Úgy döntöttem, egy időre felhagyok a projektekkel az Emily-Matt kudarc után. Emily Hawaii-on kötött ki, Matt jóformán darabokban. Mindez egy kínosan nagy félreértés miatt, ami abból adódott, hogy nem voltak teljesen őszinték egymással.
Egyébként sem volt időm, amikor nem Matt lelkét
próbáltam meg egyben tartani, készülnöm kellett a vizsgáimra, ami sok szabadidőm
felemésztésével járt. Nem, mintha nagyon izgultam volna, maximalista
mivoltomnak köszönhetően jók voltak a jegyeim, már a helyem is megvolt az
egyetem pszichológia szakán, úgy éreztem egyenes út vezet a sikerhez. Nem
mellesleg a középsulinak is hamarosan vége, és nyári szünet következik, nem
volt miért aggódnom.
Lehettem volna jobb kedvemben, de mostanság ritka
szarul estek a napok. Egykedvűen tologattam a fűnyírót a nyári hőségben arra
gondolva, hogy jó lenne a munka után csobbanni egyet, amikor kis villanás vonta
magára a figyelmem. Haley szemüvegének csillanása volt, épp az ablakból
húzódott hátra kezében egy ceruzával.
Magamban vigyorogtam a gondolatra, mit csinálhat.
Mivel közel s távol mindenki a hűs házakba menekült, én voltam az egyedüli, akit
lerajzolhatott. Még jobban megörültem a medencénknek. Azért a rendszeres úszás
formában tart, ha már más edzéshez lusta vagyok. Kíváncsi voltam egészalakos
portré lesz-e.
Gyorsan kivégeztem a maradék gazt, beugrottam a házba
felfrissíteni magam, aztán rohantam át Haleyhez. Nagyon akartam látni azt a
rajzot. Eredetileg az volt a tervem, hogy meglátogatom Mattet, de Haleyhez
menni csábítóbbnak tűnt. Amikor becsengettem, és Haley ajtót nyitott, elég volt
egy pillantást vetnie az arcomra.
- Szia, mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Semmi – mormoltam, mert nem igazán akartam beszélni
róla. A rajzot látni annál inkább, úgy éreztem, az a darab papír gyógyír lenne
a hangulatomnak. – Zavarok? – Haley hümmögött valamit, és a nappali irányában
pislogott. Szóval ott volt! – Szeretném látni, hogy milyennek rajzoltál le.
- Tessék? – vörösödött el, és lehajtotta a fejét. –
Én… én… honnan tudod? – dadogta.
- Láttalak az ablakban – mondtam biztatóan. – Annyira
nem lehet borzalmas. Megmutatod?
- Nem borzalmas – felelte enyhe sértődöttséggel a
hangjában. – Csak épp…
Nem voltak rá jelzői, úgyhogy látnom kellett. Amikor
félreállt, hogy bemehessek, arrafelé indultam, amerre a rajzot sejtettem. Haley
eltűnt, hogy hozzon valamit inni, én addig kis híján tátott szájjal meredtem az
engem ábrázoló képre. Ha szerényebb lennék, még azt is mondhattam volna, hogy a
rajz túlzott, de nem, egy az egyben elkapta a mozdulatot, ahogy az izmaim
megfeszültek, miközben toltam a gépet. Biztos voltam benne, ha akkor tükörbe
nézek, azt láttam volna, amit Haley lerajzolt. Mennyi ideje volt rá?
Háromnegyed óra? A francba, még izzadtam is a képen, alig hittem el, hogy a
nedves bőrt így képes megrajzolni. Teljesen valóságosnak tűnt.
- Még nincs kész – jegyezte meg, amikor megjelent egy
pohár narancslével.
- Mik ezek? – kérdeztem az izzadt részekre mutatva,
hátha csak félregondolom. – Olyan, mint…
- Izzadtság – bólogatott, és miközben lopva az arcomra
pillantott megharapdálta az ajkait. – Ha nem tetszik, nyugodtan tépd össze vagy
valami.
Ránéztem, komolyan gondolja-e. Az a rajz rólam felért
egy műalkotással, legalábbis én soha nem lennék képes még csak hasonlót sem
összehozni, ő meg úgy beszélt róla, mintha valami pótolható firkálmány lenne.
El nem tudtam képzelni, milyen az, amikor komolyan nekiáll valaminek. Vagy csak
szerénykedik? Nem úgy tűnt.
- Eléggé hasonlít rám – kezdtem végül – csak az
izzadság…
- Normális emberi reakció – mosolyodott el. – Mindenki
izzad.
- De nem túl szép látvány – jegyeztem meg, és Patty
undorodó kifejezésére gondoltam, amit akkor kaptam tőle, amikor egyszer futás
után próbáltam meg összebújni vele.
- Szerintem okés. Dolgoztál, tehát izzadsz –
incselkedve pillantott rám. – Mindenképp értékelendő.
- Értékelendő?
- Igen – bólintott, és közelebb hajolva kezdett
magyarázni. – Az emberek kevésre becsülik, mert összekötik a gondolatot az
ápolatlansággal, pedig erről szó sincs. Johannak nagyon jó illata szokott lenni
közvetlenül edzés után. A citromfű és az ábra elkeveredik a bőre illatával, és
egyáltalán nem büdös, inkább olyan… szexi, ha érted mire gondolok. Igaz, ha nem
fürödne meg azon nyomban tényleg kellemetlen lenne egy idő után, de addig semmi
bajom vele.
És bár Johannról beszélt, és elpirult a végére, úgy
éreztem, a szexiség nekem is szól. Vajon ez indítja be? Vigyorogva gondoltam
arra, hogy mégiscsak azon izzadtan kellett volna átjönnöm. Ki tudja, talán
rögtön a nyakamba ugrik.
Végül aprót rázott a fején.
- Szóval, mi a baj?
Ezúttal nem sokat tétováztam, elmondtam neki mindent,
ami azóta történt Mattel és Emilyvel, hogy utoljára találkoztunk. Megértően
végighallgatott, amitől jobban kezdtem érezni magam, még annak ellenére is,
hogy kiderült, anyám már az egyetemről is beszélt neki. Tényleg alig volt
titkom előtte.
De a pitékkel túllőttek a célon. Hitetlenkedve
bámultam Haley vidám arcát, majd a konyhából előkerített meggyes pitéket,
amiket virágos kistányéron nyújtott felém.
- Nem tudhattad, hogy átjövök! – hördültem fel, arra
gondolva mégis mi folyik itt. Az, hogy itt vagyok Haleynél, és nyugodtabbnak
érzem magam, mint az utóbbi napokban bármikor csak egy trükk lenne?
- Mi? – pislogott rám ártatlanul.
- Meggyes pite! – böktem a süteményekre, majd
gyanakodva néztem a lányt, akiről már azt sem tudtam megállapítani, benne van-e
az egészben. Honnan a fenéből szerzett a kedvenc pitémből? Mennyi ideje tárolja
itt? A sütik teljesen frissnek tűntek. – Honnan tudtad, hogy át fogok jönni?
- Mi? – kérdezte megint, és ijedtség volt a
tekintetében, mint valami kis őzikének a reflektorfényben, de ez akkor sem
lehetett szimpla véletlen. Vagy igen?
Hirtelen összeszorította a száját, és elhúzta előlem a
tányért.
- Ha ingerült vagy a bűntudatod miatt, akkor ne rajtam
töltsd ki. Nem hiszem, hogy megérdemeltem, hogy ilyen hangon beszélj velem. –
Kemény és rendreutasító volt a hangja, de milyen bűntudat? – Ez az én házam.
- Miért lenne bűntudatom?
- Emily miatt – vágta rá, mintha ez nyilvánvaló lenne.
– Nem én tehetek róla, hogy hibásnak érzed magad, amiért elment. Én mondtam
neked, hogy nem kellene annyira erőltetned azt a dolgot kettejük között.
- Szerinted én vagyok a hibás, amiért Emily elment?! –
csattantam fel állat módjára.
Haley láthatóan megriadt, még a véleményét is próbálta
jobb színben feltüntetni.
- Hát… nem. Csak arra gondoltam, hogy talán hibásnak
érzed magad.
- Nem az én hibám volt! – közöltem vele, majd idegesen
kicsörtettem a házukból.
Mégis mit képzel magáról? Először a piték, aztán meg
rám veri a balhét! Otthon anyám meglepetten nézett rám.
- Mi történt? Mit ártott neked az az ajtó!
- Nem az ajtó! – förmedtem rá. – Piték? Komolyan?
Nem vártam a válaszára, még mindig dühösen és némileg bűntudatosan
felmentem a szobámba, hogy ott is becsapjam magam után az ajtót. Más esetben
szar hangulat ellen felhívtam volna Mattet, de mostanában kevesebbet beszéltem
vele, mert nyomasztott a hangulata. Mondtam neki, hogy írjon levelet Emilynek
ezúttal a teljes igazsággal, és azóta nem tudom, mi van vele. Rossz barát
lennék, hogy ennyire hanyagolom?
- Dean, megnyugodtál már? – kopogtatott anyám az
ajtón. – Bejöhetek.
- Igen – adtam meg magam, és azonnal bocsánatot
kértem, amikor bejött.
Úgy tűnt, nem haragszik, de azért rögtön elővette a
kedvenc témáját.
- Veszekedtél Haleyvel?
- Nem, csak felhúztam magam a pitéin.
- A pite az
valami szleng? – zavarodott össze. – Mert fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Meggyes pite – vigyorodtam el a gondolatra. Haley
pitéi. Nem lennének ellenemre.
- Igen? – kérdezte még mindig értetlenül.
- Meggyes pitével kínált – magyaráztam. – Azzal a
fajtával, amit mindig…
Elharaptam a végét, mert rájöttem, hogy anyám nem tud
a kedvenc meggyes pitéimről. Hogyne, meg is bántódott volna, ha közlöm vele,
hogy a kedvenc kajám nem az ő egyik kreálmánya, hanem egy gyorsétterem isteni
meggyese. De ha nem tud róla, akkor a Haleyre förmedésem hiba volt.
- Csak összeütközött a véleményünk – mondtam végül. –
Nem nagy ügy.
- Értem – mosolyodott el. – Azért ne haragudj rá
nagyon, ha meg is bántott, biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tette.
Ezzel az anyai jótanáccsal magamra hagyott. A francba
is, tudtam, hogy bocsánatot kell majd kérnem tőle, de még csak nem is a piték
miatt. Tényleg hibás vagyok Emily dolgában. Annyira löktem előre Mattet, és
annyira biztos voltam benne, hogy készen áll, hogy fel sem tudott készülni
rendesen. Nem csoda, hogy így alakultak a dolgok, ahogy az sem meglepő, hogy
alig akarok a szeme elé kerülni. Könnyedén hibáztathatna engem is.
Lassanként összeszedtem magam, és visszamentem
Haleyhez.
- Igazad van, Haley! Bűntudatom van, eszembe jutott az
is, amit mondtál korábban, és talán igazad volt. Nem kellett volna annyira
erőltetnem – hadartam, majd vártam az ítéletét.
Komolyan nézett rám, mielőtt megkérdezte.
- Akkor… akarsz egy ölelést, vagy valami?
Fura, de pontosan arra volt szükségem, ő pedig gyorsan
a karjaimba simult, az arcát a mellkasomra fektette, és a kezeivel lassan
végigsimított a hátamon. Ez egy olyan pillanat volt, amikor eldöntöttem, hogy
mostantól sokkal több kedvesség jár ennek a lánynak, főleg ha már ilyen
hasonlóság volt közöttünk. Ő is rajongott a meggyes pitékért.
Kiderült, hogy míg én gyakran eljárok befalni
néhányat, addig ő egyenesen házhoz hozatja fél tucatjával. Alig hittem el, hogy
én sokszor még csak nem is kaptam az étteremben, ő pedig elraktározta odahaza.
Nekem csak át kellett volna jönnöm, hogy megtaláljam.
- Ez az élet, az eszesebb elrakatja a pitét, a
bolondnak meg felkopik az álla! – közölte velem kedvesen gúnyolódva, és a
fenébe is igaza volt.
Mivel az előbb kínáltakat már elpusztította – el sem
hittem, hogy két pitét is benyomott, és még csak bűntudatosnak sem tűnt, mint
aki rendszeresen tömi magát édességgel, és magasról tesz mindenféle csajoknál
divatos diétákra –, mondtam, hogy menjünk el, és vegyünk már nekem is. Egyrészt
tényleg kellett az a pite, másrészt Haley kocsiját is vezetni akartam,
harmadrészt a kocsi tulajdonosával akartam lógni. Nem feltétlenül ebben a
sorrendben.
Már odafelé feltűnt, hogy Haley meglepően kényelmesen
érzi magát az anyósülésben, de csak visszafelé sikerült kiszednem belőle a
problémáját.
- Nem igazán szeretek vezetni – vallotta be, mint
valami világrengető szégyent.
- Miért? – kérdeztem, amikor beültem mellé. Nem nézett
rám.
- Nem tudom, csak – motyogta.
- Ezt nem tudom elfogadni válaszként.
- Mert van egy… problémám az autókkal. Nem akarok
beszélni róla.
- Miért? – Valahogy bájos volt, ahogy vonakodott
elárulni.
- Mert cikis, és mert nem! – nézett rám szúrósan.
- Azt hittem, már megtört a jég – jegyeztem meg
mintegy magamnak is.
- Milyen jég? – kerekedett el a szeme kíváncsian.
- Tudod, kettőnk között. Bizalmas dolgokról
beszélgetünk, ölelkezünk, mikor lelki támaszra van szükségünk, majdnem annyi
dolgot tudsz rólam, mint az anyám. – Önmagam is megdöbbentettem azzal, hogy
mindez igaz. Haley már tényleg a barátom volt. – A kapcsolatunk totálisan
jégmentes, szóval nem csúszunk el olyan dolgokon, mint az, hogy valami ciki, és
nem mondunk olyanokat, hogy nem akarok beszélni róla.
- Tényleg? – kérdezte gyanakodva. – Ez azt jelenti,
hogy ha megkérdezek tőled valamit, akkor válaszolni fogsz rá? Nincs több
sündisznó Dean?
- Igyekezni fogok – fojtottam el egy mosolyt. – Most
mondd el, mi van veled meg az autókkal.
- Félek tőlük – sóhajtotta lemondóan. – Amikor ott
ülök a kormány mögött, és vezetek, mindenféle szorongás tör rám.
- Milyen szorongás?
- Félelem mindentől. Attól, hogy autóbalesetem lesz,
és meghalok, attól, hogy elütök egy embert vagy egy szarvast, vagy rám zuhan
egy óriási farönk azokról a túltömött faszállító kamionokról.
Próbáltam nem felröhögni.
- Egy farönk?
Ez nem túl valószínű, Haley.
Óvatosan próbáltam fogalmazni, mégis úgy nézett rám,
mintha kettőnk közül én beszélnék hülyeségeket.
- De megtörténhet, Dean. – Olyan esendően mondta, hogy
egy pillanatra hittem neki. – És én félek tőle. Ez van, nevess ki, ha akarsz,
nem érdekel.
Csak egy pillantást vetettem a felhúzott orrára, és
magamban mosolyogva válaszoltam.
- Nem nevetlek ki. Véletlenül van egy csomó szabad
időm. Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk legyőzni ezeket az irreális
félelmeket? Van egy érdekes könyvem, ami pont ehhez a témához kapcsolódik.
Figyeltem, ahogy a mosoly eltölti az egész arcát és a
szemeit, de láthatóan alaposan végiggondolta. Kíváncsi lettem volna, hogy
érzi-e a randis felhangját az egésznek. Vajon gondol a pasijára, aki helyett
magamra vállalom a segítséget? Nem biztos, hogy akartam tudni.
Már épp arra készültem, hogy vállat vonva azt mondom,
csak egy ötlet volt, nem muszáj elfogadnia, de akkor rám nézett.
- Az nagyon jó lenne.
Ezt én is így gondoltam. Meg is beszéltünk, hogy
másnap megkezdjük az első leckét, ő pedig komolyan, bár láthatóan aggodalmasan
bólintott. Szinte egész éjjel Haley fóbiájára fókuszálva kerestem lehetséges
megoldásokat, így a következő délutánra elég felkészültnek éreztem magam, hogy
megpróbáljak javítani rajta. Haley úgy festett, mintha a vesztőhelyre készülne.
- Nem vagyok biztos benne, hogy menni fog – görcsölt a
kocsija mellett, a kulcsait szorítva a kezében. – Ugye nem az autópályára
akarsz vinni?
- Csak egy üres parkolóba – vigyorogtam rá. – Én
vezetek addig, aztán átadom a kormányt, és megmutathatod, mit tudsz.
- Tudok vezetni – nézett rám meghökkenve. – Van jogsim
is, nézd! – kotorta elő.
- Látom.
- Csak mert félek, nem jelenti, hogy nem tudok
hátrafelé és balra beparkolni – mondta még önérzetesen. – Majd meglátod!
Tényleg megláttam. Amikor odaértünk a parkolóba, Haley
mintaszerű tolatást, parkolást vagy épp szlalomozást mutatott be, még csak
idegesnek sem tűnt közben, csak rám pislogott, hogy mit szólok.
- Szóval csak az autópályán félsz – mondtam magamnak,
mire bólogatott. – Megpróbálsz hazavezetni? Csak, hogy lássam, mi az, ami
kiváltja?
Vadul megrázta a fejét, és máris elsápadt.
- Nem hiszem – motyogta elhalóan, majd szomorúan
nézett rám. – Egy csődtömeg vagyok, igaz?
- Határozottan láttalak már vezetni a kocsit – ráztam
meg a fejem. – Akkor úgy tűnt, rendben vagy.
- Persze, mert haza kellett vinnem, miután Esther
akkora mocsok volt velem – indulatosan fújt egyet, ahogy felmerült egykori
barátnőjének a neve. – A szüleim nem tudhatják meg, hogy nem vezetem a kocsit!
Apa olyan csalódott lenne! Tudod, amikor megkaptam, olyan lelkes volt. Sokkal
lelkesebb, mint én, és annyira örült, hogy meg tudta venni nekem, gondolom,
tudod, hogy nem is volt olcsó – sóhajtott.
- Ja – simítottam végig a műszerfalon. Haley halványan
elmosolyodott a mozdulatomra. – Akkor a szüleid nem is tudják, hogy félsz a
vezetéstől?
- Nem – suttogta lehajtva a fejét. – Borzalmasan is
érzem magam emiatt.
Ösztönösen a karjára tettem a kezem, mire úgy nézett a
karomra, mintha ezzel valami baj lenne. Vagy valami más lett volna a
tekintetében? Kicsit kipirult, és olyan gyorsan fordult el, hogy nem tudtam
tovább vizsgálni. Mindenesetre érdekes reakció volt az érintésemre, ezért nem
vettem el rögtön a kezem, az ujjaimat rásimítottam a vékony csuklójára, de csak
egy pillanat erejéig.
- Holnapig barátkozz meg a gondolattal, hogy vezetni
fogsz. Most cseréljünk helyet, hazaviszlek.
Némán bólintott, és elhúzta a karját, csak aztán
nyitotta ki az ajtót, hogy kiszálljon. Követtem én is, a pillantásunk az autók
fölött találkozott.
- Köszönöm, Dean!
Hálásnak tűnt, és én félmosollyal bólintottam, de
valamiért mégis zavart, hogy nem valami mást látok a tekintetében.
*
Haley és én sokat beszélgettünk. Megkockáztatom, azt
mondani, többet, mint valamennyi korábbi barátnőmmel együttvéve, ami több mint
furcsa volt, ráadásul túl kellemessé vált ahhoz, hogy elrontsam egy
meggondolatlan lépéssel. Haley véleménye határozott volt, és ami a legnagyobb
meglepetést jelentette, egy csomószor teljesen ellentétesnek bizonyult az
enyémmel. Ezek mellett mindig határozottan kitartott, mégsem veszekedtünk
rajtuk, csak úgy tudomásul vettük. Például arról is meg volt győződve, hogy az
autósok a világ legveszélyesebb ragadozói, és hiába mondtam, hogy nincs igaza,
statisztikai adatokkal jött. Hogy hányan halnak meg naponta autóbalesetben, és
ehhez képest hányakat fogyaszt el mondjuk egy cápa vagy tigris. Igyekeztem nem
mutatni, de mindig lenyűgözött, ha ilyesmivel jött elő.
Aztán persze ott voltak a butaságai is, a kis félelmek
a leszakadó felüljáróktól, vagy a kocsit kilapító úthengerekről és legfőképpen
a rettegése, hogy csalódást okoz valakinek. Észrevettem, hogy nekem is
bizonyítani akar, hamar felülemelkedett a félelmén, és elszánt arccal tartotta
a szemét az úton. Kíváncsi lettem volna, mire nem képes ekkora akaraterővel. Az
elhatározottsága is tetszett nekem.
Valójában akkor jöttem rá, mennyi minden tetszik nekem
benne, amikor egymás mellett dolgoztunk a konyhájukban, és hirtelen az egész
olyan meghitté vált, mintha mindig is csináltuk volna. Magamban az előzményeken
röhögtem, ahogy frászt kapok a szomszédból vijjogó tűzjelzőtől, ahogy mindent
feledve berohanok a füstös házba, ahol ott találom Haleyt totál pánikban,
amiért szénné égette a vacsorát. Ahogy felállok egy székre, és leállítom a füstjelzőt,
miközben úgy mered rám, mint egy igazi hősre, amitől annak is éreztem magam. A
nap hősének. Komolyan röhejes volt, mégsem nevettem hangosan, mert az épp nem
illett a képbe.
Épp néhány gombával küzdöttem, ő pedig körülöttem
táncolt folyamatosan mormolva.
- Pedig tudom, hogy van valahol makaróni tészta.
Esküszöm, hogy láttam…
Aztán mikor meglett a nyavalyás tészta.
- Hová tettem a tésztafőzőt? Miért nincs a helyén?
Elhiszed ezt?
- El – mondtam csak, hogy válaszoljak valamit, és ez
így volt jól.
Amíg rám nem sandított.
- Még mindig bűntudatod van Emily miatt? Azért töltesz
több időt velem, és nem Mattel?
Beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. Olyan
tisztán átlátott rajtam, mintha üvegből lennék, ezt még mindig nem szoktam meg.
- Tudom, hogy nem teljesen az én hibám. De ahogy
rámutattál korábban, igen, bűntudatom van. – Furamód jól esett elmondani az
igazat, Haley együttérző arccal hallgatta. – Sosem láttam még ilyennek Mattet,
most olyan… letargikus.
- Azért, mert szerelmi bánata van, vagy mert bűntudatos?
- Azt hiszem, mindkettő – gondolkodtam el, és még
hozzá akartam tenni, hogy téved, ha azt hiszi, csak ezért vagyok itt nála, de
megelőzött.
- És te? Csak bűntudatod van, vagy szerelmi bánatod
is? Szereted Emilyt?
Hitetlenkedve néztem rá. Azt hittem, legalább sejti,
de ezek szerint tévedtem. Mivel késznek nyilvánítottam a gombát, leültem az
asztalhoz, és csak aztán válaszoltam.
- Ha szeretném, akkor sokkal több mindent kellene
éreznem, nem igaz? – kérdeztem végül.
- Hát… nem tudom – nézett rám kíváncsi pillantással. –
Végül is megcsókoltad.
- De csak Matt érdekében – magyaráztam türelmesen.
Megint.
- És soha nem gondoltál rá úgy? – Nevetségesen hangsúlyozta az utolsó szót.
- Úgy? – ismételtem, mintha nem érteném.
- Tudod, úgy!
– hangsúlyozta újra. – Hogy szeretted volna megint megcsókolni hátsó szándékok
nélkül, vagy megölelni… egyebek?
Határozottan nem Emily volt, akit szívesen
megcsókoltam volna, erősen csodálkoztam, hogy ezt Haley nem veszi észre.
Egészen biztos voltam benne, hogy mutatkoznak rajtam jelei.
- Semmi egyebek – nevettem el magam a helyzet rohadék
voltján. Ott volt előttem egy lány, aki tetszett nekem, de ő azt gondolja,
nekem a legjobb haverom nője kéne, még azok után is, hogy mennyi időt
töltöttünk együtt.
- Akkor nem szerettél bele – mondta végül, és mintha
egy leheletnyi megkönnyebbülést hallottam volna ki a hangjából. Mire fel?
- Akkor most te mondd meg, mit csináltál, mielőtt
majdnem felgyújtottad a konyhát? – hoztam elő a témát, sejtve a választ, hiszen
az apró keze csupa maszat volt.
- Rajzoltam. Kicsit elszaladt az idő, nagyon
belemerültem.
- Kit rajzoltál? – Nem tagadom, többször is gondoltam
arra a rajzra, amit rólam készített a múltkor. Kíváncsi lettem volna, van-e
másik. Vagy hogy esetleg egy rólam készülő rajz vonta-e el a figyelmét.
- Johannt – mondta ő, mire bólintottam. Naná, hogy őt.
A pasiját. – Akartam egy nagyon jó rajzot róla. - De mi van, ha nem mond
igazat?
- Megmutatod?
Sajnos tényleg a fickó volt a képen, elég élethűen
ahhoz, hogy már a papírt se kedveljem, amire Haley a bárgyú mosolyú képét
rajzolta.
- Sokszor rajzolod őt? – kérdeztem, kiszúrva a mappát,
ami a vastagságából ítélve, több rajzot is rejthetett. Akartam látni, van-e
még, amin rajta vagyok.
Kiderült, hogy nincs. A mappában egyetlen kép sem volt
rólam, a családomról annál inkább. A rajzokról anya mosolygott vissza rám, vagy
épp Lissa nevetett teli szájjal, és apámat is láttam, ahogy komoly arccal réved
a semmibe, miközben valami múltbéli dologról mesél. Olyan élethűek voltak mind,
talán ettől kezdett dübörögni a szívem, mint valami túlpörgött gépezet.
Haley óvatos arccal sétált vissza mellém, mintha attól
tartana, bírálni fogom a rajzait.
- Soha nem álltak modellt neked, igaz? – Reméltem,
hogy a hangomból kihallja az ámulatot. – Ezek tökéletesek. Megmutattad nekik?
- Nem – lehelte megnyalva az ajkát.
Miközben követtem a nyelve útját, úgy határoztam,
ideje lenne annak a csóknak. Oké, mit hazudozok, egyáltalán nem elhatározás
volt, hanem egyszerű ösztönből jövő gondolat, hogy vagy megcsókolom, vagy ott
pusztulok el menten. Csakhogy a mobilom megcsörrent, és megtörte a varázst.
Csodával határosan nem pusztultam el, Haley elfordult, én meg kelletlenül
néztem a kijelzőmre. Zach hívott.
- Dean, mit csinálsz? Nem ugrasz át…
- Most nem érek rá, Zach – vágtam közbe.
- Átmentél Matthez? – kérdezte.
- Nem, most Haleyvel vagyok.
- Ki az a Haley? Egy csaj? – Hezitáltam, hogy
válaszoljak-e, de végül maradtam az igazságnál.
- A szomszédunk.
- Jó csaj? Mindegy, szólni kéne Mattnek is, és…
- Haver, tudod, hogy Matt nem megy sehová.
- Igaz. De attól még mi ketten lóghatnánk együtt.
- Most nincs kedvem.
- Holnap?
- Dolgom van.
- És vasárnap? – Csak nem adta fel.
- Akkor is. Majd összefutunk valamikor.
- Oké, akkor nincs más választásom, mint felszedni
valakit – sóhajtotta, mintha ez bármikor is problémát jelentene neki.
- Rendben.
- Rendben.
Letettük, és én visszafordultam Haleyhez, aki átható
tekintettel meredt rám, le sem tagadva, hogy hallgatózott.
- Miért? Haragszol rá valamiért?
- Nem – néztem az arcába keresve, miért ilyen hűvös a
hangja. – Miből gondolod?
- Csak úgy lekoptattad magadról. Kissé modortalan
voltál – próbált csevegő hangot megütni. Nem sikerült neki. – Nekem nem tűnt
túl hitelesnek, mikor azt mondtad neki, hogy minden napra programod van. Vagy
van?
- Nincs – ismertem el, és az egyik részem szeretett
volna ráförmedni, mi köze van hozzá. A másik részem kussolni akart az okokról.
– Egyszerűen nem akarok találkozni vele. Nincs kedvem a hülye vicceihez.
A szeme elkerekedett a felháborodástól. Ez volt a
baja, próbálta rejtegetni, de dühös volt rám, méghozzá Zach miatt, akit elvileg
nem is ismer.
- Ezért képes vagy így viselkedni vele? A helyében tök
rosszul érezném magam, nyilvánvaló volt, hogy hazudsz.
Elmosolyodtam ezen. Igen, Zach nyilván tudta. És
akkor?
- És szerinted
most megbántva érzi magát? Nem ismered őt, majd talál magának más
elfoglaltságot.
- Gondolod? Lefogadnám, hogy otthonról hívott, és most
csalódott. Nem ismerem, de könnyű elképzelni, hogy csak együtt akar lenni
veled, mert hiányzol neki. Mostanában nem sokat vagytok együtt, nem?
Nevettem, mégiscsak Zach-ről volt szó, épp az előbb
mondta, hogy inkább felszed valakit. Ugyanakkor Haley szavai és a csalódott
tekintete elérték a céljukat. Elkezdtem rossz barátnak érezni magam.
- Tehát te úgy képzeled, hogy utánam sír? – kérdeztem
azért, mert bár volt igazság Haley szavaiban, azért ennyire nem volt nyálas a
helyzet.
- Nem kell gúnyolódnod – fintorgott rám. – Lefogadom,
hogy nem is sejted, mennyire magányos lehet, főleg most, hogy a barátai
sincsenek vele. Az a sok lány, akikkel együtt volt, szerintem mind csak azért
volt, hogy pótoljanak valami hiányt. Te készülsz pszichiáternek, igazán
tudhatnád.
Belegondolva, ezt tudtam, mégis most, hogy Haley a
szemembe mondta, olyan érzés volt, mintha újra rájöttem volna.
- Jó, a kedvedért felhívom, és megbeszélek vele
valamit. A végén még megint bűntudatom lesz. – Meglepett tekintetére,
kacsintottam egyet, mire úgy elmosolyodott, hogy öröm volt nézni. Látszólag
tökéletesen biztos volt benne, hogy sikerült rávennie a helyes dologra, és én
meg akartam hagyni ebben a hitben.
Kicsit bántam az elszalasztott csókot, de rájöttem,
hogy így lesz a legjobb. Olyasmiből, amit úgysem gondoltam át teljesen, úgysem
sülhetne ki semmi jó. Odakint felhívtam Zach-et.
- Na, akkor átjössz? – kérdeztem köznapi hangon. – Van
itthon sör.
- Tíz perc, és ott vagyok – válaszolta vidáman.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése