2021. február 26., péntek

8. Keresni és találni

 

A rejtélyes lány, akinek elvettem a szüzességét az őrületbe kergetett. Matt és Zach mindenkit felhajtottak, akit csak ismertünk. Mindenféle régi ismerősöket, és életemben egyszer látott csajokat környékeztünk meg, és mivel ők hamar elfogytak – Zach saját maga volt a bizonyíték, hogy régóta nem szüzek –, át kellett térnünk az ismeretlenekre. Már két nap eltelt, és én teljesen kivoltam, sem aludni, sem megnyugodni nem tudtam, lassan félni kezdtem, leszek-e még valaha normális. Persze tudtam, hogy leszek, amit megtalálom a lányt.

Szeretlek. Már régóta. Csak téged. Még mindig ezek voltak a legőszintébbnek tűnő szavak, amit valaha hallottam, de rá kellett jönnöm, ha a lány tudta is, ki vagyok, én nem ismertem őt, legfeljebb látásból. De most már meg akartam ismerni, látni akartam, esetleg megérinteni, hogy tudjam, valóságos, nem pedig egy részeg álomkép csupán.

Oké, hogy piáltam, de nem képzelhettem be annyi mindent. Ha lefeküdtem, és lehunytam a szemem, élesen láttam a részleteket, amikre jól emlékeztem, de a többi még mindig homályba veszett. Megpróbáltam darabokra cincálni az eseményeket, kivonva belőle a talán csak odaképzelt részleteket, és így egy durva részeg erőszakoskodásának hatott a dolog. Csakhogy biztosan nem álmodtam a szavait, vagy azt, ahogyan megremegett alattam az a tökéletes teste… Élvezte, de még mennyire, hogy élvezte! De akkor miért ment el, és miért nem jelentkezik? Ezt sehogy sem értettem, azon kezdtem gondolkodni, mit csesztem el.

Anyámék nem igazán álltak szóba velem, bár anyám egyfolytában lapos pillantásokat vetett rám, ha látott, némán kérdezgetve, hogy jutottam-e valamire. Zach-nek is eljárt a szája a suliban, így már lassan mindenki tudta, hogy keresek valakit, de még ez sem késztetett arra, hogy feladjam.  

Teljesen biztos voltam benne, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem találom, így kötöttem ki az Anne Cartneynál, Haley sulijánál. Csak álltam, és a lányokat bámultam. Meglepetésemre, először nem egy ismerős csajt szúrtam ki, hanem az izomagyú Johannt, aki felém tartott. Összeszorítottam a fogaimat, de békével jött.

- Figyelj, sajnálom, ami a bulin történt – kezdte. – Elvesztettem a fejem, nem tudom, miért ütöttelek meg. – Őszintén sajnálkozónak tűnt, amikor felém nyújtotta a kezét, és nem voltam akkora paraszt, hogy ne fogadjam el. Kezet ráztunk.

- Megesik az ilyen – mormoltam arra gondolva, hogyan vágtam oda Zach-nek. Legyen bármilyen idegesítő is, nem érdemelte azt.

- Köszi! – hálálkodott a srác. – Haleytől is bocsánatot fogok kérni, képzelem, hogy elrontottam a randitokat.

- Nem volt randi – mondtam önmagam is meglepve. Kínzott a gondolat, de meg kellett tennem. – Haleynek nem én kellek, hanem te. – A srác döbbenten rám bámult, azzal a bárgyú kifejezéssel a képén, amit Haley már lerajzolt néhányszor.

- Csak barátok vagyunk – rázta meg a fejét.

- Akkor vedd észre a nyilvánvalót! – mondtam neki.

Johann nem mondott semmit, csak bólintott, és otthagyott, hogy tovább kereshessem a titokzatos lányt. Bármelyik lehetett a sok közül és mégsem. Ők észrevették, és önként járultak elém egyenként, majd csoportosan, mintha csak meg akarnák könnyíteni a dolgomat. Ott volt az a két csaj is, akik rám szálltak a bulin, de túl szőkék és túl magasak voltak. Nem, a lány valamivel alacsonyabb volt, ki is szúrtam egy elég jóalakú lányt, aki magasra copfozta a sötét haját, és távolról bámult rám némán.

Megdelejezve odasétáltam hozzá, de az arca tökre ismeretlen volt.

- Szia! Dean vagyok – mondtam neki, mire mélyen elvörösödött.

- Tudom. Én Molly – válaszolta, mire összeugrott a gyomrom. Ő lenne az? Mert totál nem derengett semmi. – Láttalak a bulin Haleyvel. Sajnálom, hogy úgy alakult.

- Mi? – kérdeztem őt bámulva. Nem éreztem az égvilágon semmit iránta, és ez ürességgel töltött el. Még csak nem is tetszett, pedig azt hittem, tudni fogom, ha meglátom, erre itt van előttem, és a nagy francos semmi.

- Mióta jártok Haleyvel? Egyáltalán jártok még?

- Mi? – ráztam meg a fejem, most értetlenül.

- Bocs, semmi közöm hozzá – visszakozott. – De nem volt szép tőle. Hogy veled is meg Johannal…

Ekkor esett le, hogy valami teljesen másról beszél. Haleyről, Johannról és rólam, a képzelt szerelmi háromszögünkről.

- Milyen hosszú a hajad? – kérdeztem meg vadállat módjára azt, ami érdekelt. Attól a hülye copftól nem látszott, de mintha rövidebb lett volna, és… Nem, egyszerűen nem lehetett ő az!

- Hogy? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel. Kedvem lett volna megszagolni, hátha megérzem azt az illatot, de ezt mégsem tehettem.

Elköszöntem, és otthagytam, miközben istenbarmának éreztem magam. Félreálltam, hogy tovább nézhessem a lányokat. Hirtelen Haley tűnt fel közöttük, nekem meg összeszorult a gyomrom az idegtől. Zach elmondta, hogy korábban még csak segíteni sem akart, teljesen elhatárolódott tőlem, így nem zaklattam. Képzeltem, mi a véleménye minderről. Johann biztos annyival jobb nálam!

Azt hittem, egyszerűen úgy tesz, mintha nem vett volna észre, de végül odaintett nekem, én pedig biccentettem. Egy leheletnyit jobb érzés volt, hogy legalább tudomást vesz rólam. Morbid kíváncsiság támadt bennem az iránt, mennyire morzsa most, hogy belekeveredett egy ilyen botrányba egyszerre két pasassal. Talán még előnye is származik belőle. Főleg, hogy már Johann végre tud az érzéseiről.

Zach nem sokkal később keveredett elő az épületből.

- Oké – mondta nekem, és egy papírlapot húzott elő. – Ezért imádni fogsz, megszereztem a bulilistát. Ez a hivatalos! – lobogtatta. – Szerencsére sikerült kilógnom, mielőtt összefutottam volna Tamyvel, tudod nem igazán váltunk el békében – vihogott, miközben én kivettem a kezéből azt az ötven nevet tartalmazó listát, amin valaki már gondosan bejelölte a fiúkat és a lányokat.

Kínosan egyenlő arányban voltak, így huszonöt lány közül kellett választanunk. A közösségi oldalak és egy újabb évkönyv segítségével délutánra tizenkét lányra szűkítettük le a listát. Molly még rajta volt, a többi csak épphogy hasonlított valamiben a lányra, vagy csak egyszerűen „szűznek látszott” Zach szerint, de én egyiknél sem éreztem, hogy ő lenne az.

Kezdtem nagyon elfáradni. Mi van, ha egyikük sem ő, és soha nem találom meg? A gondolat, hogy örökre elveszítettem, nem hagyott élni, attól tartottam, a végén még beleőrülök a mániámba.

A harmadik napon persze meglett, de abban sem volt semmi köszönet. Már eleve nem indult jól a nap, aznap reggel Zach közölte velem a legfrissebb híreket: Haley fáradozásai elnyerték a jutalmukat, összejött Johannal.

- Smároltak ott a suli közepén, mindenki csak erről beszél – mondta, mire savanyúan bólintottam. Haley tehát megkapta, amit akart. Lehettem volna boldogabb is. Talán, ha már tudtam volna, ki a lány. Legalábbis ezt gondoltam, Haleyvel már úgy tűnt, úgyis vége az egésznek, mielőtt elkezdődött volna. – Pattogtak a szikrák meg minden, senki nem akart beszélni a buliról, így nem volt más választásom – Zach nagyot sóhajtott. – Délután találkozom Tamy Westnerrel. Ő a legnagyobb pletykagép, tudni fogja, melyik lány szűz a listáról. Illetve – pontosította magát – volt szűz a hétvégéig.

Még mindig egy mocskos alaknak éreztem magam, amikor délután Zach felbukkanására vártam. Egy ideig az ablakon meredtem kifelé, ahelyett, hogy a vizsgákra készültem volna, így láthattam, amint Haley és Johann teljes egyetértésben megérkeznek. Csókolóztak, aztán Haley kiszállt, és bement a házukba. Közben a miénk felé pillantgatott, és az ajkait harapdálta, mintha azon tűnődne, jöjjön-e át. A gondolat, hogy egyáltalán megfordul a fejében, hogy átjöjjön, eléggé jól esett.

Kiültem a ház elé, hátha kimerészkedik, és beszélgethetünk, de egyelőre nem jött, így visszasüllyedtem az önsajnálatba. Próbáltam egy alapos önvizsgálatot tartani, hátha megnyugszom kicsit.     

Szeretlek. Már régóta. Csak téged.

Tudtam, hogy valami bajom van, ugyanis három napja nem mennek ki a fejemből ezek a szavak. A tehetetlen kétségbeesés elvette a kedvem mindentől, csak rá tudtam gondolni. Nevetséges hülye voltam, hiszen még a nevét sem sikerült kiderítenem, sőt jóformán nem is tudtam semmit róla, csupán annyit, hogy akarom őt.

Sosem hittem abban, hogy a szerelem első látásra születik, mindig úgy képzeltem, hogy ez egy hosszú, türelmes folyamat, amelynek során a felek megismerik egymást, és a kezdeti kölcsönös vonzódás után összeköti őket egy egyre erősödő érzelem, ami ha kiteljesedik, akkor kiérdemli a szerelem nevet, de most úgy éreztem, ez hülyeség.

Néha megfordult a fejemben, hogy beleszerettem a lányba, nem első látásra, hanem első szeretkezésre pedig ez lehetetlennek tűnt, éppannyira, mint ez az őrült helyzet, amibe keveredtem.

Ha igazat mondott, és régóta szeret – amiben kételkedtem, hiszen biztos voltam benne, hogy csupán távoli ismerősök lehetünk, nem is ismerhet engem igazán –, miért ment el? Miért nem keresett meg? Még nagyobb baromságnak tűnt az, hogy elhittem: szeret. A lány, aki képes ezt mondani, miután olyan durván bántam vele… Lehetetlen, hogy ne legyen igaz. De akkor hol van?

- Dean! – Felkaptam a fejem, és lenéztem Haleyre, aki a házunk előtti lépcsősor mellett álldogált. Olyan elmélyülten gondolkodtam, hogy észre sem vettem, mióta áll ott. – Szia!

- Szia! – sóhajtottam önmagam is meglepve a levert hangom miatt.

- Még mindig nincs meg a lány? – kérdezte együtt érzően, és egy zacskót nyújtott felém. – Meggyes pite. Békeajándéknak. 

- Kösz – vettem el, és csak aztán néztem újra végig rajta. Tétován álldogált, nyilván szégyellve magát a történtek miatt, de én egy cseppet sem tudtam haragudni, jobban kedveltem annál. – De nem voltunk haragban. Hacsak nem te haragudtál rám.

- Dehogyis – mosolygott rám halványan. – Nem volt miért haragudnom.

- Hallottam, te és Johann végre…

Egy autó – Zach kocsija – fékezett le a házunk előtt, de olyan fékcsikorgással, hogy felverte a fél szomszédságot. 

-… összejöttetek. Gratulálok!

- Igen.

Zach kiugrott a kocsijából, és felénk rohant, közben kiabálva:

- Haley, de jó, hogy itt vagy! Most jövök Tamytől.

- Nekem mennem kell, Dean – suttogta a lány.

A suttogása idegenül ismerősnek tűnt. Rábámultam, és úgy éreztem magam, mintha valaki gyomron rúgott volna. A francba, nem!

- Nem, Haley! – ragadta karon Zach. – Segítened kell szemléltetni az eseményeket.

- Én… nem… – Döbbenten néztem Haley elpirult arcát, és Zach szadista vigyorát, ahogy megszabadítja őt a szemüvegtől.

Ha tudtam volna mondani valami, az kétség kívül az lett volna, hogy hagyja a lányt, hiszen már tudom, amit tudnom kell, de Zach nem elégedett meg a szemüveggel, a most már megalázottan álldogáló lány mögé lépett, babrált valamit a haját összefogó csattal, és máris Haley vállaira omlott az a rengeteg hullámos haj, amit eddig csak egyszer láttam, azon az éjszakán. Emlékeztem arra a hajzuhatagra, ahogy belemarkoltam, ahogy az illata megtöltötte az orromat. Nem volt több kétség, csak azt nem értettem, ennyire vak, hogy lehettem. Hiszen itt volt mindvégig egy karnyújtásnyira tőlem, olyan kedvesen, ártatlanul…

Elnéztem, ahogy remegő kézzel próbálja a füle mögé tűrni a vastag, tömött tincseit, ahogy könnyek folynak végig a sápadt arcán, és ahogy összeszorítja a szintén remegő száját, amit olyan hévvel csókoltam három napja, és csak egyetlen kérdésem volt.

- Minden hazugság volt, Haley?

Elég volt egyetlen pillantása a válasz előtt, már tudtam, hogy ő nem a végzet asszonya, akinek soha nem fogok tudni szabadulni a bűvköréből, nem is a szerelmes szerető, aki a lehető legnagyobb ajándékot adta nekem. Ő nem az volt, aki megfelelt volna az álmaimnak, a feltételezéseimnek vagy akár az elvárásaimnak.

Csak a kedves szomszéd lány volt, akinek egy kósza éjjel elvettem a szüzességét. Bámultam rá, az egyik felem valami furcsa izgatottsággal vegyes bizonyossággal, amiért végre megvan, annyi idő után, és ennyire nyilvánvalóan. Elég volt csak pislognom, hogy helyére kerüljön az arc, a hang, minden vonzódás, ami mindig is megvolt közöttünk. Közben a gondolkodó felem tudta az igazságot. Ez az egész egy nagy, elcseszett átverés!

- Annyira sajnálom, Dean! – suttogta. – Nem akartam.

Nem akarta. Persze, hogy nem, mindent én akartam ő meg csak ott volt, miközben végig Johannra várt, akit már meg is kapott, Hiszen éppen az előbb gratuláltam nekik majdnem teljesen őszintén! Az előbb bocsátottam meg minden korábbi hazugságot, de ezt nem. Ez most túl sok volt!

- Tudtam! Már tegnap is furcsán viselkedett, de csak ma láttam a konkrét bizonyítékot – kezdte Zach elégedetten, miközben Haley csak nézett rám. A szemüvege nélkül, a kibontott hajzuhataggal sokkal másmilyenebb volt, mint ahogy megismertem. A vonásai lágyabbnak és törékenyebbnek tűntek. Ahogy az a sok haj keretezte az arcát a szokásos kusza frizurája helyett, valahogy szebb volt, mint valaha is gondoltam. Kurvára gyönyörű meztelenül, jutott eszembe, miközben a dühöm vadul felcsapott. Haley ezidáig rejtegette magát! – Tudsz róla, hogy egy meztelen képed van az iskolájában kirakva a falra? Még szárnyaid is vannak! Gondoltam…

- Fogd be a szád! – üvöltöttem Zach-re, miközben felugrottam, hogy Haley elé álljak. Persze, hogy ő volt! Persze, hogy ő, te idióta! – Miért nem mondtad el? Miért nem szóltál egyetlen rohadt szót sem?

Az arca a két kezem között törékeny volt, a könnyes szemei fájdalmasan gyönyörűek. Alig kaptam levegőt attól, ami bennem kavargott. Olyan dühös voltam, hogy ordítani akartam, annyira megkönnyebbült, hogy majdnem összeestem, olyan csalódott, hogy kis híján felnyögtem a fájdalomtól. Az is hazugság volt, hogy szeret.

- Bocsáss meg! Én nem akartam, de…

- Akartál? Mit akartál? Az őrületbe kergetni? Azt hiszed, elég annyi, hogy sajnálod?

Úgy éreztem, látni sem bírom, mégis csupán elengedni voltam képes, a szemeim le sem vettem az arcáról. Szánalomra méltóan sírdogált, és semmi olyasmit nem láttam rajta, amit akartam. Nem volt szerelmes, szenvedélyes, de még megbántott sem. Csupán bűntudatosnak tűnt, mert haragudtam. Pedig nem a harag volt, amivel törődnie kellett volna! Ha bármi is igaz lett volna abból az éjszakából, akkor nem lettünk volna ott. Ha igazi lett volna, ő mondja el rögtön másnap, hogy mi történt, nem pedig Zach-től kell megtudnom.

- Engedd, hogy elmagyarázzam, Dean! Én…

- Nem akarom hallani! – förmedtem rá, de nem mozdultam, mert ő közelebb lépett.

Ő lenne az? A lány, akit olyan jó érzés volt megcsókolni? Akibe pár pillanattal korábban úgy éreztem talán egy kicsit szerelmes is vagyok? Nevetséges, milyen könnyű hazugságokkal széttaposni az érzést! Haleynek sikerült, még csak meg sem kellett erőltetnie magát.

Az őseim kijöttek a házból, és Haley vetett rájuk egy pillantást, mintha csak menekülőtat keresett volna bennük. Apám és anyám hibája is volt, a dühöm rájuk ugyanúgy kiterjedt, ők voltak, akik bebeszélték nekem ezt az egészet!

- Remélem, most boldog vagy! Az ő vére volt az ágyamban! – mutattam be nekik a művüket. Persze anyám sejtette! Végig sejtette, hogy Haley volt az, aki teljesen kifordított önmagamból!

- Semmi szükség ordításra, fiam – szólalt meg apám. – Gyertek be, és mindent megbeszélünk.

Persze, el tudtam képzelni egy ilyen beszélgetést! Megpróbálnák rábeszélni Haleyt, hogy most már igazán kezdjünk el járni. Ő meg közölné, hogy bocs, már ott van neki Johann. Vagy azt mondaná, oké, Deannel már úgyis lefeküdtünk, miért ne? Engem senki nem kérdezne. A francba is, röhejes az egész!

- Menjetek nélkülem! Nekem elegem van ebből!

- Kérlek! – nézett rám Haley a legártatlanabb tekintetével. – Szeretnék…

- Mit szeretnél? – állítottam meg gúnyosan, nem hagyva, hogy akármilyen hatással legyen rám a remegő ajka és az a könnyes szempár. Ezzel már bőven elkésett. – Hazudni még valami szépet? Csak könyörgöm, engem hagyj ki belőle! Bárcsak soha ne álltam volna szóba veled!

Felzokogott. Egy pár másodpercig elégedettnek éreztem magam, amikor elfordult, és visszarohant a házukba, aztán ez elmúlt, és megint a nyomorult önmagam voltam. Magasról téve a szüleimre, elindultam az ellenkező irányba.

 

*

    

Valami nem stimmelt az egészben. Illetve több valami nem stimmelt, mert bármennyire is ki akartam verni Haleyt a fejemből nem ment, még mindig gondoltam rá, de nem ez volt, ami nem hagyott nyugodni. Oké, nem csak ez. Haley lefeküdt velem, és élvezte, ebben biztos voltam. De milyen indíttatásból került oda?

Igyekeztem felidézni az éjszaka minden részletét, de csak arra jutottam, mint mindig. Valahogy megjelent az ágyam mellett, és szeretkeztünk. Neki én voltam az első, de ő Johannt szereti. Hogy van ez? Miért mondta egyáltalán, hogy szeret? Miért volt olyan édesen simulékony, annyira szenvedélyes, ha nem jelentett neki semmit az egész? Mi van, ha jelentett? Hiszen a szüzessége volt, és ha még hihetek ebben, Haley alapjában véve egy tisztességes lány, nem nyeltem be Zach magyarázatát arról, hogy egy idő után a lányoknak is ciki a szüzesség, talán csak el akarta veszíteni egy jó sráccal. Ez lennék én.

Az iskolában egy nyüves angyalnak rajzolt meg, ezt még Zach említette, én pedig csak a fogamat csikorgattam. Persze, hogy angyalnak rajzolt, hiszen reménytelen jófiúnak tart, talán ezért is bújt az ágyamba, reménykedve, hogy jól elleszünk. Csak azt nem vette számításba, hogy kurvára igazságtalan volt, amit művelt. Igen, csak egy éjszaka, de valamit annyira megváltoztatott bennem, hogy egy elcseszett lúzer lettem tőle. Ha becsuktam a szemem, még mindig a titokzatos, szexis lányt láttam arról az éjjelről, és most olyan arca volt, mint Haleynek. Olyan illata volt, mint Haleynek, olyan szavakat mormolt, amik feltüzeltek, és olyan hazug volt az egész, hogy attól még szánalmasabbnak éreztem az állapotom. Bármennyire is idiótának tűntem a gondolattól, tudtam, ha Haley odaállna elém, és megmondaná, hogy azért csinálta, mert egy kicsit tényleg szeret, lett volna, miről beszélnünk.

A következő nap beállított egy dobozzal. Épp tanulni próbáltam másnapra, és kifejezetten nem számítottam rá, ezért meglepett a küszöbünkön álldogálva egy dobozzal, aminek a tetején egy fehér boríték is volt.

- Szia! – suttogta azon a hangon, amit most azonnal felismertem arról az őrjítő éjjelről.

Néztem az óvatos mosolyt az arcán, a lágy tekintetét, a pirosra harapdált ajkait, és vártam, mit akar mondani.

- Hoztam neked valamit – folytatta végül, és felém nyújtott a dobozt. – Ez egy lámpa, tudom hülyeség, valami mást akartam venni, de nem tudtam, mit adhatnék neked. – Mármint a szüzességed mellé? Egy lámpa megteszi, kösz! Nem mozdultam, csak meredtem rá. Hát tényleg nem mond semmit? – Vedd el, kérlek! – türelmetlenkedett.

Lassan elvörösödött az arca, és beleharapott a szájába. Ez megmozgatott bennem valami mélyről jövőt, aminek épp nem volt ott a helye. Fene Haley ajkaiba!

Végül keményen a hasamnak nyomta a doboz éles sarkát.

- Kérlek! – erősködött, én meg megfogtam, várva a továbbiakat. – Tudom, hogy utálsz, amiért hazudtam, és hogy látni sem akarsz, de azt tudnod kell, hogy én soha nem akartalak megbántani. Magamat akartam jobb színben feltüntetni. Ha tudom, hogy így bántalak majd vele, akkor nem teszem. Esküszöm!

Ennyi? Csak az a baja, hogy esetleg megbántott? Nem voltam kisegítve vele.

- Ettől kellene jobban éreznem magam? – sürgettem. – Most mit vársz tőlem?

- Semmit – felelte elcsüggedve. – Nem várok tőled semmit. – Ez elég nyilvánvaló volt. – Csak… reménykedem, Dean.

- Mégis miben? – Abban a pillanatban, ha azt mondta volna, valami folytatásban, talán más lett volna minden. A francba, akármit megadtam volna érte, ha azt mondja.

- Hogy egyszer megbocsátasz nekem.

Csalódottan hátraléptem, és a fejemet csóváltam. Megbocsátás? Nem egy rohadt templomban vagyunk, a fene essen ebbe a lányba!

- Jó – sóhajtott végül –, ne haragudj, hogy zavartalak.

Nem néztem végig, ahogy újra elmegy, csak bevágtam az ajtót, és bemasíroztam a nappaliba a könyveimhez. A Haley megtalálása utáni szar kedvemben az volt a legjobb, hogy anyám végre leszállt rólam, és nem szólt hozzám, ha nem volt kötelező, így tanulhattam odalent. Legalábbis a dobozig, mert amint az meglátta, nem bírta ki.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian.

- Egy lámpa – mondtam a nyilvánvalót, mert a dobozon volt egy elég sokatmondó kép is. Letettem, és megakadt a szemem a borítékon. Tétováztam, majd a kezembe vettem.

- Kitől kaptad?

A borítékban egy giccses képeslap volt, bolyhos, hófehér kölyökkutyával, és bocsánatkérő felirattal. Kinyitottam, hogy elolvassam, írt-e bele.

- Haleytől – olvastam fel, és egyben válaszoltam is anyámnak.

Anyám odaóvakodott, és kibontotta a dobozt. Egy kék asztali lámpát rejtett, hasonlót ahhoz, amilyen volt nekem is, és ami azon az éjjelen tört el. Ez valami jel lenne?

- Ha engem kérdezel – kezdte anyám, mintha kérdeztem volna –, ez egy elég jó kis lámpa.

Elröhögtem magam. Egy rohadt lámpa! Mégis mit kellene kezdenem vele? Tegyem a szobámba emlékeztetőnek? És a képeslap? Annyira Haleys volt, hogy képtelen voltam egyszerűen kihajítani a kukába, inkább visszatértem a könyveimhez. Anyám gondoskodott a lámpáról, tudtam, hogy a szobámba viszi, és én nem szóltam rá.

- Elhívhatnád a szalagavatódra, Dean – mondta még távozóban. – Szívesen elmenne veled.

Csak horkantottam, de a gondolat valahogy befészkelte magát az agyamba, és nem hagyott nyugodni. Kellett nekem Haley, és ezért tennem is kellett valamit. De mégis mit? És hogyan?

A terv egyszerűbben jött, mint hittem volna.

A másnapi vizsgámon kis híján elcsesztem olyan alapvető dolgokat, amiket máskor álmomból felébresztve is tudok, és ez dühített. Ráadásul aznap minden zizzenést meghallottam arról a hülye szalagavatóról ahová ráadásul, muszáj lett volna elmennem Gemmával, mert megígértem Mattnek, hogy ha már őmiatta a lány több száz dollárt költött egy ruhára, akkor legyen meg az esélye elmenni. Ő persze már az útját tervezte Mauira, hogy visszahozza Emilyt. Nekem csak el kellett döntenem, hogy megcsinálom, amit elterveztem. Volt veszítenivalóm? A francokat!

- Dean, hová mész? – kérdezte Zach értetlenül, amikor a nyomomban kikullogott a suliból. Kocsi nélkül, a parkolótól balra vettem az irányt, mert onnét kísértett valami, amit reggel láttam. – Mi a francot csinálsz? Elment az eszed? – Komolyan rémültnek tűnt, amikor megálltam a kirakat előtt.

- Megveszem azt a ruhát – mondtam Zach-nek, és ráböktem az alacsony próbababára.

- Kérlek, mondd, hogy nem magadnak! – könyörgött. Annyira komoly képet vágott, hogy majdnem elhittem, hogy valóban aggódik értem.

- Idióta! Haleynek. Azt fogja, felvenni a szalagavatóra.

- Mi? – kérdezte értetlenül. – Azt hittem, nem beszéltek. Mikor hívtad el?

Csak megráztam a fejem, és bementem, hogy megvegyem a ruhát. Sosem költöttem még el egy kész vagyont ilyen elégedetten, Zach még mindig odakint állt, ahol hagytam.

- Nem is hívtad el, ugye? – kérdezte.

- Nem – mondtam. – De el fog jönni velem.

Visszaindultam a parkolóba a kocsimhoz, Zach pedig utánam loholt.

- Örülök, hogy magabiztos vagy meg minden, de beavatnál a rohadt tervbe, hogy ne érezzem magam baromira hülyének?

- Haley a rosszfiúkat szereti – magyaráztam. – Holnap kap egyet.

De még mennyire! Majd adok én neki angyalt!

- Rossz ötlet – tiltakozott Zach. – Nem akartam mondani, de én megsajnáltam egy kicsit. Olyan szomorúnak tűnt, miért nem…

- Szomorúnak tűnt? – horkantam fel megtorpanva. – Mégis kinek az oldalán állsz?

Az áruló habozott, mielőtt válaszolt volna.

- A tiéden. De csak ha nem viselkedsz ilyen ijesztően! Haver, ruhát vettél egy csajnak, akit még meg sem hívtál a szalagavatódra! Kiráz a hideg tőled! Felhívom Mattet!

Tényleg megtette, és a haverunk valóban nagyon örült, hogy ilyesmivel zargatják, miközben ezernyi dolga lenne. Rám hagyta, bármit művelek, és pont erre a tanácsra volt szükségem. Zach elkámpicsorodva tette le, majd tartózkodó pillantást vetett rám, és a kezemben tartott szatyorra, mintha tényleg annyira gáz lenne, hogy vettem egy ruhát. Oké, valamilyen szinten az.

Másfelől nem ezt csinálja egy vérbeli rosszfiú? Ő mondja meg, mit vehet fel a csaj és mit nem. Ezen már nem fog múlni, Haleynek lesz mit felvennie.

- Még egyet mondj meg! – próbálkozott Zach jobb belátásra téríteni. – Gemmával mégis mi lesz? Nem rémlik, hogy megígérted Mattnek, hogy őt viszed el?

- Majd te elviszed – vontam vállat.

- Már miért tennék ilyet? – horkant fel.

- Mert megkérlek rá, mint barátomat – mondtam alig figyelve.

Elképzeltem Haleyt, amint a kezébe nyomom a ruhásszatyrot, és nemtörődöm módon közlöm vele, hogy indulunk a szalagavatóra. Vajon milyen arcot fog vágni? Mi lesz, ha egyszerűen elküld a búsba? Benne volt a pakliban, de túl voltam azon a határon, amikor még érdekelt volna.

- Nem értem, miért csinálod – sóhajtott Zach. – Annyira jó volt az ágyban?

- Ennek ahhoz semmi köze – fordultam hozzá. De igen, közrejátszott. – Képzeld el, hogy egy csomó ideig töröd magad egy lánynál, mindenféle hamis jeleket ad, amik miatt úgy érzed teljesen sínen vagy, már-már érezni kezdesz valamit, ez megvan?

- Hát, ha levonjuk az érzéseket, igen – mondta elgondolkodva. – Én nem érzek.

- Tegyük fel a próba kedvéért, hogy megint érzel – erősködtem. – Oké?

- Oké – mondta lassan.

- Szóval már-már érezni kezdesz valamit ez iránt a lány iránt, aki egyszerűen csodálatosnak tűnik, megvan? – Csak bólintott. – Na, és képzeld el, hogy kiderül, valaki mást szeret, és veled egész végig csak játszott. Te mit tennél a helyemben?

- Sok hal van még az óceánban – vont vállat. Lehunytam a szemem, és megnyomkodtam az orrnyergemet. Miért is strapálom magam? Ja, segítőtárs kellett.

- Tényleg nem érted, miért kell ezt tennem?

- Értem, Dean – mondta meglepően komolyan. – Csak nem tartom jó ötletnek! A végén téged is kiskanállal kell összekotorni, mint Mattet, és emlékeztetlek, azt nagyrészt te csináltad! Téged ki a franc fog összekotorni, mi?

Nem válaszoltam, csak hitetlenkedve néztem rá. Mióta lett Zach az elővigyázatos kettőnk között? Ezt mondjuk tudtam, amióta durván kicseszett velem az idegesítően szexi, hazug szomszéd lány.

- Segítesz vagy nem? – kérdeztem végül.

- De nem én leszek a hibás, ha bármi rosszul sül el! – vágta rá, aztán a válaszomat sem várva lelépett.

Oké, ezzel ki tudtam egyezni, már csak a bennem élő gátlástalan, mocskos alakot kellett előhúznom. Úgy éreztem nem lesz nehéz dolgom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése