13. A legnagyobb félreértés

 

Az a bárgyúmosolyú Johann visszatért. Épp frissen facsart narancslével próbáltam valami életet verni magamba a lehető leggyönyörteljesebb éjszaka után, amivel Haley ajándékozott meg – olyan heves, merész és tökéletes volt, utána hosszú percekig csak feküdtünk kidöglötten, mint akik a végórájukat élik, míg végül elaludtunk, engem biztos el is kaptak volna a szülei, ha nem ébredek fel időben –, amikor észrevettem a barom kocsiját a felhajtójukra gördülni. Mi a franc?!

A pasas halál nyugalmasan kiszállt a kocsiból, és becsengetett Haleyékhez. Úgy sejtettem, Haley még alszik, meztelenül, zilált hajjal, ahogy hagytam, úgyhogy a küszöbön álló fickó gondolata nagyon nem tetszett. Maradnom kellett volna, hogy én fogadjam el szál gatyában, hadd egye a fene a barmot! Megint csengetett. Már majdnem megörültem, hogy Haley be sem engedi, de aztán kinyílt az ajtó, én meg majdnem kiköptem a narancslevet.

Kibontott hajjal, egy szál vékony köntösben, mezítláb nyitott ajtót! Majd kellemesen elcsevegtek, és mosolyogva beinvitálta Johannt. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, úgy éreztem, mentem felrobbanok, és ez csak fokozódott, ahogy teltek a percek.

Mi a halált művelnek? Egyáltalán Haley miért engedte be? És miért nem vett fel valami ruhát a francba is?!

Számoltam az időt, kezemben a narancslével, amit már képtelen lettem volna leerőltetni a torkomon. Mit keres nála Johann? Haley hívta volna? Túl gyanús volt ez ahhoz, hogy ne gyanakodjak. Eltelt az első húsz perc, és én fontolgattam, hogy átmegyek becsöngetni, de valami megállított. Oké, nem valami, a saját borús gondolataim.

Mert mi jogom van nekem átmenni? Nem jártunk konkrétan Haleyvel, semmi közöm hozzá, hogy kivel mit csinál a kora reggeli órákban egyetlen szál köntösben. Az éjjel sikerült alaposan meglepnie mindazzal, amit művelt velem az ágyban, mi van, ha mindez és a tegnapi is csak gyakorlás volt számára? Johannra gyakorolt, hogy bevessen valami végső csábítást, amivel majd ugyanúgy térdre kényszeríti a srácot, ahogy velem tette.

De ha nem is műveltek semmit – mert ebben hinnem kellett, bízni akartam Haleyben –, akkor is el tudtam képzelni, ahogy flörtölget a mellén kihívóan szétnyíló köntösben, vagy épp megmutogatja a lábfején a sebeket, esetleg Johann csak elnézi a haját, ahogy én szoktam…

A féltékenység szinte megfojtott. Haley persze azt mondta, nincs közöttük semmi, és én hajlottam rá, hogy elhiggyem, de azt is mondogatta még mindig, hogy szeret, szóval nem lehettem teljesen biztos. Fogalmam sem volt, mikor hazudik, és mikor mond igazat, túl jól csinálta az előbbit.

Végül majdnem huszonhét perc szenvedés után kinyílt az ajtó, és kijöttek. Haley fel volt öltözve, hozzá nagyon vidámnak és elégedettnek tűnt Johann oldalán, sőt annak is ott volt a képén az a bárgyú mosoly. Elmenni készültek a fickó kocsijával. Mégis hová? És miért?

Johann kinyitotta a csomagtartót, és a mosolygó Haley felé nyújtott egy piros sisakot.

– Hát, persze! – mordultam fel. – Az építkezés!

Haley annyira mosolygott, amikor a fejébe húzta azt a hülyeséget, hogy még a fogait is láttam. A fickó ráfestette a nevét meg valami virágokat, és úgy tűnt Haley mindjárt elalél tőle, egyre csak ugrándozott Johann kocsijának tükre előtt, és simogatta a sisakot, miközben hadarva beszélt. Mindketten nevettek, aztán beültek a kocsiba és elhajtottak.

Ez rátette a bélyegét az egész napomra. Ingerült voltam, és csak arra tudtam gondolni, mi zajlik közöttük azon az építkezésen? Haley, fűrészelünk egyet? Úgy, csavard csak azt az anyát a csavarra! Megnézed, mekkora kalapácsom van? Akarod, hogy beverjek vele neked valamit? Hányinger! De elég volt csak arra gondolnom, hogy Haley létrára mászik, Johann meg lentről stíröli a fenekét. Ki akartam nyírni a fickót!

Haley csak késő délutánra ért haza, szemmel láthatóan megviselve, de mosolyogva, mint akinek soha nem volt jobb napja. Valamit még bizalmasan sutyorgott Johannal, aztán bement a házba, ahol az apja várta. Szerettem volna minél előbb átmenni, de a szülők otthon voltak egész este, és amikor elcsendesedett a ház, elkezdtem feladni a reményt, hogy még aznap elmennek valahová. Próbáljak meg így beszökni Haleyhez?

Frászt kaptam a gondolattól, hogy miközben a sötét folyosón osonok, az apjába ütközöm, de képtelen voltam távol maradni. A bejárati ajtó nyitva volt, ahogy Haley szobája is, amit gyorsan bezártam magam után, amint beléptem. Nem mertem megszólalni, de nem is kellett.

Haley várt rám, fészkelődni kezdett, amint beléptem, és amikor odaértem az ágyhoz, átkarolta a nyakam, majd szó nélkül csókolni kezdett. Ezúttal nem kapcsoltunk lámpát, de még csak instrukciók sem kellettek, ismertem a testét, és ő ismerte az enyémet, nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy kifejezzem, azt akarom, hogy az enyém legyen, és maradjon is az.  

Később úgy bújt hozzám, mintha én lennék az egyetlen az életében, és ezt el is akartam hinni.

– Előző nap milyen voltam? – suttogta hirtelen.

– Őrjítően szexi – mondtam nem túlozva el. – Isteni, felülmúlhatatlan.

– És volt neked… volt már korábban is olyan élményed? – Furcsa volt a hangja, mintha szerette volna, ha nem, csak azt nem értettem, pontosan miért. Örült volna, hogy ő az egyedüli, akitől így érzem magam? Szerette volna, ha kimondom, hogy soha még csak nem is álmodtam olyan intenzív szeretkezésekről, mint amilyeneket vele élek át? Vagy mondtam volna egyszerűen, hogy legyen egyedül az enyém, mert nem akarom senki másnak átengedni? Nem tettem.

– Még soha, Szépségem – válaszoltam, mire felsóhajtott, aztán hamarosan elaludt.

Én is aludtam, mert elmenni nem voltam képes, inkább a végsőkig akartam húzni az éjszakát, amíg arra nem figyeltem fel, hogy világos van kint, mi meg még úgy kucorodunk össze, mintha nem lenne holnapunk. Ez nem volt igaz, legalábbis nem gondoltam, hogy többé majd nem látjuk egymást, csak mert lejárt a három nap. Hiszen jól ment, Haley és én úgy illettünk egymáshoz, mint két mágnes.

Mindazonáltal el kellett tűnnöm a házból, mielőtt az ősei is felébrednek, még mindig nem hiányzott, hogy rajtakapjanak minket. Igyekeztem óvatosan kimászni Haley ágyából, nehogy felébresszem, de nem sikerült.

Kinyitotta a szemét, és elégedetten mosolygott.

– Reggel van.

– Megpróbálok kilógni, mielőtt a szüleid felébrednek – mondtam, mire csalódottan nézett.

– És ha maradnál? – kérdezte kacér hangon.

– Nem lehet – nevettem el magam, és bár nagy volt a csábítás, felvettem a gatyámat. – Csoda, hogy eddig nem buktunk le.

– És ha visszajönnél később? Velünk reggelizhetnél, mielőtt munkába megyek.

– Veled és a szüleiddel? – húztam át a fejemen a pólómat, és ránéztem, viccel-e. Nem viccelt. – Kizárt. Megbolondultál? – Az apja megfojtana vagy megmérgezne, ebben biztos voltam.

– De hát… miért? – kérdezte értetlenül. – Azt hittem, most, hogy letelt a három nap, meggondoltad magad.

– Mivel kapcsolatban?

Nem tettethettem végsőkig a hülyét, megint azt akarta, hogy ígérgessek, mintha csak azért lett volna ez a három éjjel, hogy kihúzza belőlem a szót.

– Eltelt a három nap, azt hittem, mondani fogsz valamit! – nézett rám csalódottan. Közben már felkelt ő is, és magára aggatta a köntösét.

– Tudtam, hogy ez lesz – sóhajtottam fáradtan. Miért mindig itt lyukadunk ki? – Figyelj, nem fogok hazudni neked…

– Nem is vártam el! – vágott közbe feldühödve. – De azok után, ami kettőnk között történt, igenis tartozol annyival, hogy elmondd, mi lesz ezután!

– Mégis mi a franc lenne, Haley? – horkantam fel. Hát, honnan tudnám, mi lesz? Mi vagyok én jós? – Akarod, hogy ma éjjel is átjöjjek? Én akarom.

– De miért éjjel, Dean? Én csak éjjelre kellek neked? Csak éjjel vagyok jó? Gyere át délután, és…

– Tudtam, hogy ez fog történni! – állítottam meg. – Követelőzöl, meglepődtem volna, ha nem így lesz! Azt hitted magadhoz láncolhatsz, mint egy pitiző kutyát? Már most mondom, hogy nem fog sikerülni!

Ez elhallgattatta egy időre. Persze elképzeltem, milyen elvárásai lennének, és kizárt volt, hogy belemenjek egybe is. Jópofizni a szülőkkel? Ígérjem, hogy ezután örökké együtt leszünk, mikor szeptemberben elhúzok egyetemre? Mégis mit vár?

Pechemre majdnem elkezdett sírni, nekem meg rá kellett szólnom, hogy ne tegye, és ő rögtön fel is hagyott vele, hogy rám kiabáljon.

– Csak azt hittem… azt hittem, nem vagy ennyire önző. Meg sem próbáltál belém szeretni, igaz? Csak kihasználtál!

A vádaskodása feldühített. Én voltam, aki kihasználta? A nagy francokat! Ő volt, aki az ágyamba bújt, ő az, aki megjátssza a nagy ártatlanságot, közben meg egy vérbeli csábító! Amikor ezeket a fejéhez vágtam, ő azzal vágott vissza, hogy én is megjátszom magam.

– Órákat beszélhetnénk arról, hogy ki hazudott a legtöbbet! – közöltem vele összeszorított fogakkal.

– Rendben, Dean! – kiáltott rám. – Akkor mondd meg, miben hazudtam! Gyerünk!

– Azt hazudtad, te és Johann együtt vagytok! – vágtam rá.

– Mert piszkáltál! – mondta, mintha az én hibám lenne. – Mert mikor elküldtél minket moziba, csak kitett a mozi előtt, és otthagyott, nekem meg haza kellett gyalogolnom! Mit mondhattam volna?

– Az igazságot, Haley! – Azért meglepett, hogy az a barom nem vitte el moziba akkor. Mi a frász ütött belé? – Én csak azt kértem tőled!

– Mondd, még miben hazudtam! – szólított fel.

– Anyámmal találtad ki ezt az egészet! Hogy hogyan csábíts el engem, míg én hülye nem veszem észre, mi folyik a szemem előtt!

Haley meglepett arcot vágott.

– Nagyképű vagy, Dean! Azt hiszed, hogy valaha is eszembe jutott ilyeneket mondani Marynek?

Mondani talán nem, de hallgatni anyámat? Ebben biztos voltam.

– Kisfiam, menj át Haleyhez, nézd, milyen magányos szegényke a szülei sosincsenek otthon! Menj, beszélgess vele! Tölts vele több időt! Hívd el randizni! – utánoztam anyám dühítő hanglejtését. – Aztán, mikor kiderült, hogy te voltál a szűzlány, akit én, felelőtlen barom olyan csúnyán kihasználtam: Vállald a felelősséget a tetteidért! meg Vidd el a szalagavatóra, annyira szeret téged! Egyedül én tudom, mennyire kétszínű és hazug vagy, Haley, mindenki mást sikerült maximálisan megtévesztened!

Ez elnémította, és csak nézett pár pillanatig.

– Sosem mondtam, hogy szeretlek – mondta végül, és ennek az őszinteségében most nem tudtam kételkedni. Ez igaz volt, és mégsem. Mondta ő eleget, csak sosem komolyan. Ez volt a különbség kettőnk között!

– Hiszen az elmúlt három éjjel folyamatosan azt hazudtad! – emlékeztettem. – De én nem fogok szerelmet vallani neked, akárhogy erőlteted, mert nem szeretlek, érted?

– Sosem mondtam Marynek! – közölte velem, és elszántan nézett rám. – Egyedül csak neked, és csak azért, mert ez az igazság! Az a te bajod, ha nem hiszed el! – Nem, tényleg nem hittem el. – A lényeg az, hogy meg sem próbáltál szeretni!

– Mert nem is akarlak szeretni! – förmedtem rá. Ez is igaz, de rögtön megbántam, hogy kimondtam, mert láttam a fájdalmat a tekintetében. Neki ez fontos volt, és most megértette, hogy nem lesz az, amit ő akar. Vagy az lenne az igazság, amit mond, hogy valóban szeret engem? A gondolat fejbe vágott, de nem annyira, mint a saját hülyeségem. Persze, hogy nem szeret. A szerelem nem ilyen.

– Ha nem is akarsz szeretni, miért jöttél át az utóbbi három éjjel? Most tagadd le, hogy csak ki akartál használni! Azt játszod, hogy jó vagy és kedves. – Olyan csalódottnak látszott, hogy nem is tudtam, mit mondani.  – Ezért szerettem beléd, mert azt hittem, ez az igazi arcod, pedig megmondtad, hogy nem. Akkor te is hazudtál, mint én?

Könnyes volt a tekintete, miközben ezt kérdezte, és én nem bírtam ki, visszaléptem hozzá, és megfogtam az arcát, hogy magam felé fordítva tanulmányozhassam. Szomorúság, csalódottság és fájdalom, ezt láttam rajta.

– Most is hazudsz? Már nem is tudom megmondani, mikor mondasz igazat – mormoltam, mire belefúrta a tekintetét az enyémbe.

– Akarsz hallani valami nagyon igazat? Szeretlek! – Olyan fény égett a tekintetében, amitől durván dübörögni kezdett a szívem. Igaz lenne? Elhihetem, amit mondott? Hirtelen eltűnt a fény, és én összezavarodtam. – De ehhez nem eléggé. Ha nem is próbálod meg, akkor nem kell hinned nekem. Csak menj haza, és felejtsük el, ami történt!

Egy ultimátum? Vagy mindent vagy semmit? Mondjam, hogy szeretem, és higgyem el, hogy ő is, különben menjek a fenébe? Ezt nem néztem volna ki belőle!

– Ezzel most arra célzol, hogy többet nem lesz közünk egymáshoz csak azért, mert nem hazudom, hogy szeretlek…

– Nem, Dean! – állított meg. – Nem érted? Én nem akartam, hogy hazudj nekem! Azt akartam, hogy igaziból mondd nekem, de most már nem akarom. Te ugyanúgy átejtettél engem, ahogy én téged! Utálom az iskolát, tudod, miért?

Fogalmam sem volt, miről beszél, csak az dübörgött a fejemben, mi van, ha valóban szeret engem. Ha igazat mond, meglehetősen furcsán fejezi ki magát, főleg, ahogy ennyire rám erőlteti ezt a beszélgetést. Ez nem szerelem, a fenébe is! Akkor nem adna ultimátumot, nem próbálna bűntudatot kelteni bennem, nem bújt volna el, miután lefeküdtünk, és legfőképp nem járna össze más pasasokkal! Még mindig az iskolájáról hadart valamit, csakhogy ez nem a francos gimi volt, ahol mindenféle játékokat űznek az emberek!

– Ha ezzel most meg akarsz hatni…

– Meghatni? Nem, azt akarom mondani, hogy azt hittem, te más vagy, de nem. Olyan vagy, mint Tamy Westner! Mindent megtettem, hogy kiengeszteljek, de te nem akartál megbocsátani. Átnézel rajtam, és hazugsággal vádolsz akkor is, mikor igazat mondok. Még csak nem is ismersz, ráadásul meg sem akarsz ismerni!

– Hagyd ezt a baromságot! Nincs olyan porcikád, amelyiket ne láttam volna. Ne mondd, hogy…

– Mi a kedvenc színem, Dean? – kérdezte a vizsgáztató hangján. – A tiéd a kék, mi az enyém?

– Mit bizonyít ez? – kérdeztem értetlenül. – Még sosem került szóba. – Hiszen ő volt, aki nem akart beszélgetni, én próbáltam!

– Látod, meg sem kérdezed! Itt volt a lehetőség, és nem kérdezted meg, mert nem érdekel téged. – Mi ez a nem érdekel engem hülyeség? Én zárkóztam be? Én voltam, aki… – Igazad volt, félreismertelek – sóhajtotta végül, és ez olyan véglegesen hangzott, hogy megrémültem.

– Szóval menjek el? – förmedtem rá hitetlenkedve. – Most kidobsz engem?

– Szeretsz engem, Dean? – kérdezte a lehető legártatlanabb hangján.

– Nem szeretlek – vágtam rá dühösen, de még mindig dübörgött a szívem. Ennek nem így kellene lennie! Miért kell ennyire bonyolultan viselkednie?

– Igen, akkor menj el! – Megint az a véglegesség, nyugodt tekintettel nézett rám, nekem meg még mindig nem akaródzott mozdulni. Egyszerűen nem hittem el, hogy kidob.

– Haley – kezdtem végül próbálva leplezni, hogy kivagyok miatta –, ha most kidobsz, nem lesz visszaút. Akkor mindennek vége! – Hazudtam, mert tudtam, hogy nem akarom annyiban hagyni.

– Vége minek, Dean? Annak, hogy a szeretőd vagyok? Hogy éjjel azt hazudod, akarsz engem, nappal pedig átnézel rajtam? – Mikor néztem át rajta? Még csak nem is találkoztunk nappal, ő ment el Johannal. Mit várt? Hogy utána megyek? Vagy bekopogok a szüleihez, akik utálnak engem, és közlöm velük, hogy jöttem Haleyvel lógni? – Jó, mert ebből nem kérek! Menj csak! Nem fogok sírni utánad!

Ezt elhittem, csak az volt a kérdés, fordítva is így lesz-e. Szánalmas lehettem megint, de csak bámultam Haleyre.

– Nem akartál semmit mondani nekem? – célozgatott végül. – Semmit nem akartál kérni?

Most jött volna az, hogy szerelmet vallok, és bocsánatot kérek? A legszarabb érzés az volt, hogy egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy feladva az elveimet, megteszem.

– Semmi olyasmit, amit elvártál volna! – mondtam végül büszkén, de az nagyjából csak engem boldogíthatott.

– Akkor tényleg menj, Dean – csóválta meg a fejét. – Félreértettelek.

– Jó! – csattantam fel. – Isten veled!

Eljutottam egészen a kilincsig. Nem sok kellett hozzá, hogy kimenjek, de én gyenge állat megtorpantam megint. Mi van, ha én értettem félre valamit?

– Mondd meg, hogy miért menekültél el előlem azon az éjszakán! Miért tűntél el, ha szeretsz, ahogy állítod?

– Én ott voltam! Te néztél át rajtam! – A francba, nem kellett sokat tűnődnöm, hogy rájöjjek, ez így történt. – Ott álltam melletted, amikor a szemembe mondtad, hogy nem voltam ott. Ne tettesd, hogy engem vártál! Csalódtál, hogy én voltam ott, nem a szexistennő, akit elképzeltél.

– Nem rád számítottam – kezdtem az igazsággal. – Mert sosem hittem, hogy képes vagy bebújni az ágyamba, Haley! Tisztességesebbnek hittelek!

– Én is téged. – Touché, megint. De akkor is ő kezdte! Ő volt, aki odajött hozzám, és azt hazudta, szeret, majd lelépett, mintha az egész meg sem történt volna! Aztán meg Johannal kezdett el járni, akivel még mindig van valami, úgyhogy ne próbálja meg beadni nekem, hogy megbántódott!

– Nem kellett volna átverned! – mondtam végszóként, és kinyitottam az ajtót, hogy elmenjek.

– És neked? – kiáltott utánam. – Egyedül én vagyok a felelős, azt állítod? Azt mondtad, szeretsz, te hazug! Azt mondtad, gyönyörű vagyok, és hogy örökre a tiéd maradok! Ezeket miért hazudtad?

– Nem kellene részegekkel ágyba bújnod! – vágtam rá. Nem emlékeztem rá, hogy ezeket tényleg mondtam, legalábbis addig, amíg végig nem gondoltam. Szeretlek. Már régóta. Csak téged. Én pedig azt feleltem, én is szeretem, és ő ugyanúgy elhitte, ahogy én. A francba, mit tettem?

Amikor ránéztem, könnyek folytak az arcán.

– Bocsánatot akartam kérni! – folytatta. – Annyira szerettelek, hogy nem tudtam volna úgy lefeküdni, hogy haragszol rám, amiért hazudtam neked Johannról, ezért mentem át. Nem tudtam, hogy részeg vagy, és le fogsz teperni!

Döbbenten meredtem rá. Így történt volna? Átjött, és én rámásztam az akarata ellenére? Úgy éreztem, nem hazudik, de hazudnia kellett! Egészen mást mondott nekem!

Hirtelen Haley apja jelent meg mellettem, és rám üvöltött valamit, de nem érdekelt.

– Hazudsz! – mondtam keményen, mégis bizonytalanul.

Haley elfordította rólam a könnyes pillantását, és higgadtan ránézett az apjára.

– Hagyd, hogy megbeszéljem vele! – kérte azon a lágy, ártatlan hangon, amit a szüleivel szemben használt mindig.

Az apjára is hatott, mert bármit is tervezett velem, nem tette meg.

– Takarodj a házamból! – förmedt rám, de hagyta a lányának, hogy kövessen lefelé az emeletről.

Csak a kijárat előtt fordultam vissza Haleyhez. Már megint csupa maszat volt az arca, és a hosszan lelógó zilált hajával inkább tűnt áldozatnak, mint csábítónak. Az én csábító áldozatom volt.

– Nem tepertelek le – mondtam, bár már semmiben nem voltam biztos –, te is akartad, bevallottad!

– Bocsánatot kérni mentem! De te meg sem ismertél! – kezdte fájdalmasan, amitől teljesen nyomorultnak éreztem magam megint. – Azt hittem, igen! Azt hittem, hogy azért csókolsz meg, mert belém szerettél, ahogy én beléd. Azt hittem, azért szeretkezünk, mert szeretjük egymást. – Minden szava valaminek a lezárása volt. Kettőnknek. – Belegondoltál valaha, hogy milyen érzés volt megtudni, hogy nem tudod, ki vagyok? Végig arról papoltál, mennyit szenvedtél, de arra nem gondoltál, hogy mi volt velem!

Némán bámultam rá, ahogy közelebb lép, de csak az ajtót nyitotta ki, hogy kidobjon rajta. Megértettem miért teszi, de vissza akartam fordítani az egészet. Fogalmam sem volt, hogy tehetném.

– Sosem volt barátom, sosem csókolt meg senki előtted! Miért hibáztatsz azért, hogy álmodoztam? – Nem lehet, hogy én voltam az első csókja! Ezt nem mondhatta komolyan! – Igen, azt mondtad, ne tegyem, de én mégis reménykedtem benne, hogy három éjszaka elég ahhoz, hogy elvigyél egy igazi randira! Hogy talán szégyen nélkül mutatkoznál velem a családod vagy a barátaid előtt. Hogy megszeretsz annak ellenére is, hogy csúnya vagyok!

Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak először, a vége csupa félreértés volt, most már leesett, mit kellett volna kérnem. Azt hitte, nem akarok randizni vele? Hogy szégyellem? Mert csúnya?

Gyengéden megérintettem az arcát, hogy rám nézzen, és elhiggye, amit mondani fogok.

– Szépségem, te nem vagy csúnya! – Az ujjaimmal majdnem elsöpörtem az összes könnyét, de aztán ellökött magától.

– Ne merj sajnálni engem! – Most másvalami is kicsengett a hangjából. Gyűlölet, amit még sosem hallottam tőle. – Menj el, Dean! Ennyi volt, már nem fogok erről álmodni, oké?

– Nem! – A francba is, hiszen akartam az álmait! – Egy randit akartál? Ez rendben van, én…

– Nem! Nem kell megjátszanod magad! Megmondtam, hogy ehhez nem szeretlek eléggé, de nem is bánom – törölte meg a szemét. – Sajnálom, hogy nem az voltam, akit kerestél, most legalább tudom, hogy én sem téged akartalak. – Nem hittem volna, hogy puszta szavak ennyire belém tudnak vágni, pedig megérdemeltem őket. Fájtak is rendesen. – Most menj, kérlek! Tudom, hogy nem bírod a drámázást, de nekem most sírnom kell!

– Haley! – könyörögtem, amikor rám nézett. – Kérlek…

– Ez az utolsó alkalom, ígérem! – hallgattatott el, és már nem is figyelt rám. Nem volt kíváncsi, bármit is akartam mondani. – Esküszöm, hogy többet nem sírok miattad, úgyhogy nem kell bűntudatod érezned, meg semmi ilyesmi. Mindenki sír, amikor elveszít egy álmot, ennyi az egész, most menj!

– Haley…

– Menj! – A végleges hangját használta, amitől úgy éreztem, kicsúszik alólam a talaj. – És nem kell többet tettetned, hogy a barátom vagy! Mondd meg Marynek is, hogy nem akarom, vannak más barátaim!

Zokogva fordult el egyenesen az apja karjaiba, és én rájöttem, hogy mekkora egy barom vagyok. Én akartam lenni a vigasztalója, de soha nem lehetek. Itt egy nagy hiba csúszott a számításba, ugyanis én voltam, aki nagyobbat hibázott, aki hamisan ígért, aki csak elvette, amit akart, anélkül, hogy gondolt volna a következményekre. Megértettem, hogy Haley apja rám csapta az ajtót, mert én voltam az a rohadék is, aki tönkretette egy különleges, álmodozó lány ábrándjait. Én voltam a főgonosz ebben a történetben.

A hangja a fülembe csengett, én pedig újraírtam magamban a forgatókönyvet. Átjön, és megpróbál bocsánatot kérni tőlem, de én valahogy az ágyra kényszerítem, és elveszem az első csókját. Nem lassan, és alaposan, hanem vadul, és meggondolatlanul, aztán végigtapogatom azokon a helyeken, ahol mások még sosem tették, hiszen ha még csak nem is csókolózott soha… Végül elveszem a szüzességét. Nem feltétlenül csak erőszakkal, de főként, hiszen sírt és karmolt, próbált védekezni ellenem, én meg nem hagytam. Igaz, elértem, hogy élvezze, de a fenébe is, nem tudtam, hogy vele vagyok, ő pedig azt hitte igen.

Szerelmet vall, én pedig viszonzom, még ha egyikünké sem igazi. Haley teste mellé járt ez az ígéret, hogy ő igenis megpróbálja, én pedig csak úgy mondtam, nyilván nem gondoltam komolyan, mert akkor nem felejtem el. Aztán másnap ő ott volt… Felrémlett az elsápadó tekintete, amikor megkérdezte, tényleg elfelejtettem-e. A francba, a büdös életbe! Zach közölte vele, hogy mekkora egy állat vagyok, és ő megértette, és bántotta. Persze, hogy bántotta, hiszen elhitte előző éjjel, hogy szeretem. Talán el sem szökött, csak utána kezdett hazudni, mikor látta, hogy ki vagyok készülve.

Nem értettem, miért nem mondta el rögtön, de aztán mégis. Ha komolyan csúnyának gondolja magát, előfordulhatott, hogy bántotta Zach leírása a gyönyörű lányról, aki pedig ő volt. És ha nem tudta, mennyi szépnek látom, akár talán az se fordult meg a fejében, hogy mennyire odavagyok érte, mennyire szexinek és csábítónak találom. Vagy ha meg is fordult, akkor is azt gondolta, csak zárt ajtók mögött.

Kis híján a fejemre csaptam a gondolatra. Hiszen épp az előbb vágta a fejemhez, hogy miért csak éjjel, azt hihette, ő az én szégyenletes kis titkom, holott nem ez volt a cél. Rájöttem, hogy egyszer sem mondtam neki, hogy elvinném bárhová is, pedig már Zach is rágta érte a fülem… Mekkora idióta vagyok!

De az egészben az volt a legrosszabb, hogy elhittem, hogy ehhez a sok szemétséghez, amit miattam átélt, nem szeret eléggé. Mert ha igazán érzett valamit irántam – ez nyilván igaz – akkor annak most vége. Elveszítettem Haleyt, úgy tűnt egyszer s mindenkorra.