2021. február 5., péntek

5. Befolyás

 Úgy döntöttem, egy időre felhagyok a projektekkel az Emily-Matt kudarc után. Emily Hawaii-on kötött ki, Matt jóformán darabokban. Mindez egy kínosan nagy félreértés miatt, ami abból adódott, hogy nem voltak teljesen őszinték egymással.

Egyébként sem volt időm, amikor nem Matt lelkét próbáltam meg egyben tartani, készülnöm kellett a vizsgáimra, ami sok szabadidőm felemésztésével járt. Nem, mintha nagyon izgultam volna, maximalista mivoltomnak köszönhetően jók voltak a jegyeim, már a helyem is megvolt az egyetem pszichológia szakán, úgy éreztem egyenes út vezet a sikerhez. Nem mellesleg a középsulinak is hamarosan vége, és nyári szünet következik, nem volt miért aggódnom.

Lehettem volna jobb kedvemben, de mostanság ritka szarul estek a napok. Egykedvűen tologattam a fűnyírót a nyári hőségben arra gondolva, hogy jó lenne a munka után csobbanni egyet, amikor kis villanás vonta magára a figyelmem. Haley szemüvegének csillanása volt, épp az ablakból húzódott hátra kezében egy ceruzával.

Magamban vigyorogtam a gondolatra, mit csinálhat. Mivel közel s távol mindenki a hűs házakba menekült, én voltam az egyedüli, akit lerajzolhatott. Még jobban megörültem a medencénknek. Azért a rendszeres úszás formában tart, ha már más edzéshez lusta vagyok. Kíváncsi voltam egészalakos portré lesz-e.

Gyorsan kivégeztem a maradék gazt, beugrottam a házba felfrissíteni magam, aztán rohantam át Haleyhez. Nagyon akartam látni azt a rajzot. Eredetileg az volt a tervem, hogy meglátogatom Mattet, de Haleyhez menni csábítóbbnak tűnt. Amikor becsengettem, és Haley ajtót nyitott, elég volt egy pillantást vetnie az arcomra.

- Szia, mi a baj? – kérdezte aggódva.

- Semmi – mormoltam, mert nem igazán akartam beszélni róla. A rajzot látni annál inkább, úgy éreztem, az a darab papír gyógyír lenne a hangulatomnak. – Zavarok? – Haley hümmögött valamit, és a nappali irányában pislogott. Szóval ott volt! – Szeretném látni, hogy milyennek rajzoltál le.

- Tessék? – vörösödött el, és lehajtotta a fejét. – Én… én… honnan tudod? – dadogta.

- Láttalak az ablakban – mondtam biztatóan. – Annyira nem lehet borzalmas. Megmutatod?

- Nem borzalmas – felelte enyhe sértődöttséggel a hangjában. – Csak épp…

Nem voltak rá jelzői, úgyhogy látnom kellett. Amikor félreállt, hogy bemehessek, arrafelé indultam, amerre a rajzot sejtettem. Haley eltűnt, hogy hozzon valamit inni, én addig kis híján tátott szájjal meredtem az engem ábrázoló képre. Ha szerényebb lennék, még azt is mondhattam volna, hogy a rajz túlzott, de nem, egy az egyben elkapta a mozdulatot, ahogy az izmaim megfeszültek, miközben toltam a gépet. Biztos voltam benne, ha akkor tükörbe nézek, azt láttam volna, amit Haley lerajzolt. Mennyi ideje volt rá? Háromnegyed óra? A francba, még izzadtam is a képen, alig hittem el, hogy a nedves bőrt így képes megrajzolni. Teljesen valóságosnak tűnt.

- Még nincs kész – jegyezte meg, amikor megjelent egy pohár narancslével.

- Mik ezek? – kérdeztem az izzadt részekre mutatva, hátha csak félregondolom. – Olyan, mint…

- Izzadtság – bólogatott, és miközben lopva az arcomra pillantott megharapdálta az ajkait. – Ha nem tetszik, nyugodtan tépd össze vagy valami.

Ránéztem, komolyan gondolja-e. Az a rajz rólam felért egy műalkotással, legalábbis én soha nem lennék képes még csak hasonlót sem összehozni, ő meg úgy beszélt róla, mintha valami pótolható firkálmány lenne. El nem tudtam képzelni, milyen az, amikor komolyan nekiáll valaminek. Vagy csak szerénykedik? Nem úgy tűnt.

- Eléggé hasonlít rám – kezdtem végül – csak az izzadság…

- Normális emberi reakció – mosolyodott el. – Mindenki izzad.

- De nem túl szép látvány – jegyeztem meg, és Patty undorodó kifejezésére gondoltam, amit akkor kaptam tőle, amikor egyszer futás után próbáltam meg összebújni vele.

- Szerintem okés. Dolgoztál, tehát izzadsz – incselkedve pillantott rám. – Mindenképp értékelendő.

- Értékelendő?

- Igen – bólintott, és közelebb hajolva kezdett magyarázni. – Az emberek kevésre becsülik, mert összekötik a gondolatot az ápolatlansággal, pedig erről szó sincs. Johannak nagyon jó illata szokott lenni közvetlenül edzés után. A citromfű és az ábra elkeveredik a bőre illatával, és egyáltalán nem büdös, inkább olyan… szexi, ha érted mire gondolok. Igaz, ha nem fürödne meg azon nyomban tényleg kellemetlen lenne egy idő után, de addig semmi bajom vele.

És bár Johannról beszélt, és elpirult a végére, úgy éreztem, a szexiség nekem is szól. Vajon ez indítja be? Vigyorogva gondoltam arra, hogy mégiscsak azon izzadtan kellett volna átjönnöm. Ki tudja, talán rögtön a nyakamba ugrik.

Végül aprót rázott a fején.

- Szóval, mi a baj?

Ezúttal nem sokat tétováztam, elmondtam neki mindent, ami azóta történt Mattel és Emilyvel, hogy utoljára találkoztunk. Megértően végighallgatott, amitől jobban kezdtem érezni magam, még annak ellenére is, hogy kiderült, anyám már az egyetemről is beszélt neki. Tényleg alig volt titkom előtte.

De a pitékkel túllőttek a célon. Hitetlenkedve bámultam Haley vidám arcát, majd a konyhából előkerített meggyes pitéket, amiket virágos kistányéron nyújtott felém.

- Nem tudhattad, hogy átjövök! – hördültem fel, arra gondolva mégis mi folyik itt. Az, hogy itt vagyok Haleynél, és nyugodtabbnak érzem magam, mint az utóbbi napokban bármikor csak egy trükk lenne?

- Mi? – pislogott rám ártatlanul.

- Meggyes pite! – böktem a süteményekre, majd gyanakodva néztem a lányt, akiről már azt sem tudtam megállapítani, benne van-e az egészben. Honnan a fenéből szerzett a kedvenc pitémből? Mennyi ideje tárolja itt? A sütik teljesen frissnek tűntek. – Honnan tudtad, hogy át fogok jönni?

- Mi? – kérdezte megint, és ijedtség volt a tekintetében, mint valami kis őzikének a reflektorfényben, de ez akkor sem lehetett szimpla véletlen. Vagy igen?

Hirtelen összeszorította a száját, és elhúzta előlem a tányért.

- Ha ingerült vagy a bűntudatod miatt, akkor ne rajtam töltsd ki. Nem hiszem, hogy megérdemeltem, hogy ilyen hangon beszélj velem. – Kemény és rendreutasító volt a hangja, de milyen bűntudat? – Ez az én házam.

- Miért lenne bűntudatom?

- Emily miatt – vágta rá, mintha ez nyilvánvaló lenne. – Nem én tehetek róla, hogy hibásnak érzed magad, amiért elment. Én mondtam neked, hogy nem kellene annyira erőltetned azt a dolgot kettejük között.

- Szerinted én vagyok a hibás, amiért Emily elment?! – csattantam fel állat módjára.

Haley láthatóan megriadt, még a véleményét is próbálta jobb színben feltüntetni.

- Hát… nem. Csak arra gondoltam, hogy talán hibásnak érzed magad.

- Nem az én hibám volt! – közöltem vele, majd idegesen kicsörtettem a házukból.

Mégis mit képzel magáról? Először a piték, aztán meg rám veri a balhét! Otthon anyám meglepetten nézett rám.

- Mi történt? Mit ártott neked az az ajtó!

- Nem az ajtó! – förmedtem rá. – Piték? Komolyan?

Nem vártam a válaszára, még mindig dühösen és némileg bűntudatosan felmentem a szobámba, hogy ott is becsapjam magam után az ajtót. Más esetben szar hangulat ellen felhívtam volna Mattet, de mostanában kevesebbet beszéltem vele, mert nyomasztott a hangulata. Mondtam neki, hogy írjon levelet Emilynek ezúttal a teljes igazsággal, és azóta nem tudom, mi van vele. Rossz barát lennék, hogy ennyire hanyagolom?

- Dean, megnyugodtál már? – kopogtatott anyám az ajtón. – Bejöhetek.

- Igen – adtam meg magam, és azonnal bocsánatot kértem, amikor bejött.

Úgy tűnt, nem haragszik, de azért rögtön elővette a kedvenc témáját.

- Veszekedtél Haleyvel?

- Nem, csak felhúztam magam a pitéin.

-  A pite az valami szleng? – zavarodott össze. – Mert fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Meggyes pite – vigyorodtam el a gondolatra. Haley pitéi. Nem lennének ellenemre.

- Igen? – kérdezte még mindig értetlenül.

- Meggyes pitével kínált – magyaráztam. – Azzal a fajtával, amit mindig…

Elharaptam a végét, mert rájöttem, hogy anyám nem tud a kedvenc meggyes pitéimről. Hogyne, meg is bántódott volna, ha közlöm vele, hogy a kedvenc kajám nem az ő egyik kreálmánya, hanem egy gyorsétterem isteni meggyese. De ha nem tud róla, akkor a Haleyre förmedésem hiba volt.

- Csak összeütközött a véleményünk – mondtam végül. – Nem nagy ügy.

- Értem – mosolyodott el. – Azért ne haragudj rá nagyon, ha meg is bántott, biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tette.

Ezzel az anyai jótanáccsal magamra hagyott. A francba is, tudtam, hogy bocsánatot kell majd kérnem tőle, de még csak nem is a piték miatt. Tényleg hibás vagyok Emily dolgában. Annyira löktem előre Mattet, és annyira biztos voltam benne, hogy készen áll, hogy fel sem tudott készülni rendesen. Nem csoda, hogy így alakultak a dolgok, ahogy az sem meglepő, hogy alig akarok a szeme elé kerülni. Könnyedén hibáztathatna engem is.

Lassanként összeszedtem magam, és visszamentem Haleyhez.

- Igazad van, Haley! Bűntudatom van, eszembe jutott az is, amit mondtál korábban, és talán igazad volt. Nem kellett volna annyira erőltetnem – hadartam, majd vártam az ítéletét.

Komolyan nézett rám, mielőtt megkérdezte.

- Akkor… akarsz egy ölelést, vagy valami?

Fura, de pontosan arra volt szükségem, ő pedig gyorsan a karjaimba simult, az arcát a mellkasomra fektette, és a kezeivel lassan végigsimított a hátamon. Ez egy olyan pillanat volt, amikor eldöntöttem, hogy mostantól sokkal több kedvesség jár ennek a lánynak, főleg ha már ilyen hasonlóság volt közöttünk. Ő is rajongott a meggyes pitékért.

Kiderült, hogy míg én gyakran eljárok befalni néhányat, addig ő egyenesen házhoz hozatja fél tucatjával. Alig hittem el, hogy én sokszor még csak nem is kaptam az étteremben, ő pedig elraktározta odahaza. Nekem csak át kellett volna jönnöm, hogy megtaláljam.

- Ez az élet, az eszesebb elrakatja a pitét, a bolondnak meg felkopik az álla! – közölte velem kedvesen gúnyolódva, és a fenébe is igaza volt.

Mivel az előbb kínáltakat már elpusztította – el sem hittem, hogy két pitét is benyomott, és még csak bűntudatosnak sem tűnt, mint aki rendszeresen tömi magát édességgel, és magasról tesz mindenféle csajoknál divatos diétákra –, mondtam, hogy menjünk el, és vegyünk már nekem is. Egyrészt tényleg kellett az a pite, másrészt Haley kocsiját is vezetni akartam, harmadrészt a kocsi tulajdonosával akartam lógni. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Már odafelé feltűnt, hogy Haley meglepően kényelmesen érzi magát az anyósülésben, de csak visszafelé sikerült kiszednem belőle a problémáját.

- Nem igazán szeretek vezetni – vallotta be, mint valami világrengető szégyent.

- Miért? – kérdeztem, amikor beültem mellé. Nem nézett rám.

- Nem tudom, csak – motyogta.

- Ezt nem tudom elfogadni válaszként.

- Mert van egy… problémám az autókkal. Nem akarok beszélni róla.

- Miért? – Valahogy bájos volt, ahogy vonakodott elárulni.

- Mert cikis, és mert nem! – nézett rám szúrósan.

- Azt hittem, már megtört a jég – jegyeztem meg mintegy magamnak is.

- Milyen jég? – kerekedett el a szeme kíváncsian.

- Tudod, kettőnk között. Bizalmas dolgokról beszélgetünk, ölelkezünk, mikor lelki támaszra van szükségünk, majdnem annyi dolgot tudsz rólam, mint az anyám. – Önmagam is megdöbbentettem azzal, hogy mindez igaz. Haley már tényleg a barátom volt. – A kapcsolatunk totálisan jégmentes, szóval nem csúszunk el olyan dolgokon, mint az, hogy valami ciki, és nem mondunk olyanokat, hogy nem akarok beszélni róla.

- Tényleg? – kérdezte gyanakodva. – Ez azt jelenti, hogy ha megkérdezek tőled valamit, akkor válaszolni fogsz rá? Nincs több sündisznó Dean?

- Igyekezni fogok – fojtottam el egy mosolyt. – Most mondd el, mi van veled meg az autókkal. 

- Félek tőlük – sóhajtotta lemondóan. – Amikor ott ülök a kormány mögött, és vezetek, mindenféle szorongás tör rám.

 - Milyen szorongás?

- Félelem mindentől. Attól, hogy autóbalesetem lesz, és meghalok, attól, hogy elütök egy embert vagy egy szarvast, vagy rám zuhan egy óriási farönk azokról a túltömött faszállító kamionokról.

Próbáltam nem felröhögni.

 - Egy farönk? Ez nem túl valószínű, Haley.

Óvatosan próbáltam fogalmazni, mégis úgy nézett rám, mintha kettőnk közül én beszélnék hülyeségeket.

- De megtörténhet, Dean. – Olyan esendően mondta, hogy egy pillanatra hittem neki. – És én félek tőle. Ez van, nevess ki, ha akarsz, nem érdekel.

Csak egy pillantást vetettem a felhúzott orrára, és magamban mosolyogva válaszoltam.

- Nem nevetlek ki. Véletlenül van egy csomó szabad időm. Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk legyőzni ezeket az irreális félelmeket? Van egy érdekes könyvem, ami pont ehhez a témához kapcsolódik.

Figyeltem, ahogy a mosoly eltölti az egész arcát és a szemeit, de láthatóan alaposan végiggondolta. Kíváncsi lettem volna, hogy érzi-e a randis felhangját az egésznek. Vajon gondol a pasijára, aki helyett magamra vállalom a segítséget? Nem biztos, hogy akartam tudni.

Már épp arra készültem, hogy vállat vonva azt mondom, csak egy ötlet volt, nem muszáj elfogadnia, de akkor rám nézett.

- Az nagyon jó lenne.

Ezt én is így gondoltam. Meg is beszéltünk, hogy másnap megkezdjük az első leckét, ő pedig komolyan, bár láthatóan aggodalmasan bólintott. Szinte egész éjjel Haley fóbiájára fókuszálva kerestem lehetséges megoldásokat, így a következő délutánra elég felkészültnek éreztem magam, hogy megpróbáljak javítani rajta. Haley úgy festett, mintha a vesztőhelyre készülne.

- Nem vagyok biztos benne, hogy menni fog – görcsölt a kocsija mellett, a kulcsait szorítva a kezében. – Ugye nem az autópályára akarsz vinni?

- Csak egy üres parkolóba – vigyorogtam rá. – Én vezetek addig, aztán átadom a kormányt, és megmutathatod, mit tudsz.

- Tudok vezetni – nézett rám meghökkenve. – Van jogsim is, nézd! – kotorta elő.

- Látom.

- Csak mert félek, nem jelenti, hogy nem tudok hátrafelé és balra beparkolni – mondta még önérzetesen. – Majd meglátod!

Tényleg megláttam. Amikor odaértünk a parkolóba, Haley mintaszerű tolatást, parkolást vagy épp szlalomozást mutatott be, még csak idegesnek sem tűnt közben, csak rám pislogott, hogy mit szólok.

- Szóval csak az autópályán félsz – mondtam magamnak, mire bólogatott. – Megpróbálsz hazavezetni? Csak, hogy lássam, mi az, ami kiváltja?

Vadul megrázta a fejét, és máris elsápadt.

- Nem hiszem – motyogta elhalóan, majd szomorúan nézett rám. – Egy csődtömeg vagyok, igaz?

- Határozottan láttalak már vezetni a kocsit – ráztam meg a fejem. – Akkor úgy tűnt, rendben vagy.

- Persze, mert haza kellett vinnem, miután Esther akkora mocsok volt velem – indulatosan fújt egyet, ahogy felmerült egykori barátnőjének a neve. – A szüleim nem tudhatják meg, hogy nem vezetem a kocsit! Apa olyan csalódott lenne! Tudod, amikor megkaptam, olyan lelkes volt. Sokkal lelkesebb, mint én, és annyira örült, hogy meg tudta venni nekem, gondolom, tudod, hogy nem is volt olcsó – sóhajtott.

- Ja – simítottam végig a műszerfalon. Haley halványan elmosolyodott a mozdulatomra. – Akkor a szüleid nem is tudják, hogy félsz a vezetéstől?

- Nem – suttogta lehajtva a fejét. – Borzalmasan is érzem magam emiatt.

Ösztönösen a karjára tettem a kezem, mire úgy nézett a karomra, mintha ezzel valami baj lenne. Vagy valami más lett volna a tekintetében? Kicsit kipirult, és olyan gyorsan fordult el, hogy nem tudtam tovább vizsgálni. Mindenesetre érdekes reakció volt az érintésemre, ezért nem vettem el rögtön a kezem, az ujjaimat rásimítottam a vékony csuklójára, de csak egy pillanat erejéig.

- Holnapig barátkozz meg a gondolattal, hogy vezetni fogsz. Most cseréljünk helyet, hazaviszlek.

Némán bólintott, és elhúzta a karját, csak aztán nyitotta ki az ajtót, hogy kiszálljon. Követtem én is, a pillantásunk az autók fölött találkozott.

- Köszönöm, Dean!

Hálásnak tűnt, és én félmosollyal bólintottam, de valamiért mégis zavart, hogy nem valami mást látok a tekintetében.

 

*

 

Haley és én sokat beszélgettünk. Megkockáztatom, azt mondani, többet, mint valamennyi korábbi barátnőmmel együttvéve, ami több mint furcsa volt, ráadásul túl kellemessé vált ahhoz, hogy elrontsam egy meggondolatlan lépéssel. Haley véleménye határozott volt, és ami a legnagyobb meglepetést jelentette, egy csomószor teljesen ellentétesnek bizonyult az enyémmel. Ezek mellett mindig határozottan kitartott, mégsem veszekedtünk rajtuk, csak úgy tudomásul vettük. Például arról is meg volt győződve, hogy az autósok a világ legveszélyesebb ragadozói, és hiába mondtam, hogy nincs igaza, statisztikai adatokkal jött. Hogy hányan halnak meg naponta autóbalesetben, és ehhez képest hányakat fogyaszt el mondjuk egy cápa vagy tigris. Igyekeztem nem mutatni, de mindig lenyűgözött, ha ilyesmivel jött elő.

Aztán persze ott voltak a butaságai is, a kis félelmek a leszakadó felüljáróktól, vagy a kocsit kilapító úthengerekről és legfőképpen a rettegése, hogy csalódást okoz valakinek. Észrevettem, hogy nekem is bizonyítani akar, hamar felülemelkedett a félelmén, és elszánt arccal tartotta a szemét az úton. Kíváncsi lettem volna, mire nem képes ekkora akaraterővel. Az elhatározottsága is tetszett nekem.

Valójában akkor jöttem rá, mennyi minden tetszik nekem benne, amikor egymás mellett dolgoztunk a konyhájukban, és hirtelen az egész olyan meghitté vált, mintha mindig is csináltuk volna. Magamban az előzményeken röhögtem, ahogy frászt kapok a szomszédból vijjogó tűzjelzőtől, ahogy mindent feledve berohanok a füstös házba, ahol ott találom Haleyt totál pánikban, amiért szénné égette a vacsorát. Ahogy felállok egy székre, és leállítom a füstjelzőt, miközben úgy mered rám, mint egy igazi hősre, amitől annak is éreztem magam. A nap hősének. Komolyan röhejes volt, mégsem nevettem hangosan, mert az épp nem illett a képbe.

Épp néhány gombával küzdöttem, ő pedig körülöttem táncolt folyamatosan mormolva.

- Pedig tudom, hogy van valahol makaróni tészta. Esküszöm, hogy láttam…

Aztán mikor meglett a nyavalyás tészta.

- Hová tettem a tésztafőzőt? Miért nincs a helyén? Elhiszed ezt?

- El – mondtam csak, hogy válaszoljak valamit, és ez így volt jól.

Amíg rám nem sandított.

- Még mindig bűntudatod van Emily miatt? Azért töltesz több időt velem, és nem Mattel?

Beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. Olyan tisztán átlátott rajtam, mintha üvegből lennék, ezt még mindig nem szoktam meg.

- Tudom, hogy nem teljesen az én hibám. De ahogy rámutattál korábban, igen, bűntudatom van. – Furamód jól esett elmondani az igazat, Haley együttérző arccal hallgatta. – Sosem láttam még ilyennek Mattet, most olyan… letargikus.

- Azért, mert szerelmi bánata van, vagy mert bűntudatos?

- Azt hiszem, mindkettő – gondolkodtam el, és még hozzá akartam tenni, hogy téved, ha azt hiszi, csak ezért vagyok itt nála, de megelőzött.

- És te? Csak bűntudatod van, vagy szerelmi bánatod is? Szereted Emilyt?

Hitetlenkedve néztem rá. Azt hittem, legalább sejti, de ezek szerint tévedtem. Mivel késznek nyilvánítottam a gombát, leültem az asztalhoz, és csak aztán válaszoltam.

- Ha szeretném, akkor sokkal több mindent kellene éreznem, nem igaz? – kérdeztem végül.

- Hát… nem tudom – nézett rám kíváncsi pillantással. – Végül is megcsókoltad.

- De csak Matt érdekében – magyaráztam türelmesen. Megint.

- És soha nem gondoltál rá úgy? – Nevetségesen hangsúlyozta az utolsó szót.

- Úgy? – ismételtem, mintha nem érteném.

- Tudod, úgy! – hangsúlyozta újra. – Hogy szeretted volna megint megcsókolni hátsó szándékok nélkül, vagy megölelni… egyebek?

Határozottan nem Emily volt, akit szívesen megcsókoltam volna, erősen csodálkoztam, hogy ezt Haley nem veszi észre. Egészen biztos voltam benne, hogy mutatkoznak rajtam jelei.

- Semmi egyebek – nevettem el magam a helyzet rohadék voltján. Ott volt előttem egy lány, aki tetszett nekem, de ő azt gondolja, nekem a legjobb haverom nője kéne, még azok után is, hogy mennyi időt töltöttünk együtt.

- Akkor nem szerettél bele – mondta végül, és mintha egy leheletnyi megkönnyebbülést hallottam volna ki a hangjából. Mire fel?

- Akkor most te mondd meg, mit csináltál, mielőtt majdnem felgyújtottad a konyhát? – hoztam elő a témát, sejtve a választ, hiszen az apró keze csupa maszat volt.

- Rajzoltam. Kicsit elszaladt az idő, nagyon belemerültem.

- Kit rajzoltál? – Nem tagadom, többször is gondoltam arra a rajzra, amit rólam készített a múltkor. Kíváncsi lettem volna, van-e másik. Vagy hogy esetleg egy rólam készülő rajz vonta-e el a figyelmét.

- Johannt – mondta ő, mire bólintottam. Naná, hogy őt. A pasiját. – Akartam egy nagyon jó rajzot róla. - De mi van, ha nem mond igazat?

- Megmutatod?

Sajnos tényleg a fickó volt a képen, elég élethűen ahhoz, hogy már a papírt se kedveljem, amire Haley a bárgyú mosolyú képét rajzolta.

- Sokszor rajzolod őt? – kérdeztem, kiszúrva a mappát, ami a vastagságából ítélve, több rajzot is rejthetett. Akartam látni, van-e még, amin rajta vagyok.

Kiderült, hogy nincs. A mappában egyetlen kép sem volt rólam, a családomról annál inkább. A rajzokról anya mosolygott vissza rám, vagy épp Lissa nevetett teli szájjal, és apámat is láttam, ahogy komoly arccal réved a semmibe, miközben valami múltbéli dologról mesél. Olyan élethűek voltak mind, talán ettől kezdett dübörögni a szívem, mint valami túlpörgött gépezet.

Haley óvatos arccal sétált vissza mellém, mintha attól tartana, bírálni fogom a rajzait.

- Soha nem álltak modellt neked, igaz? – Reméltem, hogy a hangomból kihallja az ámulatot. – Ezek tökéletesek. Megmutattad nekik?

- Nem – lehelte megnyalva az ajkát.

Miközben követtem a nyelve útját, úgy határoztam, ideje lenne annak a csóknak. Oké, mit hazudozok, egyáltalán nem elhatározás volt, hanem egyszerű ösztönből jövő gondolat, hogy vagy megcsókolom, vagy ott pusztulok el menten. Csakhogy a mobilom megcsörrent, és megtörte a varázst. Csodával határosan nem pusztultam el, Haley elfordult, én meg kelletlenül néztem a kijelzőmre. Zach hívott.

- Dean, mit csinálsz? Nem ugrasz át…

- Most nem érek rá, Zach – vágtam közbe.

- Átmentél Matthez? – kérdezte.

- Nem, most Haleyvel vagyok.

- Ki az a Haley? Egy csaj? – Hezitáltam, hogy válaszoljak-e, de végül maradtam az igazságnál.

- A szomszédunk.

- Jó csaj? Mindegy, szólni kéne Mattnek is, és…

- Haver, tudod, hogy Matt nem megy sehová.

- Igaz. De attól még mi ketten lóghatnánk együtt.

- Most nincs kedvem.

- Holnap?

- Dolgom van.

- És vasárnap? – Csak nem adta fel.

- Akkor is. Majd összefutunk valamikor.

- Oké, akkor nincs más választásom, mint felszedni valakit – sóhajtotta, mintha ez bármikor is problémát jelentene neki.

- Rendben.

- Rendben.

Letettük, és én visszafordultam Haleyhez, aki átható tekintettel meredt rám, le sem tagadva, hogy hallgatózott.

- Miért? Haragszol rá valamiért?

- Nem – néztem az arcába keresve, miért ilyen hűvös a hangja. – Miből gondolod?

- Csak úgy lekoptattad magadról. Kissé modortalan voltál – próbált csevegő hangot megütni. Nem sikerült neki. – Nekem nem tűnt túl hitelesnek, mikor azt mondtad neki, hogy minden napra programod van. Vagy van?

- Nincs – ismertem el, és az egyik részem szeretett volna ráförmedni, mi köze van hozzá. A másik részem kussolni akart az okokról. – Egyszerűen nem akarok találkozni vele. Nincs kedvem a hülye vicceihez.

A szeme elkerekedett a felháborodástól. Ez volt a baja, próbálta rejtegetni, de dühös volt rám, méghozzá Zach miatt, akit elvileg nem is ismer.

- Ezért képes vagy így viselkedni vele? A helyében tök rosszul érezném magam, nyilvánvaló volt, hogy hazudsz.

Elmosolyodtam ezen. Igen, Zach nyilván tudta. És akkor?

 - És szerinted most megbántva érzi magát? Nem ismered őt, majd talál magának más elfoglaltságot.

- Gondolod? Lefogadnám, hogy otthonról hívott, és most csalódott. Nem ismerem, de könnyű elképzelni, hogy csak együtt akar lenni veled, mert hiányzol neki. Mostanában nem sokat vagytok együtt, nem?

Nevettem, mégiscsak Zach-ről volt szó, épp az előbb mondta, hogy inkább felszed valakit. Ugyanakkor Haley szavai és a csalódott tekintete elérték a céljukat. Elkezdtem rossz barátnak érezni magam.

- Tehát te úgy képzeled, hogy utánam sír? – kérdeztem azért, mert bár volt igazság Haley szavaiban, azért ennyire nem volt nyálas a helyzet.

- Nem kell gúnyolódnod – fintorgott rám. – Lefogadom, hogy nem is sejted, mennyire magányos lehet, főleg most, hogy a barátai sincsenek vele. Az a sok lány, akikkel együtt volt, szerintem mind csak azért volt, hogy pótoljanak valami hiányt. Te készülsz pszichiáternek, igazán tudhatnád.

Belegondolva, ezt tudtam, mégis most, hogy Haley a szemembe mondta, olyan érzés volt, mintha újra rájöttem volna.

- Jó, a kedvedért felhívom, és megbeszélek vele valamit. A végén még megint bűntudatom lesz. – Meglepett tekintetére, kacsintottam egyet, mire úgy elmosolyodott, hogy öröm volt nézni. Látszólag tökéletesen biztos volt benne, hogy sikerült rávennie a helyes dologra, és én meg akartam hagyni ebben a hitben.

Kicsit bántam az elszalasztott csókot, de rájöttem, hogy így lesz a legjobb. Olyasmiből, amit úgysem gondoltam át teljesen, úgysem sülhetne ki semmi jó. Odakint felhívtam Zach-et.

- Na, akkor átjössz? – kérdeztem köznapi hangon. – Van itthon sör.

- Tíz perc, és ott vagyok – válaszolta vidáman.

Nem kérdezte, hogyhogy ráérek mégis, csak jött, nekem meg valami megkönnyebbüléshez hasonló érzés költözött a gyomromba. Döbbenten jöttem rá, hogy valóban bűntudatom volt Zach miatt, és ez most elmúlt. Fogalmam sem volt, mit művel ez a lány velem, de kétség kívül az ő befolyásának hatása alá kerültem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése