha tovább erősködik. Ilyen egyszerűen.

Szerencsére volt elég erőm, hogy ne válaszoljak rögtön, így trükkösen visszavonva az ajánlatot, faképnél hagyott. Ha arra számított, hogy utána vetem magam, hát tévedett. Persze kijátszotta a vadászösztönömet, de legyőztem a kísértést, hogy kövessem, és amikor eltűnt a házban, én is gyorsan leléptem.

Elhatároztam, hogy távol tartom magam tőle, Haley veszélyesebb volt, mint gondoltam volna.