A rejtélyes lány, akinek elvettem a szüzességét az
őrületbe kergetett. Matt és Zach mindenkit felhajtottak, akit csak ismertünk.
Mindenféle régi ismerősöket, és életemben egyszer látott csajokat környékeztünk
meg, és mivel ők hamar elfogytak – Zach saját maga volt a bizonyíték, hogy
régóta nem szüzek –, át kellett térnünk az ismeretlenekre. Már két nap eltelt,
és én teljesen kivoltam, sem aludni, sem megnyugodni nem tudtam, lassan félni
kezdtem, leszek-e még valaha normális. Persze tudtam, hogy leszek, amit
megtalálom a lányt.
Szeretlek.
Már régóta. Csak téged. Még mindig
ezek voltak a legőszintébbnek tűnő szavak, amit valaha hallottam, de rá kellett
jönnöm, ha a lány tudta is, ki vagyok, én nem ismertem őt, legfeljebb látásból.
De most már meg akartam ismerni, látni akartam, esetleg megérinteni, hogy
tudjam, valóságos, nem pedig egy részeg álomkép csupán.
Oké, hogy piáltam, de nem képzelhettem be annyi
mindent. Ha lefeküdtem, és lehunytam a szemem, élesen láttam a részleteket,
amikre jól emlékeztem, de a többi még mindig homályba veszett. Megpróbáltam
darabokra cincálni az eseményeket, kivonva belőle a talán csak odaképzelt
részleteket, és így egy durva részeg erőszakoskodásának hatott a dolog.
Csakhogy biztosan nem álmodtam a szavait, vagy azt, ahogyan megremegett alattam
az a tökéletes teste… Élvezte, de még mennyire, hogy élvezte! De akkor miért ment
el, és miért nem jelentkezik? Ezt sehogy sem értettem, azon kezdtem
gondolkodni, mit csesztem el.
Anyámék nem igazán álltak szóba velem, bár anyám
egyfolytában lapos pillantásokat vetett rám, ha látott, némán kérdezgetve, hogy
jutottam-e valamire. Zach-nek is eljárt a szája a suliban, így már lassan
mindenki tudta, hogy keresek valakit, de még ez sem késztetett arra, hogy
feladjam.
Teljesen biztos voltam benne, hogy addig nem nyugszom,
amíg meg nem találom, így kötöttem ki az Anne Cartneynál, Haley sulijánál. Csak
álltam, és a lányokat bámultam. Meglepetésemre, először nem egy ismerős csajt
szúrtam ki, hanem az izomagyú Johannt, aki felém tartott. Összeszorítottam a
fogaimat, de békével jött.
- Figyelj, sajnálom, ami a bulin történt – kezdte. – Elvesztettem
a fejem, nem tudom, miért ütöttelek meg. – Őszintén sajnálkozónak tűnt, amikor
felém nyújtotta a kezét, és nem voltam akkora paraszt, hogy ne fogadjam el.
Kezet ráztunk.
- Megesik az ilyen – mormoltam arra gondolva, hogyan
vágtam oda Zach-nek. Legyen bármilyen idegesítő is, nem érdemelte azt.
- Köszi! – hálálkodott a srác. – Haleytől is
bocsánatot fogok kérni, képzelem, hogy elrontottam a randitokat.
- Nem volt randi – mondtam önmagam is meglepve.
Kínzott a gondolat, de meg kellett tennem. – Haleynek nem én kellek, hanem te.
– A srác döbbenten rám bámult, azzal a bárgyú kifejezéssel a képén, amit Haley
már lerajzolt néhányszor.
- Csak barátok vagyunk – rázta meg a fejét.
- Akkor vedd észre a nyilvánvalót! – mondtam neki.
Johann nem mondott semmit, csak bólintott, és otthagyott,
hogy tovább kereshessem a titokzatos lányt. Bármelyik lehetett a sok közül és
mégsem. Ők észrevették, és önként járultak elém egyenként, majd csoportosan,
mintha csak meg akarnák könnyíteni a dolgomat. Ott volt az a két csaj is, akik
rám szálltak a bulin, de túl szőkék és túl magasak voltak. Nem, a lány
valamivel alacsonyabb volt, ki is szúrtam egy elég jóalakú lányt, aki magasra
copfozta a sötét haját, és távolról bámult rám némán.
Megdelejezve odasétáltam hozzá, de az arca tökre
ismeretlen volt.
- Szia! Dean vagyok – mondtam neki, mire mélyen
elvörösödött.
- Tudom. Én Molly – válaszolta, mire összeugrott a
gyomrom. Ő lenne az? Mert totál nem derengett semmi. – Láttalak a bulin
Haleyvel. Sajnálom, hogy úgy alakult.
- Mi? – kérdeztem őt bámulva. Nem éreztem az égvilágon
semmit iránta, és ez ürességgel töltött el. Még csak nem is tetszett, pedig azt
hittem, tudni fogom, ha meglátom, erre itt van előttem, és a nagy francos
semmi.
- Mióta jártok Haleyvel? Egyáltalán jártok még?
- Mi? – ráztam meg a fejem, most értetlenül.
- Bocs, semmi közöm hozzá – visszakozott. – De nem
volt szép tőle. Hogy veled is meg Johannal…
Ekkor esett le, hogy valami teljesen másról beszél.
Haleyről, Johannról és rólam, a képzelt szerelmi háromszögünkről.
- Milyen hosszú a hajad? – kérdeztem meg vadállat
módjára azt, ami érdekelt. Attól a hülye copftól nem látszott, de mintha
rövidebb lett volna, és… Nem, egyszerűen nem lehetett ő az!
- Hogy? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel. Kedvem lett
volna megszagolni, hátha megérzem azt az illatot, de ezt mégsem tehettem.
Elköszöntem, és otthagytam, miközben istenbarmának
éreztem magam. Félreálltam, hogy tovább nézhessem a lányokat. Hirtelen Haley
tűnt fel közöttük, nekem meg összeszorult a gyomrom az idegtől. Zach elmondta,
hogy korábban még csak segíteni sem akart, teljesen elhatárolódott tőlem, így
nem zaklattam. Képzeltem, mi a véleménye minderről. Johann biztos annyival jobb
nálam!
Azt hittem, egyszerűen úgy tesz, mintha nem vett volna
észre, de végül odaintett nekem, én pedig biccentettem. Egy leheletnyit jobb
érzés volt, hogy legalább tudomást vesz rólam. Morbid kíváncsiság támadt bennem
az iránt, mennyire morzsa most, hogy belekeveredett egy ilyen botrányba
egyszerre két pasassal. Talán még előnye is származik belőle. Főleg, hogy már
Johann végre tud az érzéseiről.
Zach nem sokkal később keveredett elő az épületből.
- Oké – mondta nekem, és egy papírlapot húzott elő. –
Ezért imádni fogsz, megszereztem a bulilistát. Ez a hivatalos! – lobogtatta. –
Szerencsére sikerült kilógnom, mielőtt összefutottam volna Tamyvel, tudod nem
igazán váltunk el békében – vihogott, miközben én kivettem a kezéből azt az
ötven nevet tartalmazó listát, amin valaki már gondosan bejelölte a fiúkat és a
lányokat.
Kínosan egyenlő arányban voltak, így huszonöt lány
közül kellett választanunk. A közösségi oldalak és egy újabb évkönyv
segítségével délutánra tizenkét lányra szűkítettük le a listát. Molly még rajta
volt, a többi csak épphogy hasonlított valamiben a lányra, vagy csak egyszerűen
„szűznek látszott” Zach szerint, de én egyiknél sem éreztem, hogy ő lenne az.
Kezdtem nagyon elfáradni. Mi van, ha egyikük sem ő, és
soha nem találom meg? A gondolat, hogy örökre elveszítettem, nem hagyott élni,
attól tartottam, a végén még beleőrülök a mániámba.
A harmadik napon persze meglett, de abban sem volt
semmi köszönet. Már eleve nem indult jól a nap, aznap reggel Zach közölte velem
a legfrissebb híreket: Haley fáradozásai elnyerték a jutalmukat, összejött
Johannal.
- Smároltak ott a suli közepén, mindenki csak erről
beszél – mondta, mire savanyúan bólintottam. Haley tehát megkapta, amit akart.
Lehettem volna boldogabb is. Talán, ha már tudtam volna, ki a lány. Legalábbis
ezt gondoltam, Haleyvel már úgy tűnt, úgyis vége az egésznek, mielőtt
elkezdődött volna. – Pattogtak a szikrák meg minden, senki nem akart beszélni a
buliról, így nem volt más választásom – Zach nagyot sóhajtott. – Délután
találkozom Tamy Westnerrel. Ő a legnagyobb pletykagép, tudni fogja, melyik lány
szűz a listáról. Illetve – pontosította magát – volt szűz a hétvégéig.
Még mindig egy mocskos alaknak éreztem magam, amikor
délután Zach felbukkanására vártam. Egy ideig az ablakon meredtem kifelé,
ahelyett, hogy a vizsgákra készültem volna, így láthattam, amint Haley és
Johann teljes egyetértésben megérkeznek. Csókolóztak, aztán Haley kiszállt, és
bement a házukba. Közben a miénk felé pillantgatott, és az ajkait harapdálta,
mintha azon tűnődne, jöjjön-e át. A gondolat, hogy egyáltalán megfordul a
fejében, hogy átjöjjön, eléggé jól esett.
Kiültem a ház elé, hátha kimerészkedik, és beszélgethetünk,
de egyelőre nem jött, így visszasüllyedtem az önsajnálatba. Próbáltam egy
alapos önvizsgálatot tartani, hátha megnyugszom kicsit.
Szeretlek.
Már régóta. Csak téged.
Tudtam, hogy valami bajom van, ugyanis három napja nem
mennek ki a fejemből ezek a szavak. A tehetetlen kétségbeesés elvette a kedvem
mindentől, csak rá tudtam gondolni. Nevetséges hülye voltam, hiszen még a nevét
sem sikerült kiderítenem, sőt jóformán nem is tudtam semmit róla, csupán
annyit, hogy akarom őt.
Sosem hittem abban, hogy a szerelem első látásra
születik, mindig úgy képzeltem, hogy ez egy hosszú, türelmes folyamat, amelynek
során a felek megismerik egymást, és a kezdeti kölcsönös vonzódás után
összeköti őket egy egyre erősödő érzelem, ami ha kiteljesedik, akkor kiérdemli
a szerelem nevet, de most úgy éreztem, ez hülyeség.
Néha megfordult a fejemben, hogy beleszerettem a
lányba, nem első látásra, hanem első szeretkezésre pedig ez lehetetlennek tűnt,
éppannyira, mint ez az őrült helyzet, amibe keveredtem.
Ha igazat mondott, és régóta szeret – amiben
kételkedtem, hiszen biztos voltam benne, hogy csupán távoli ismerősök lehetünk,
nem is ismerhet engem igazán –, miért ment el? Miért nem keresett meg? Még
nagyobb baromságnak tűnt az, hogy elhittem: szeret. A lány, aki képes ezt
mondani, miután olyan durván bántam vele… Lehetetlen, hogy ne legyen igaz. De
akkor hol van?
- Dean! – Felkaptam a fejem, és lenéztem Haleyre, aki
a házunk előtti lépcsősor mellett álldogált. Olyan elmélyülten gondolkodtam,
hogy észre sem vettem, mióta áll ott. – Szia!
- Szia! – sóhajtottam önmagam is meglepve a levert
hangom miatt.
- Még mindig nincs meg a lány? – kérdezte együtt
érzően, és egy zacskót nyújtott felém. – Meggyes pite. Békeajándéknak.
- Kösz – vettem el, és csak aztán néztem újra végig
rajta. Tétován álldogált, nyilván szégyellve magát a történtek miatt, de én egy
cseppet sem tudtam haragudni, jobban kedveltem annál. – De nem voltunk
haragban. Hacsak nem te haragudtál rám.
- Dehogyis – mosolygott rám halványan. – Nem volt
miért haragudnom.
- Hallottam, te és Johann végre…
Egy autó – Zach kocsija – fékezett le a házunk előtt,
de olyan fékcsikorgással, hogy felverte a fél szomszédságot.
-… összejöttetek. Gratulálok!
- Igen.
Zach kiugrott a kocsijából, és felénk rohant, közben
kiabálva:
- Haley, de jó, hogy itt vagy! Most jövök Tamytől.
- Nekem mennem kell, Dean – suttogta a lány.
A suttogása idegenül ismerősnek tűnt. Rábámultam, és
úgy éreztem magam, mintha valaki gyomron rúgott volna. A francba, nem!
- Nem, Haley! – ragadta karon Zach. – Segítened kell
szemléltetni az eseményeket.
- Én… nem… – Döbbenten néztem Haley elpirult arcát, és
Zach szadista vigyorát, ahogy megszabadítja őt a szemüvegtől.
Ha tudtam volna mondani valami, az kétség kívül az
lett volna, hogy hagyja a lányt, hiszen már tudom, amit tudnom kell, de Zach
nem elégedett meg a szemüveggel, a most már megalázottan álldogáló lány mögé
lépett, babrált valamit a haját összefogó csattal, és máris Haley vállaira
omlott az a rengeteg hullámos haj, amit eddig csak egyszer láttam, azon az
éjszakán. Emlékeztem arra a hajzuhatagra, ahogy belemarkoltam, ahogy az illata
megtöltötte az orromat. Nem volt több kétség, csak azt nem értettem, ennyire
vak, hogy lehettem. Hiszen itt volt mindvégig egy karnyújtásnyira tőlem, olyan
kedvesen, ártatlanul…
Elnéztem, ahogy remegő kézzel próbálja a füle mögé
tűrni a vastag, tömött tincseit, ahogy könnyek folynak végig a sápadt arcán, és
ahogy összeszorítja a szintén remegő száját, amit olyan hévvel csókoltam három
napja, és csak egyetlen kérdésem volt.
- Minden hazugság volt, Haley?
Elég volt egyetlen pillantása a válasz előtt, már
tudtam, hogy ő nem a végzet asszonya, akinek soha nem fogok tudni szabadulni a
bűvköréből, nem is a szerelmes szerető, aki a lehető legnagyobb ajándékot adta
nekem. Ő nem az volt, aki megfelelt volna az álmaimnak, a feltételezéseimnek
vagy akár az elvárásaimnak.
Csak a kedves szomszéd lány volt, akinek egy kósza
éjjel elvettem a szüzességét. Bámultam rá, az egyik felem valami furcsa
izgatottsággal vegyes bizonyossággal, amiért végre megvan, annyi idő után, és
ennyire nyilvánvalóan. Elég volt csak pislognom, hogy helyére kerüljön az arc,
a hang, minden vonzódás, ami mindig is megvolt közöttünk. Közben a gondolkodó
felem tudta az igazságot. Ez az egész egy nagy, elcseszett átverés!
- Annyira sajnálom, Dean! – suttogta. – Nem akartam.
Nem akarta. Persze, hogy nem, mindent én akartam ő meg
csak ott volt, miközben végig Johannra várt, akit már meg is kapott, Hiszen
éppen az előbb gratuláltam nekik majdnem teljesen őszintén! Az előbb
bocsátottam meg minden korábbi hazugságot, de ezt nem. Ez most túl sok volt!
- Tudtam! Már tegnap is furcsán viselkedett, de csak
ma láttam a konkrét bizonyítékot – kezdte Zach elégedetten, miközben Haley csak
nézett rám. A szemüvege nélkül, a kibontott hajzuhataggal sokkal másmilyenebb
volt, mint ahogy megismertem. A vonásai lágyabbnak és törékenyebbnek tűntek. Ahogy
az a sok haj keretezte az arcát a szokásos kusza frizurája helyett, valahogy
szebb volt, mint valaha is gondoltam. Kurvára gyönyörű meztelenül, jutott
eszembe, miközben a dühöm vadul felcsapott. Haley ezidáig rejtegette magát! –
Tudsz róla, hogy egy meztelen képed van az iskolájában kirakva a falra? Még
szárnyaid is vannak! Gondoltam…
- Fogd be a szád! – üvöltöttem Zach-re, miközben felugrottam,
hogy Haley elé álljak. Persze, hogy ő volt! Persze, hogy ő, te idióta! – Miért
nem mondtad el? Miért nem szóltál egyetlen rohadt szót sem?
Az arca a két kezem között törékeny volt, a könnyes
szemei fájdalmasan gyönyörűek. Alig kaptam levegőt attól, ami bennem kavargott.
Olyan dühös voltam, hogy ordítani akartam, annyira megkönnyebbült, hogy majdnem
összeestem, olyan csalódott, hogy kis híján felnyögtem a fájdalomtól. Az is hazugság
volt, hogy szeret.
- Bocsáss meg! Én nem akartam, de…
- Akartál? Mit akartál? Az őrületbe kergetni? Azt
hiszed, elég annyi, hogy sajnálod?
Úgy éreztem, látni sem bírom, mégis csupán elengedni
voltam képes, a szemeim le sem vettem az arcáról. Szánalomra méltóan sírdogált,
és semmi olyasmit nem láttam rajta, amit akartam. Nem volt szerelmes,
szenvedélyes, de még megbántott sem. Csupán bűntudatosnak tűnt, mert
haragudtam. Pedig nem a harag volt, amivel törődnie kellett volna! Ha bármi is
igaz lett volna abból az éjszakából, akkor nem lettünk volna ott. Ha igazi lett
volna, ő mondja el rögtön másnap, hogy mi történt, nem pedig Zach-től kell megtudnom.
- Engedd, hogy elmagyarázzam, Dean! Én…
- Nem akarom hallani! – förmedtem rá, de nem
mozdultam, mert ő közelebb lépett.
Ő lenne az? A lány, akit olyan jó érzés volt
megcsókolni? Akibe pár pillanattal korábban úgy éreztem talán egy kicsit
szerelmes is vagyok? Nevetséges, milyen könnyű hazugságokkal széttaposni az
érzést! Haleynek sikerült, még csak meg sem kellett erőltetnie magát.
Az őseim kijöttek a házból, és Haley vetett rájuk egy
pillantást, mintha csak menekülőtat keresett volna bennük. Apám és anyám hibája
is volt, a dühöm rájuk ugyanúgy kiterjedt, ők voltak, akik bebeszélték nekem
ezt az egészet!
- Remélem, most boldog vagy! Az ő vére volt az
ágyamban! – mutattam be nekik a művüket. Persze anyám sejtette! Végig sejtette,
hogy Haley volt az, aki teljesen kifordított önmagamból!
- Semmi szükség ordításra, fiam – szólalt meg apám. –
Gyertek be, és mindent megbeszélünk.
Persze, el tudtam képzelni egy ilyen beszélgetést! Megpróbálnák
rábeszélni Haleyt, hogy most már igazán kezdjünk el járni. Ő meg közölné, hogy
bocs, már ott van neki Johann. Vagy azt mondaná, oké, Deannel már úgyis
lefeküdtünk, miért ne? Engem senki nem kérdezne. A francba is, röhejes az
egész!
- Menjetek nélkülem! Nekem elegem van ebből!
- Kérlek! – nézett rám Haley a legártatlanabb
tekintetével. – Szeretnék…
- Mit szeretnél? – állítottam meg gúnyosan, nem
hagyva, hogy akármilyen hatással legyen rám a remegő ajka és az a könnyes
szempár. Ezzel már bőven elkésett. – Hazudni még valami szépet? Csak könyörgöm,
engem hagyj ki belőle! Bárcsak soha ne álltam volna szóba veled!
Felzokogott. Egy pár másodpercig elégedettnek éreztem
magam, amikor elfordult, és visszarohant a házukba, aztán ez elmúlt, és megint
a nyomorult önmagam voltam. Magasról téve a szüleimre, elindultam az ellenkező
irányba.
*
Valami nem stimmelt az egészben. Illetve több valami
nem stimmelt, mert bármennyire is ki akartam verni Haleyt a fejemből nem ment,
még mindig gondoltam rá, de nem ez volt, ami nem hagyott nyugodni. Oké, nem
csak ez. Haley lefeküdt velem, és élvezte, ebben biztos voltam. De milyen
indíttatásból került oda?
Igyekeztem felidézni az éjszaka minden részletét, de
csak arra jutottam, mint mindig. Valahogy megjelent az ágyam mellett, és
szeretkeztünk. Neki én voltam az első, de ő Johannt szereti. Hogy van ez? Miért
mondta egyáltalán, hogy szeret? Miért volt olyan édesen simulékony, annyira
szenvedélyes, ha nem jelentett neki semmit az egész? Mi van, ha jelentett?
Hiszen a szüzessége volt, és ha még hihetek ebben, Haley alapjában véve egy
tisztességes lány, nem nyeltem be Zach magyarázatát arról, hogy egy idő után a
lányoknak is ciki a szüzesség, talán csak el akarta veszíteni egy jó sráccal.
Ez lennék én.
Az iskolában egy nyüves angyalnak rajzolt meg, ezt még
Zach említette, én pedig csak a fogamat csikorgattam. Persze, hogy angyalnak
rajzolt, hiszen reménytelen jófiúnak tart, talán ezért is bújt az ágyamba,
reménykedve, hogy jól elleszünk. Csak azt nem vette számításba, hogy kurvára
igazságtalan volt, amit művelt. Igen, csak egy éjszaka, de valamit annyira megváltoztatott
bennem, hogy egy elcseszett lúzer lettem tőle. Ha becsuktam a szemem, még
mindig a titokzatos, szexis lányt láttam arról az éjjelről, és most olyan arca
volt, mint Haleynek. Olyan illata volt, mint Haleynek, olyan szavakat mormolt,
amik feltüzeltek, és olyan hazug volt az egész, hogy attól még szánalmasabbnak
éreztem az állapotom. Bármennyire is idiótának tűntem a gondolattól, tudtam, ha
Haley odaállna elém, és megmondaná, hogy azért csinálta, mert egy kicsit
tényleg szeret, lett volna, miről beszélnünk.
A következő nap beállított egy dobozzal. Épp tanulni
próbáltam másnapra, és kifejezetten nem számítottam rá, ezért meglepett a
küszöbünkön álldogálva egy dobozzal, aminek a tetején egy fehér boríték is
volt.
- Szia! – suttogta azon a hangon, amit most azonnal
felismertem arról az őrjítő éjjelről.
Néztem az óvatos mosolyt az arcán, a lágy tekintetét,
a pirosra harapdált ajkait, és vártam, mit akar mondani.
- Hoztam neked valamit – folytatta végül, és felém
nyújtott a dobozt. – Ez egy lámpa, tudom hülyeség, valami mást akartam venni,
de nem tudtam, mit adhatnék neked. – Mármint a szüzességed mellé? Egy lámpa
megteszi, kösz! Nem mozdultam, csak meredtem rá. Hát tényleg nem mond semmit? –
Vedd el, kérlek! – türelmetlenkedett.
Lassan elvörösödött az arca, és beleharapott a
szájába. Ez megmozgatott bennem valami mélyről jövőt, aminek épp nem volt ott a
helye. Fene Haley ajkaiba!
Végül keményen a hasamnak nyomta a doboz éles sarkát.
- Kérlek! – erősködött, én meg megfogtam, várva a
továbbiakat. – Tudom, hogy utálsz, amiért hazudtam, és hogy látni sem akarsz,
de azt tudnod kell, hogy én soha nem akartalak megbántani. Magamat akartam jobb
színben feltüntetni. Ha tudom, hogy így bántalak majd vele, akkor nem teszem.
Esküszöm!
Ennyi? Csak az a baja, hogy esetleg megbántott? Nem
voltam kisegítve vele.
- Ettől kellene jobban éreznem magam? – sürgettem. –
Most mit vársz tőlem?
- Semmit – felelte elcsüggedve. – Nem várok tőled
semmit. – Ez elég nyilvánvaló volt. – Csak… reménykedem, Dean.
- Mégis miben? – Abban a pillanatban, ha azt mondta
volna, valami folytatásban, talán más lett volna minden. A francba, akármit
megadtam volna érte, ha azt mondja.
- Hogy egyszer megbocsátasz nekem.
Csalódottan hátraléptem, és a fejemet csóváltam.
Megbocsátás? Nem egy rohadt templomban vagyunk, a fene essen ebbe a lányba!
- Jó – sóhajtott végül –, ne haragudj, hogy
zavartalak.
Nem néztem végig, ahogy újra elmegy, csak bevágtam az
ajtót, és bemasíroztam a nappaliba a könyveimhez. A Haley megtalálása utáni
szar kedvemben az volt a legjobb, hogy anyám végre leszállt rólam, és nem szólt
hozzám, ha nem volt kötelező, így tanulhattam odalent. Legalábbis a dobozig,
mert amint az meglátta, nem bírta ki.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian.
- Egy lámpa – mondtam a nyilvánvalót, mert a dobozon
volt egy elég sokatmondó kép is. Letettem, és megakadt a szemem a borítékon.
Tétováztam, majd a kezembe vettem.
- Kitől kaptad?
A borítékban egy giccses képeslap volt, bolyhos,
hófehér kölyökkutyával, és bocsánatkérő felirattal. Kinyitottam, hogy
elolvassam, írt-e bele.
- Haleytől – olvastam fel, és egyben válaszoltam is
anyámnak.
Anyám odaóvakodott, és kibontotta a dobozt. Egy kék
asztali lámpát rejtett, hasonlót ahhoz, amilyen volt nekem is, és ami azon az
éjjelen tört el. Ez valami jel lenne?
- Ha engem kérdezel – kezdte anyám, mintha kérdeztem volna
–, ez egy elég jó kis lámpa.
Elröhögtem magam. Egy rohadt lámpa! Mégis mit kellene
kezdenem vele? Tegyem a szobámba emlékeztetőnek? És a képeslap? Annyira Haleys
volt, hogy képtelen voltam egyszerűen kihajítani a kukába, inkább visszatértem
a könyveimhez. Anyám gondoskodott a lámpáról, tudtam, hogy a szobámba viszi, és
én nem szóltam rá.
- Elhívhatnád a szalagavatódra, Dean – mondta még
távozóban. – Szívesen elmenne veled.
Csak horkantottam, de a gondolat valahogy befészkelte
magát az agyamba, és nem hagyott nyugodni. Kellett nekem Haley, és ezért tennem
is kellett valamit. De mégis mit? És hogyan?
A terv egyszerűbben jött, mint hittem volna.
A másnapi vizsgámon kis híján elcsesztem olyan
alapvető dolgokat, amiket máskor álmomból felébresztve is tudok, és ez
dühített. Ráadásul aznap minden zizzenést meghallottam arról a hülye
szalagavatóról ahová ráadásul, muszáj lett volna elmennem Gemmával, mert
megígértem Mattnek, hogy ha már őmiatta a lány több száz dollárt költött egy
ruhára, akkor legyen meg az esélye elmenni. Ő persze már az útját tervezte
Mauira, hogy visszahozza Emilyt. Nekem csak el kellett döntenem, hogy
megcsinálom, amit elterveztem. Volt veszítenivalóm? A francokat!
- Dean, hová mész? – kérdezte Zach értetlenül, amikor
a nyomomban kikullogott a suliból. Kocsi nélkül, a parkolótól balra vettem az
irányt, mert onnét kísértett valami, amit reggel láttam. – Mi a francot
csinálsz? Elment az eszed? – Komolyan rémültnek tűnt, amikor megálltam a
kirakat előtt.
- Megveszem azt a ruhát – mondtam Zach-nek, és
ráböktem az alacsony próbababára.
- Kérlek, mondd, hogy nem magadnak! – könyörgött.
Annyira komoly képet vágott, hogy majdnem elhittem, hogy valóban aggódik értem.
- Idióta! Haleynek. Azt fogja, felvenni a
szalagavatóra.
- Mi? – kérdezte értetlenül. – Azt hittem, nem
beszéltek. Mikor hívtad el?
Csak megráztam a fejem, és bementem, hogy megvegyem a
ruhát. Sosem költöttem még el egy kész vagyont ilyen elégedetten, Zach még
mindig odakint állt, ahol hagytam.
- Nem is hívtad el, ugye? – kérdezte.
- Nem – mondtam. – De el fog jönni velem.
Visszaindultam a parkolóba a kocsimhoz, Zach pedig
utánam loholt.
- Örülök, hogy magabiztos vagy meg minden, de
beavatnál a rohadt tervbe, hogy ne érezzem magam baromira hülyének?
- Haley a rosszfiúkat szereti – magyaráztam. – Holnap
kap egyet.
De még mennyire! Majd adok én neki angyalt!
- Rossz ötlet – tiltakozott Zach. – Nem akartam
mondani, de én megsajnáltam egy kicsit. Olyan szomorúnak tűnt, miért nem…
- Szomorúnak tűnt? – horkantam fel megtorpanva. –
Mégis kinek az oldalán állsz?
Az áruló habozott, mielőtt válaszolt volna.
- A tiéden. De csak ha nem viselkedsz ilyen ijesztően!
Haver, ruhát vettél egy csajnak, akit még meg sem hívtál a szalagavatódra!
Kiráz a hideg tőled! Felhívom Mattet!
Tényleg megtette, és a haverunk valóban nagyon örült,
hogy ilyesmivel zargatják, miközben ezernyi dolga lenne. Rám hagyta, bármit
művelek, és pont erre a tanácsra volt szükségem. Zach elkámpicsorodva tette le,
majd tartózkodó pillantást vetett rám, és a kezemben tartott szatyorra, mintha
tényleg annyira gáz lenne, hogy vettem egy ruhát. Oké, valamilyen szinten az.
Másfelől nem ezt csinálja egy vérbeli rosszfiú? Ő
mondja meg, mit vehet fel a csaj és mit nem. Ezen már nem fog múlni, Haleynek
lesz mit felvennie.
- Még egyet mondj meg! – próbálkozott Zach jobb
belátásra téríteni. – Gemmával mégis mi lesz? Nem rémlik, hogy megígérted Mattnek,
hogy őt viszed el?
- Majd te elviszed – vontam vállat.
- Már miért tennék ilyet? – horkant fel.
- Mert megkérlek rá, mint barátomat – mondtam alig
figyelve.
Elképzeltem Haleyt, amint a kezébe nyomom a
ruhásszatyrot, és nemtörődöm módon közlöm vele, hogy indulunk a szalagavatóra.
Vajon milyen arcot fog vágni? Mi lesz, ha egyszerűen elküld a búsba? Benne volt
a pakliban, de túl voltam azon a határon, amikor még érdekelt volna.
- Nem értem, miért csinálod – sóhajtott Zach. –
Annyira jó volt az ágyban?
- Ennek ahhoz semmi köze – fordultam hozzá. De igen,
közrejátszott. – Képzeld el, hogy egy csomó ideig töröd magad egy lánynál,
mindenféle hamis jeleket ad, amik miatt úgy érzed teljesen sínen vagy, már-már
érezni kezdesz valamit, ez megvan?
- Hát, ha levonjuk az érzéseket, igen – mondta
elgondolkodva. – Én nem érzek.
- Tegyük fel a próba kedvéért, hogy megint érzel –
erősködtem. – Oké?
- Oké – mondta lassan.
- Szóval már-már érezni kezdesz valamit ez iránt a
lány iránt, aki egyszerűen csodálatosnak tűnik, megvan? – Csak bólintott. – Na,
és képzeld el, hogy kiderül, valaki mást szeret, és veled egész végig csak
játszott. Te mit tennél a helyemben?
- Sok hal van még az óceánban – vont vállat. Lehunytam
a szemem, és megnyomkodtam az orrnyergemet. Miért is strapálom magam? Ja,
segítőtárs kellett.
- Tényleg nem érted, miért kell ezt tennem?
- Értem, Dean – mondta meglepően komolyan. – Csak nem
tartom jó ötletnek! A végén téged is kiskanállal kell összekotorni, mint
Mattet, és emlékeztetlek, azt nagyrészt te csináltad! Téged ki a franc fog
összekotorni, mi?
Nem válaszoltam, csak hitetlenkedve néztem rá. Mióta
lett Zach az elővigyázatos kettőnk között? Ezt mondjuk tudtam, amióta durván
kicseszett velem az idegesítően szexi, hazug szomszéd lány.
- Segítesz vagy nem? – kérdeztem végül.
- De nem én leszek a hibás, ha bármi rosszul sül el! –
vágta rá, aztán a válaszomat sem várva lelépett.
Oké, ezzel ki tudtam egyezni, már csak a bennem élő
gátlástalan, mocskos alakot kellett előhúznom. Úgy éreztem nem lesz nehéz
dolgom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése