Fura, de a tény, hogy sem az Emily-Matt, sem pedig a
Haley-Johann projekt nem halad, idegesítőbb volt, mint gondoltam. Emily, ez a
hihetetlenül érdekes lelkivilágú lány olyan pillantásokat vetett rám, mintha
elloptam volna a plüssmedvéjét, nekem meg fogalmam sem volt, mi baja velem.
Ahogy én tudtam, jóban voltunk, de akárhányszor
próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, lesütötte a szemét, és másfelé
nézett, így nem volt más választásom, mint szembesíteni.
- Ki vele, mi a frász bajod van velem? – kérdeztem rá.
- Semmi – vágta rá, majd elfordult volna, de
megragadtam a vállát, és szembefordítottam magammal. A világért sem nézett
volna rám, ezért az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét.
- Ez nem igaz, kislány. Mondd el az igazat! – Valami
olyan igazság volt ez, amiről úgy gondolta, túl fájdalmas lehet, de tudomásom
szerint semmi különös nem történt. – Megbántottalak valamivel? Ne hidd, hogy
nem vettem észre a viselkedésed!
- Jó – döntött úgy, hogy mégis beavat, és csak nézett
rám azokkal a szomorú szemekkel. – Matt elmondta az igazat.
Pislogtam. Erősen kételkedtem benne, hogy legjobb
haverom egyik napról a másikra összeszedte magát, és elmondta, hogy minden, ami
Emily körül történik, az azért van, hogy a lány észrevegye, ők ketten
összetartoznak. Matt már tudta ezt, de Emily makacskodott. Hogy hogyan jött
ebbe a szomorúság, fogalmam sem volt.
- Úgy érted, hogy…
- Matt elmondta, hogyan érzel – kezdett sajnálkozó
szövegbe. – Hidd el, nem akarlak megbántani, de én csak barátként kedvellek.
Soha nem akartam mást sugallni, vagy átverni téged. – Matt azt mondta neki,
hogy belé zúgtam? Az a barom! – Nagyon sajnálom! Dean, én…. Sajnálom!
Elcsuklott a hangja, és úgy tűnt, a könnyeit igyekszik
visszatartani. Emily pillantása nemcsak azért volt tőr a szívembe, mert
különösen kedveltem őt, még önző módon bántott is, hogy inkább depresszióba
löki saját magát az irántam érzett bűntudata miatt, mint hogy esetleg esélyt adjon
nekem. Felrémlett, ahogy egy héttel korábban Haleynél a fal mellett osonva
próbáltam láthatatlanná válni, nehogy Johann megsejtse, hogy egy másik srác
oktatta csábításra, de Haley, amikor meglátta mit csinálok, teljesen hülyének
nézett, mintha el sem tudná képzelni, hogy bárki a pasijának hinne engem.
Komolyan úgy nézett ki, a vonzerőm kezd megkopni. Na, nem mintha akár Emilyt,
akár Haleyt fel akartam volna szedni.
- Jól van, ne sírj! – próbáltam vigasztalni Emilyt,
miközben arra gondoltam, hogy Mattre is ráférne egy seggberúgás. Mivel tömte ennek
a lánynak a fejét, amikor meghódítania kellene? – Nincs semmi baj.
- De igen! Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. –
Elfintorodtam. Ennyire szánalmas lennék? – Olyan hülye vagyok, hogy minden
elrontok.
- Te nem rontottál el semmit – mondtam gyorsan, nehogy
magát kezdje hibáztatni. Olyan szokása volt ez, amitől az egyik legérdekesebb
emberré vált a környezetemben. Rögtön ott volt Matt és Haley mögött, és a
francba, nem akartam, hogy sírjon, és nekem kelljen vigasztalni. Még Haleyhez
is be akartam ugrani, hogy lecsekkoljam, hogyan áll Johannal. Emilyvel Mattnek
kellett törődni. – De megölöm azt a barmot! – morogtam, és elindultam, hogy
beváltsam a fenyegetésemet.
Matt idiótaságai miatt kissé ingerülten értem oda
Haleyékhez. Haley nagy szemeket meresztett rám, amikor bekopogtattam, de rögtön
mesélni kezdett.
- Mintha úgy érezné, valami baj van, teljesen
leblokkolt – magyarázta a srác előző heti viselkedését, és piros volt az arca,
miközben átnyújtott nekem egy pohár narancslevet. Leültünk a nappaliban. –
Hozzáért a mellem is, szerinted ez lehetett a baj? – tekintett le az említett
halmokra.
Követtem a pillantását. Kivételesen egy olyan felsőt
viselt, amiben látszottak a méretei. Nem voltak nagyok, talán csak akkorák,
hogy egy-egy tenyerem tökéletesen betakarja őket, mégis a gondolat jobban
felizgatott, mint hittem volna.
- Világos, hogy odavan érted – nyögtem ki, és
kényszerítettem a szemeimet, hogy az arcát nézzék.
- Ezt meg miből szűrted le? – hitetlenkedett, mintha
komolyan azt gondolná, hogy egy srácra nincs hatással az, ha ciciket dörzsölnek
hozzá. Habár korábban is elég ártatlannak tűnt, majdnem elhittem, amikor azt
állította az a Johann nevű tag soha nem gondol a szexre. Persze csak majdnem.
Azért enyhén aggasztó volt a Haleyben élő idealizált
kép róla.
- Hatással voltál rá. Figyelj, szerintem még egy kicsi
nyomás, és meg fog hívni valahová. Vagy mi lenne, ha te hívnád meg? Mondjuk ma?
– Csak kezdjetek már járni, hogy megszabaduljak tőled!
- Nem – vágta rá meglepően kevesen. – Épp elég volt a
múltkori. Nem lesz semmi „nyomás”.
Kis híján elvigyorodtam, ahogy az idézőjeleket mutatta
a levegőbe.
- Csak most az egyszer – kértem, és megpróbálkoztam a
sármommal hatni rá. – Hívd el moziba. Megy most az az új romantikus vígjáték
Adam Sandlerrel. – Egyszerűen kinevetett, szóval ennyit a sármomról. – Egy
zombis filmet is játszanak. Mi olyan vicces?
- Semmi – pillantott rám úgy, mintha egy gigantikus
poén lennék. – Csak te. Lecsekkoltad a moziműsort?
- Gondoltam, jól fog jönni! Lehetnél hálásabb is –
háborodtam fel.
Nem az én napomnak nézett ki, még arra sem éreztem
elég elhatározást, hogy az önbecsülésemen esett csorbát kiegyenlítsem. A
fejéhez vágtam, hogy olyan, mint Emily, de ahelyett, hogy megsértődött volna
ezen, megkért, hogy meséljem el, mi van az Emily-Matt projekttel. Meglepően jól
esett hangosan kimondani a gondolataimat neki, bár az elméleteit már nem
élveztem.
- Nem lehet, hogy szerelmes vagy belé? – kezdett
faggatózni átvéve a szerepemet.
- Nem vagyok – feleltem, de Haley máris érvelésbe
kezdett.
- Megcsókoltad korábban. Már akkor is furcsának tűnt,
hogy látszólag a barátod érdekében tetted. Szerintem tetszik neked, csak nem
mersz rá úgy gondolni, éppen Matt miatt. És tudod, mit? Anyukád mesélte, hogy
csak úgy szakítottál azzal a Samantha nevű lánnyal, szerinte biztos azért, mert
más tetszik. – Ezt komolyan nem hittem el, csak bámulni tudtam rá. – De mivel
nem randiztál senkivel azóta kikövetkeztethető, hogy egy olyan lányt kedvelsz,
akit még nem volt bátorságod elhívni. Mivel ez a bátortalanság nem jellemző
rád, csakis olyasvalaki lehet, aki konkrét értelemben nem tekinthető
szinglinek, mint mondjuk, Emily. Tudom, hogy tetszik neked. Másmilyen hangon
beszélsz róla.
- Nem beszélek róla másmilyen hangon! – közöltem vele.
Annyira tudtam, hogy ő és anyám konspirálnak a hátam mögött! Előhozták még
Samanthát is, akivel pedig békésen váltunk el. Mi a frász? – Nem gondolok
Emilyre úgy, különben meg a nyelvem sem volt a szájában, mikor megcsókoltam. A
barátnőimhöz pedig semmi közöd sincs.
Ekkor határoztam el, hogy akkor sem lesz köze
hozzájuk, ha ő marad az utolsó lány a földön. Egy idegesítő, minden lében
kanál, pimasz kis tökmag volt, semmi más!
- Értem! Akkor miért képzeled, hogy neked közöd van
Johannhoz? – Úgy ejtette a szerelme nevét, mintha szent és sérthetetlen lenne.
– Menj el, és osztogasd a hülye tanácsaidat olyanoknak, akik kíváncsiak rá! És
ajánlom, hogy gondolj bele a saját dolgaidba, mielőtt másoknak osztod az észt!
Mivel így ki lettem penderítve, felálltam, és
elindultam kifelé. Nehogy már én legyek a hibás! Haley egy álszent kis
elviselhetetlenség volt, legszívesebben a fejéhez vágtam volna pár keresetlen
dolgot, úgyhogy erősen összeszorítottam a fogaimat, nehogy megtegyem.
- Várj, sajnálom! – szólt utánam, de nem álltam meg,
sőt még az ajtót is becsaptam magam után.
Egyenesen anyámhoz mentem, hogy jól beolvassak neki,
de pechemre nem volt otthon, így csak magamban dühönghettem. Megfordult a
fejemben, hogy visszamegyek Zach-hez és Matthez bámulni a Pilatest, viszont úgy
éreztem, mára elég volt a „hülye” tanácsaim osztogatásából. Egy idő után
rájöttem, hogy annyira nem is vagyok pipás, aminek köze lehetett Haley
kétségbeesett hangjához. A fülembe csengett a sajnálomja. Bocsánatot kért volna, ha hagyom, de én nem adtam
lehetőséget.
Jóvátételként kocsiba pattantam, és elhajtottam a
legközelebbi moziig, ahol vettem két jegyet. A terv készen állt, már csak be
kellett adagolni. Már Haley bosszankodó, hitetlen arckifejezéséért megérte,
amikor ajtót nyitott, és ott talált engem.
- Sziasztok! – köszöntem a párosnak. Haley idegesen
pillantott rám, majd a pasasra, akiről akkor is lerítt volna, hogy egy izomagyú
sportoló, ha nem tudom. Barátságosnak is nevezhető arckifejezéssel mért fel, én
pedig álltam a tekintetét. Csak egy másodpercig éreztem konkurenciának, aztán helyre
tettem magamban a dolgokat, és Haley felé nyújtottam a jegyeket. – Úgy
sajnálom, Haley! Sajnos közbejött valami, így nem tudok elmenni veled a filmre.
Matt hívott, hogy vészhelyzet van, pedig már megvettem a jegyeket. Túl késő
lenne meghívnod valaki mást? – Nemcsak Haley meredt rám kukán, a srácának se
lehettek túl magasan az észbeli képességei, mindketten csak bámultak. – Vagy
elmehetnétek ti ketten! – adtam egy lökést az ötletnek.
Johann nem válaszolt, úgy nézett a jegyekre, mintha
még soha nem járt volna moziban.
- Johann nem ér rá, Dean! – csattant rám Haley olyan
hangon, ahogy még sosem hallottam beszélni. – Sietnie kell, majd máskor
bepótoljuk a mozit!
Úgy nézett rám, mintha meg akarna ütni, ami elég
vicces volt, tekintve, hogy egy akkora csaj, mint ő képtelen lenne fájdalmat
okozni nekem. De azért röhej volt elképzelni, amint megpróbálja.
Néma Bobhoz fordultam.
- Haver, leköteleznél, ha elvinnéd Haleyt.
A srác lassított felvételként kapcsolt.
- Azt hiszem, át tudom szervezni a programom.
Ekkor könyveltem el abszolút töketlennek. Hát nem
látta azt a szexi, dühös kifejezést Haley arcán? Még engem is arra késztetett,
hogy ha ez a barom nemet mond, akkor vigyem már el arra a mozira. El tudtam
képzelni, miket vágna a fejemhez, amíg odaérnénk. Csak vigyorogni tudtam ezen.
- Nagyszerű – nyomtam Bob kezébe a jegyeket. – De
sietnetek kell, fél óra múlva kezdődik.
- Oké – mondta lassan, és tétován rápillantott
Haleyre.
Haley észre sem vette, engem nézett villámló
szemekkel.
- Jobb, ha indultok is – ragadtam karon, ahogy egy barát
tenné, Bobnak meg odavetettem. – Tényleg, kösz!
Még a kocsihoz is elkísértem őket, de csak akkor
hagytam abba az erőltetett vigyorgást, amikor végre elhúztak arra az idióta
filmre. Nem tudtam volna pontosan megmondani, mikor vált erőltetetté. Talán amikor
Bob anélkül ült be az autójába, hogy Haleyre nézett volna, vagy épp akkor,
amikor Haley felhagyott a dühöngéssel, és rólam rá fordította a tekintetét, ami
tele volt gyengédséggel azért a srác iránt. Úgy nézett ki, szarabb napom nem is
lehetne. Aznap kezdtek el járni.
*
Matt szokás szerint mindent elcseszett. Csak a fejemet
fogtam a dolgokra, amiket Emilyvel művelt, a veszekedéseik kívülálló szemmel
idiótaságoknak tűntek, és bármennyire is bírtam Mattet, Emily oldalán álltam.
Még mindig előttem volt, ahogy lángoló szemekkel, dacos arckifejezéssel az
arcán közli velem, szereti Mattet, de ha előbb mondom el neki, mint ő, akkor
nagyon megbánom. Soha nem hallottam még lányt olyan véglegesen és
megingathatatlanul kimondani azt a szót, egyszerűen hagynom kellett, hogy ő
mondja el Mattnek. Tudtam, ha tőle hallja ugyanúgy, akkor talán már képes lesz
bízni abban, hogy Emily és ő, ha nem is örökre – bár Mattet ismerve sosem lehet
tudni –, de összetartoznak. Úgy sejtettem, már igazán nem kell sok, hogy
Emily-Matt projektet sikeresnek nyilvánítsam.
A Haley-Johann dolog más tészta volt, egyszerűen
képtelen voltam kiverni azt a lányt a fejemből, de ez nem az én hibám volt.
- Ízlik? – kérdezte anyám, amikor egy szelet
süteménnyel leültem a konyhaasztalhoz kései reggeli gyanánt. – Haley segített
megcsinálni.
- Finom – mormoltam, mire anyám elégedett képet
vágott.
- Dean, mit csinálsz ma délután? – ugrott elém Lissa
vidáman egy másik alkalommal. – Nincs kedved egy Scrabble partihoz? Képzeld,
Haley átjött, és majdnem megverte apát! El tudod ezt hinni? Engem és anyát
simán megvert, de apát senki nem győzi le! Áthívom ma is, nincs kedved jönni?
- Nem érek rá – hűtöttem le.
Legközelebb apám kapott el.
- Azon gondolkodom, hogy túl nagyok vagytok-e
kempingezni – csapkodta meg a vállam. – Emlékszel, milyen jókat horgásztunk
régen?
- Aztán Lissa odaosont, és visszaengedte a halakat,
mondván mekkora állatkínzók vagyunk – vigyorodtam el.
- Haley említett egy csodás helyet, ahol tudna intézni
nekünk kedvezményes foglalást, mit szólsz?
Azt szóltam, hogy a családom áruló, és lassan jobban
bírják Haleyt, mint engem. Hihetetlenül frusztráló volt.
Egyik nap épphogy hazaértem a suliból, a kezét
tördelve találtam rá anyámra.
- De jó, hogy jössz! Baj van Haleyvel!
- Milyen baj? – vontam fel a szemöldököm gyanakodva.
- Átmentem, hogy megkérdezzem, nincs-e kedve segíteni
összeütni pár kekszet, de elutasított! – Ezt úgy mondta, mintha ez furcsa
lenne. Normális korombeliek nem töltenek ennyi időt mások őseivel. Persze Haley
nem volt normális, így tőle talán furcsa.
- Biztos más dolga volt – vontam vállat.
- Dean, látnod kellett volna! Az arca nem is sápadt
volt, egyenesen szürke, és mindkét szemét kisírta… Valami nagy baj lehet!
- És most én mit csináljak? – hitetlenkedtem.
Persze nem kellett volna kérdeznem, öt perc múlva
kelletlenül kopogtattam Haley ajtaján. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá,
amikor ajtót nyitott, és máris görcsbe rándult a gyomrom. Tényleg sírhatott,
csupa nedvesség volt az a sápadt arca, és a szokásos csillogásnak nyomát sem
láttam a szemeiben.
- Haley, mi történt? – kérdeztem, de ő elfordította az
arcát.
- Semmi. Hogy vagy?
- Ugyan már, Haley! – léptem közelebb. – Barátok
vagyunk, nekem elmondhatod.
Úgy nézett rám, mintha nem számított volna rá, hogy
ezt mondom, és tulajdonképpen nem is volt szándékomban. A szemei megteltek
könnyekkel, a szája megremegett, majd lehajtott fejjel nekem nyomult, és
szorosan átölelt. Önkéntelenül is átfogtam az apró vállait, ahogy zokogni
kezdett. Tökéletesen illett a karjaimba a törékeny teste, és bár egy szimpla ölelés
volt, mégis valami furcsa gyengédség vett erőt rajtam, ahogy végigsimítottam a
hátán.
- Minden rendben lesz. Mi a baj? Johann? –
kérdezgettem, de csak megrázta a fejét a mellkasomba dörzsölve az arcát.
- Miranda kisasszony – szipogta fuldokolva. –
Lerontotta a jegyem, mert pikkel rám! Pedig úgy igyekeztem, de azt mondta,
tehetségtelen vagyok, és… – Itt volt valami, amit nem értettem, mert a pólóm
felfogta a hangját. – Forró kávéval öntött le! Megéghettem volna, tudod?
Annyira megalázó volt! Csak Johann állt mellettem, kényszeríttette Nate-et, hogy
kérjen bocsánatot tőlem. Úgy meglökött, Dean! Mindenki utál abban a hülye
suliban Tamy meg Esther miatt, de nem is ezek zavarnak, tudod? – Felemelte a
fejét, és könnyes szemmel felnézett az arcomba. – Miranda kisasszony egy lotyó!
Apa barátnője volt még anya előtt, és ezért utál! Megmondtam neki, hogy apa
akkor sem fogja szeretni, ha engem megbuktat! De el tudod ezt hinni?
Felfüggesztettek két hétre! Még csak nem is azért, mert ráborítottam Esther
fejére azt a salátát, hanem az igazság miatt! És elmondják a szüleimnek, meg
fogják tudni! – zokogott tovább kifogyva a szuszból.
Hirtelen észbe kapott, és úgy engedett el, mintha
égetném. Nyilván Johann jutott eszébe, és hogy miért pont nálam vigasztalódik.
Hülyeség, de akkor épp semmi bajom nem volt az ölelésével, nem is értettem,
miért ódzkodtam annyira. Ennek kivételesen nem volt nyugtalanító szexuális
felhangja, csupa barátias dolgot éreztem. Végre.
Némán figyeltem, ahogy megtörli az arcát, és a
hallottakat emésztettem.
- Ez igaz? – hitetlenkedtem. Komolyan, milyen iskola,
ahol forró kávéval öntik le a diákokat, és a tanárok szülők után futkosnak?
Eszembe jutott, amikor Matt bezárta Emilyt abba a bizonyos tárolóhelyiségbe, és
rájöttem, hogy teljesen átlagos.
- Melyik része? – pillantott rám lesújtottan.
- Az a nő meg az apád tényleg együtt voltak?
- Apa mesélte múlt nyáron. De az már vagy húsz éve
volt, apának is csak akkor jutott eszébe, mikor összefutottunk azon az üvegszem
kiállításon, aminek a szórólapján apa neve is szerepelt, azért is jött el
Miranda kisasszony. Legalábbis gondolom, mivel még csak nem is szemüveges, nem
tudom, miért érdekelnék különben az üvegszemek.
Kirobbant belőlem a röhögés Haley szavai nyomán. Dráma
az üvegszemek között? A fejemben lévő kép a legröhejesebb dolog volt, amit
valaha elképzeltem.
- Most meg min nevetsz? – kérdezte tőlem dühösen.
Nagy nehezen kinyögtem, mire megenyhült a tekintete és
az üvegszem kiállításról kezdett mesélni. Ezt komolyan látnom kellett, úgyhogy
megígértettem vele, hogy egyszer elvisz. Már megnyugodott kissé, míg a nevetőgörcsöm
tartott, és félrehajtott fejjel nézett rám a kis flörtölős mosolyával. Meg
mertem volna esküdni, hogy tetszik neki, amit lát belőlem, és akkor épp volt
bennünk valami közös. Nekem is nagyon tetszett, amit láttam.
- Szóval nem mondod el a szüleidnek? Szerintem nem
haragudnának.
El akartam terelni a témát a figyelmemmel együtt, mire
kifakult csillogás a szeméből, ahogy felsóhajtott.
- Nem is az a gond, hogy haragudnának. Nem lennének
mérgesek, mert szeretnek engem, viszont csalódnának. Nem mondanák a szemembe,
de tudom, hogy így lenne, és azt nem tudnám elviselni. Többször nem
csalódhatnak bennem! – A szemei tágra nyíltak a gondolatra, mintha ez lenne a
legrosszabb rémálma.
- Többször? – kérdeztem. – Mikor csalódtak benned
először.
- Nem fontos – rázta meg a fejét.
- Érdekel – mondtam kissé kérlelően.
- Miért érdekelnek téged folyton más bajai? Irigylem a
gondtalan életed.
Tulajdonképpen nem volt gúny a hangjában, mégis
felhúztam magam.
- Nem gondtalan az életem. Nekem is vannak problémáim.
- Akkor miért nem azokkal törődsz? Mit kérsz inni?
Tényleg, miért is nem a saját problémáimmal törődöm?
Miért akarom mindenáron, hogy Haley megvigasztalódjon? Ugyan ki vagyok én neki?
Egy barom, az vagyok!
- Mennem kell – döntöttem el, és elindultam kifelé.
Nem bírtam megállni, hogy vissza ne szóljak. –Törődnöm kell a problémáimmal!
- Nem akartalak megbántani! – szólt utánam Haley
értetlen hangon.
- Tudom – morogtam. – Majd beszélünk!
Anyám az ajtóban várt odaát.
- Mi történt? Jól van?
- Semmi baja – legyintettem. – Nem kell neki
vigasztalás, és semmi más sem. Miért nem hagyod már békén? Nem fogunk
összejönni, akármennyire akarod!
- Dean! – háborodott fel. – Vigyázz, hogy beszélsz
velem! Nem tagadom, hogy mondtam neked párszor, mennyire összeilletek, de nem
azért kértem, hogy beszélj vele, mert reménykedtem valamiben! Hát nem látod,
milyen magányos az a lány? Azt hittem, ennél jobb emberismerő vagy! – Azzal
csalódott képpel ott hagyott.
Magányos? Különös módon zavart a dolog. El nem tudtam
képzelni, hogy egy olyan vonzó és vidám lány, mint ő, hogyan köt ki viccek
célpontjaként, még annak ellenére sem, hogy ismertem a lefolyását ezeknek az
iskolai zaklatásoknak. De ha Haley ezek igazi célpontja nem kellene
félénkebbnek lennie, vagy sokkal sebezhetőbbnek látszania? Rájöttem, hogy talán
ez lehetett az oka annak, hogy nehezen tette meg a lépést Johann felé. Milyen
lehet most a kapcsolatuk? És az a balfék miért nem tett valamit Haley kiutálása
ellen?
Végül úgy döntöttem, még aznap beszélek vele, épp
akkor indultam, amikor Karen hazajött. Már abból a béna módból, ahogy Haley
anyja leparkolt, tudtam, hogy tud a történtekről. Kíváncsi voltam, igazak-e a
lány félelmei, vajon tényleg csalódott-e Karen.
- Karen, szia! – szólítottam meg, ahogy kiszállt a
kocsiból. Határozottan ideges volt, és rögtön az ajtajuk felé kapta a
pillantását, amikor az kinyílt.
- Haley, felfüggesztettek? Miért nem szóltál, hogy
gondjaid vannak az iskolában? – Nem volt dühös, de még csalódott sem, úgy
beszélt Haleyvel, mintha attól félne, a lánya menten összeroppan. Csodálkoztam,
hogy ennyire nem ismerte a saját gyerekét. Igaz, kisírta magát, de most már
jobban volt, ez rögtön látszott rajta. Túl erős volt ahhoz, hogy sokáig
sajnáltassa magát, úgy sejtettem, máris tervei vannak. – Azonnal felhívom apád,
és mindent megbeszélünk!
Karen bement, Haley kint maradt, és hitetlenkedve
nézett rám.
- Miért árultad el neki? Miért kell neked mindenbe
beleavatkoznod?
- Egy szót sem szóltam, Haley! – Fogalmam sem volt,
egyáltalán miért akartam segíteni, de akkor eldöntöttem, hogy nem teszem
többet. Sokadszorra. – Bocs, de másik bűnbakot kell találnod!
Nem állított meg, amikor otthagytam.
Így, hogy kiesett az egyik projektem, minden
lehetőséget megragadtam, hogy egyenesbe állítsam Matt és Emily sorsát.
Katasztrófa volt, főleg Matt miatt, aki mindent megpróbált, hogy irányítsa
Emilyt, aki a maga makacsságával ezt egyáltalán nem tolerálta. És még csak két
napja jártak. Kicsit elegem lett belőlük, úgyhogy amikor Zach átjött, hogy
csináljunk valamit, rábólintottam.
- Oké – öklözött a levegőbe vidáman. – Hová menjünk
csajozni? El sem hiszem, hogy végre igent mondtál! Azt hittem, már soha nem
sikerül magammal vinnem téged, te szent ember!
- Szent ember? – fintorogtam. Azért a szenttől messze
álltam. Kivéve persze, ha összehasonlítottam magam Zach-kel. Ha az én mércém a
szent, akkor ő maga az ördög.
- Az, hát! – vigyorgott, majd jó alaposan hátba vert.
– Ha nem tudnám jobban, azt hinném, van valaki, aki „tetszik” neked. – A
levegőbe rajzolt idézőjele furamód emlékeztetett Haleyére.
- Nincs senki.
- Akkor ez a gond – ötletelt Zach bólogatva. – Nem
mondom, büszke voltam, amikor összeszedted azt a numerát két hete, és utána még
csak fel sem hívtad, de ez nem a te stílusod, haver. Ehhez túl jó vagy, de nem
probléma, ha akarod, ma én se viszek haza senkit, kitartok melletted, ahogy
becsületes harcostárshoz illik. Tudok is egy jó… A francba, ez meg mit keres
itt?
Ez jelen esetben Mattet jelentette, aki feldúltan
érkezett hozzánk belezavarva Zach álomprogramjába. Emily és Matt összevesztek,
ezúttal súlyosan. Szerencsére volt otthon néhány sör, úgyhogy mire lenyomott
kettőt, kissé megnyugodva el tudta mondani, mi a frász van. A helyzet komolynak
tűnt, és Matt összefüggéstelenül vádaskodott mindenféle ostoba körülményre
hárítva a saját hibáját. Mivel jó barátnak tartottam magam, csak burkoltan
igyekeztem elismertetni vele, hogy az ő hibája.
Ez nagyon sok alkoholba került, a végén már én is úgy
éreztem, túl sokat ittam, ami nem szokásom, de a témához kellett. Az legalább
biztosnak tűnt, hogy sikerrel jártam, később úgy tettem ki Mattet a házuknál,
hogy elhatározta, mindent őszintén megbeszél Emilyvel.
Anyám persze nem örült, amikor hazaérve, nemcsak azt
látta rajtam, hogy ittam, de még azt is, hogy hazavezettem Matt kocsijával.
Hiába magyaráztam, hogy ő sokkal részegebb volt nálam – tényleg alig volt
bennem valami –, apám a szobámba küldött, mint egy gyereket.
Másnap, amikor felébredtem, ezredszerre is
elhatároztam, hogy soha többet nem iszom. A szobám forgott körülöttem, és a
fejem szét akart robbanni. Az egyetlen embert hívtam, aki segíthetett.
- Anya! – Már a hangom sem volt az igazi. Szívesen
mondanám, hogy meg akartam halni, de akkor még nem. Nemsokára nyílt az ajtóm. –
Ne húzd el a függönyt, anya! – könyörögtem.
- Csak kinyitom az ablakot, mert nagyon büdös van. Ne
aggódj, nincs hideg kint, de kell egy kis friss levegő.
- Haley?! – kaptam fel a fejem.
Na, ekkora akartam meghalni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése