A nyári szünet szarabb már nem is lehetett volna. A
szobámban fetrengtem borostásan, és nem csináltam semmit, ami újabban a
legkellemesebb szokásommá vált, bár a családom egybehangzó véleménye szerint
kellemetlenebb nem is lehetne. Nem érdekeltek.
Már tucatnyi rajzom volt Haleytől, és a ma esti
újabbakra vártam. Nem tudtam, meddig fogja csinálni, de amíg minden este
lerajzolt minket, és utána kiosont a kukához, hogy kidobja a vérforraló rajzát,
addig biztos voltam benne, hogy még nem felejtett el.
A napok a következő rendszer szerint teltek. Felkeltem
korán, hogy lássam, amint elmegy, ledöglöttem, később az ablakban vártam, hogy
hazajöjjön, és figyeltem a házat a magas, zöld sövény mögött, amit az apja
bosszúból ültetett, miután észrevette, hogy a házat nézem. Már nem láttam be a
földszintre, de azt nem tudta megakadályozni, hogy Haley szobájának ablakát
figyeljem. Mostanában sokáig fent volt, első éjjel még nem értettem miért,
aztán rájöttem, hogy rajzol.
Csupán a szerencsének köszönhettem, hogy észrevettem,
amikor kiszökött a kukákhoz, de aznap még csak nem is esett le, mi az, amit
kidobott. Másnap lett gyanús az egész annyira, hogy kilopózzak, és turkálni
kezdjek a szemétben. Amikor megláttam, mit dobott ki, a lélegzetem is elállt.
Összefonódó karokat és lábakat láttam, sok-sok meztelen bőrt és csigákban a
férfimellkasra omló rengeteg hajat, amire a testem azonnal reagált. Mi voltunk
azok!
És nemcsak azon a rajzon, hanem a többin is, mindegyik
egy csók vagy egy bizalmas érintés emlékét őrizte, ami kettőnk között történt,
és én addig nézegettem ezeket, amíg égni nem kezdett a szemem, de minden
vonalat, minden apró kis satírozást meg akartam őrizni az emlékezetemben, hogy
kínozhassam magam vele.
– Dean! – kopogott be Lissa a szobámba. – Bejöhetek?
Nem válaszoltam, de ő bejött.
– Figyelj, kapd össze magad, mert áthívom Haleyt!
– Mi? – mordultam rá. A szívem megint azt a halálos
iramban dolgot csinálta.
– Áthívom játszani – mondta. – Remélem, hogy nem
akarsz így a szeme elég kerülni, ha átjön. Csinálj magaddal valamit!
– Nem fog átjönni – figyelmeztettem, de azért kimentem
a fürdőbe lezuhanyozni. Aztán gyorsan megborotválkoztam, és legalább egy tucat
helyen megvágtam magam. Nem számított, csak minél előbb végezni akartam.
Lehet, hogy Haley tényleg átjön? Meglepett, milyen
erősen akartam látni, vagy csak elmenni mellette mondjuk egy kamu pohár valamiért,
miközben fél szemmel ránézek, jól van-e. Eltűnt vajon a szomorúság az arcáról
vagy mélyebben törtem össze, mint gondoltam? Persze megvolt bennem a rossz
előérzet is, hogy ha meglát kiabálni vagy sírni fog.
Kiderült, hogy semmit sem fog csinálni, ugyanis amikor
tiszta cuccokat akartam felvenni, Lissa berontott a szobába. Nem törődött vele,
hogy csak egy törölköző van a derekam körül, dühösen odacsörtetett hozzám.
– Ki vele, mit műveltél azzal a szegény lánnyal,
Dean?! Még soha nem láttam ilyennek! Esze ágában sincs átjönni!
– Megmondtam – nyeltem le a keserűséget. – Nem fog
jönni.
– De miért? – kérdezte Lissa átható pillantásával az
arcomat fürkészve. Vállat vontam. – Te csak ne vonogasd itt nekem a válladat,
Dean Reynolds! Ha láttad volna, hogy sírt!
– Nem érdekel! – csattantam fel. – Húzz el! Kifelé a
szobámból!
Feldugta az orrát, és kiment, én meg visszasüllyedtem
az apátiába. Sírt? Nem akartam erre gondolni.
Zach hívott megint, hogy találkozzunk, de nem volt
kedvem hozzá, csak bámultam magam elé egészen addig, amíg ki nem zökkentett
valami. Ezúttal nem Haley volt, legalábbis nem úgy, ahogy szokott, amikor
leoltja a lámpáját, és kioson a kukához, ahhoz még korán volt.
A háttérben anyámék megnyugtatásául ment a tévé, hogy
ha véletlen betévednek és megkérdezik, mit csinálok, mondhassam, hogy tévézek.
Szóval hirtelen ismerős hangot hallottam.
– Házakat fogunk építeni hajléktalanoknak! – Épp
időben kaptam oda a fejem, hogy lássam a mosolygó Haleyt a tévében. Az a
nevetséges sisak volt rajta!
– A francba! – tapadtam a képernyőre, ahogy Haley
eltűnt, és Syl vette át a helyét. Mutattak még ismeretleneket, a srácot, akinél
az a bizonyos buli volt és Johannt is. Idegesen vártam, hogy jelenjen meg újra,
már-már ősemberként üvöltöttem a tévére, hogy mutasd még varázsdoboz, amikor
végre újra feltűnt.
– Szerinted miért nem jár senkivel? – kérdezte
kacéran. – Mert az igazira tartogatja magát!
Sylnek beszélt, aki a fejét rázta érdektelenül.
Johannról volt szó.
– Engem nem érdekel. Hajts rá te!
Haley mosolygott, mint akinek tetszik az ötlet, de
aztán ő is megrázta a fejét.
– Nem lehet! Én a feketékre bukom!
Vége, többet nem mutatták. Úgy ültem ott, mint egy
idióta, azon tűnődve, valóban megtörtént-e, amit hallottam. Haley a tévében,
egy reklámban, ahol ország-világnak kimondja, hogy a fekete hajú pasik
tetszenek neki. Ilyenből hány lehetett a környezetében? Túl önhitt vagyok, vagy
tényleg rám célzott? A francba is, hát persze, hogy rám!
Visszaemlékeztem a ruhára, amit viselt a reklámban, és
ami akkor volt rajta, amikor elment Johannal. Ugyanaz volt, tehát a reklám a
második éjszaka után készülhetett. Nyíltan beismerte, hogy bukik rám, pedig ott
volt Johann! És én a következő éjjel tönkretettem az egészet.
Lissa szerint sírt, még egy hét után is… Úgy éreztem
jobb, ha soha többet nem kerülök Haley szeme elé.
*
Bármilyen gáz is a bujkálást választottam.
Egyfolytában arra gondoltam, hogy egyik éjjel ki kellene lopóznom, hogy
elkapjam Haleyt, amint megszabadul a rajzaitól, de gyáva módon csupán addig
jutottam, hogy egyszer az árnyékból figyeltem, mint valami szatír. Nem ismertem
magamra.
Tulajdonképpen vártam, hogy jobban legyek, hogy ne
érezzem magam mosott szarnak, vagy legalább kedvem támadjon kimozdulni, de már
a pite sem ízlett úgy, ahogy szokott, amikor egyik délelőtt elautóztam a
kedvenc gyorséttermembe.
– Mi van veled? – kérdeztem Zach-et, aki már leállt a
hívogatásommal, nyilván új elfoglaltságot talált magának. Nekem kellett
odahívnom őt, ha nem akartam ökör eszik magábant játszani. – Összeszedtél
valami új csajt?
– Olyasmi – dobolt a lábával türelmetlenül, és
mindenfelé nézelődött.
– Milyen? Ismerem?
– Á – rázta a fejét. – Biztos nem. Aranyos.
– Aranyos? – ismételtem értetlenkedve. Legutoljára
Haleyről mondta ezt, akire nem gerjedt, gondolom pont eme tulajdonság miatt.
– Típust váltottál? – érdeklődtem makacsul nem
gondolva semmi másra csak Zach magánéletére, mert ez biztos olyan téma volt,
aminek semmi köze hozzá.
– Ja, nem. Ez most más. – A cipője idegesítő hangot
adott ki, amikor találkozott a padlóval, vagyis percenként kábé harmincszor.
– Miben más?
– Csak más.
– Abbahagynád ezt a dobogást? – fakadtam ki. – Mi a
fene bajod van? Lekésed a randid vagy mi?
– Bocs! – húzta be a lábát az ülés alá. – Végül is
ráérek.
– Én megvagyok egyedül, ha máshol van dolgod – mondtam
csakazértis beleharapva az ízetlennek tűnő pitébe. – Menj csak!
– Nem! Inkább csak írok egy üzenetet – döntötte el, és
előszedte a mobilját, majd úgy, hogy véletlenül se lássam, írt valamit
valakinek. A válasz alig tíz másodpercen belül érkezett, Zach elolvasta,
elvigyorodott, majd bocsánatkérően nézett rám, mintha a jelenlétemben nem
lehetne jókedve. – Oké, letervezve – mondta, és eltette a telefont.
– Milyen a csaj? – kérdeztem. – Mesélj róla!
– Inkább beszéljünk Haleyről – vágta rá. Kínosan
nagyot haraptam a pitéből.
– Nem akarok beszélni róla – közöltem tele szájjal.
– Akkor én se mondok semmit a csajról. – Vállat
vontam. Annyira nem érdekelt. – De most komolyan! Tervezed egyáltalán, hogy
valaha még tudomást veszel róla, vagy lezártad ezt végleg? – Mivel nem
válaszoltam, fintorogva beleivott a kólájába. – Alig várom, hogy Matt végre
visszajöjjön!
*
Matt visszajött, és mintha kicserélték volna, szinte
táncos léptekkel sétált be a szobámba, ami egy olyan testfelépítésű pasastól,
mint ő egészen röhejes. Persze nem nevettem. Közel húsz kikukázott rajzom volt,
félretettem őket, hogy ne lássa.
– Haver, szarul nézel ki – közölte velem. – Zach-nek
igaza volt. Azt hittem, túloz.
– Mikor szoktam én túlozni? – jelent meg Zach is egy
süteménnyel morzsázva össze a szőnyegemet. Nyilván összefutott anyámmal. –
Tisztára kikészült Haleytől, és őt is kikészítette. Én már nem tudok, mit
tenni!
– Megtetted a magadét – vigyorgott rá Matt. – Mondd
meg Deannek, hogy…
– Nem segítene – vágott közbe Zach. – Ne mondd el
neki!
– Mit ne mondjon el? – hördültem fel. – Ugye nem
mentél el Haleyhez?!
– Nem – vágta rá Zach egy kicsit túl gyorsan. – Nem is
láttam a bál óta, már azt is elfelejtettem, hogy néz ki.
Meg akartam kérdezni, ugyan mikor járt Haleynél, és
mit mondott neki, de Matt megrázta a fejét.
– Elmondod, mi történt? Nem jött össze az a
rosszfiúsdi?
– Nem, mert Haley nem olyan lány – válaszolt helyettem
Zach. – Dean nagyon elcseszte.
– Fogd be! – mordultam rá, bár igaz, ami igaz. – Semmi
nincs Haleyvel. Nem érdeklem, ő se érdekel.
– Aha – hagyta rám Matt. – Nyilvánvaló.
– Az – zártam le. – Mi van Emilyvel?
Ez elterelte a figyelmét, de csak addig, amíg el nem
mesélte, hogy kibékültek, szerelmesek, és otthagyta Emilyt Mauin, hogy
távkapcsolatban éljenek, amíg újra egy helyre nem veti őket a sors. Matt
teljesen úgy mondta ezt, mintha elhinné, hogy működni fog, és én valamiért
hittem neki. Hiszen szerelmesek, ez nem olyan volt, mint Haley és közöttem,
Emily olyan odaadással szerette Mattet, ami irigylésre méltónak tűnt. Ha Haley
így szeretett volna, talán…
– Szóval, mit akarsz tenni Haley ügyben? – kérdezte
végül Matt, és az ablakhoz sétált, hogy kinézzen rajta a szomszéd ház irányába.
– Hogyan szerzed vissza?
– Ki mondta, hogy vissza akarom szerezni? –
válaszoltam érdektelenül. – Nem kell beleavatkoznod!
– Mondtam én ilyet, amikor Emilyvel csesztettél? –
tettetett felháborodást.
– Mondtál – jegyezte meg Zach a süteményen nyammogva.
– De Dean akkor is erősködött.
– Ne már, nem hagyhatod annyiban, ha szereted ezt a
lányt! – csapott a vállamra Matt. – Szedd már össze magad!
– Ki mondta, hogy szeretem? – horkantam fel
hitetlenkedve. Mennyire tűnhetek szánalmasnak, ha azt hiszi összetört a szívem?
Olyannak tűnök, mint ő, aki álló nap ki se mozdult a házból, és…. A francba!
Pontosan ugyanazt műveltem! – Semmi bajom! Lépjünk le, menjünk bulizni!
Mindketten úgy bámultak rám, mintha idióta lennék,
holott épp most döntöttem el, hogy nem sajnáltatom magam többet, kiverem a
fejemből Haleyt.
*
Pár óra múlva csupa őrültség járt a fejemben arról, mi
történhet, ha nem érek haza azelőtt, hogy Haley kidobná az aznapi rajzot. Be
kellett ismernem magamnak, hogy megőrültem, mert képtelen voltam távol maradni.
Zach és Matt is csak bámultak, amikor valami értelmetlen indokra hivatkozva beültem
a kocsiba, és hazajöttem.
Még nem késtem el, odakint vártam, hogy Haley
lekapcsolja a lámpáját, és elinduljon lefelé elrejteni a rajzot. Ezúttal nem
kapcsolta le a fényt. Nem értettem, miért a változás, de nem is tudtam
gondolkodni. Haley látványától olyan hevesen vert a szívem, mint valami harci
dobszóló ritmusa.
Haley egy egész vastag kupacnyi papírlapot tartott a
kezében. Leemelte a kuka fedelét, és felsóhajtott, amikor meglátta, hogy tele
van. Elkezdte kiszórni a flakonokat a tetejéről, talán, hogy mélyebbre rejthesse
a rajzokat. Nagyon akartam őket. Mi lehet egy egész kupacban?
– Mintha említettem volna, hogy ha nem fér el a
szemét, csak ugrálnod kell rajta egy kicsit – szólaltam meg idiótán. Nem
kellett volna, bármennyire is érdekesnek találtam a párhuzamot az első
találkozásunkkal.
– Nem vagyok idióta – mondta, és én majdnem
rákiáltottam, amikor összeszorult a marka a rajzainkon félbegyűrve őket. – Nem
ugrálok a szemétben!
Nem nézett rám, mintha nem is érdekelném, de azok a
rajzok a kezében bizonyítékai voltak annak, hogy mégis.
– Hogy vagy? – kérdeztem, miközben ő a kuka felé
hajolva ügyködött egy zsákkal.
– Remekül – felelte hűvösen, köznapian. – És te?
Nem akartam azt hazudni, hogy jól. Már attól, hogy
olyan közel volt, tisztára kikészültem.
– Láttam a reklámot a tévében. – Azt nem tettem hozzá
legalább harmincszor, mert kábé ki sem kapcsoltam azóta azt a csatornát, és
folyton őt vártam, ahogy azt mondja, a feketékre bukik. Láttam, hogy megfeszül,
és egy durva mozdulattal bedugja szerencsétlen rajzkupacot a szemét közé. Nem
lett volna szerencsés felemlegetni azt a mondatot. – Tetszettél benne.
Figyelmen kívül hagyta a bókot.
– Sikeres volt. Sok embert odavonzott – engedte vissza
a zsákot a kukába a rajzokkal együtt.
– Nem csodálom – mondtam, arra gondolva, milyen
csábító is volt Haley azzal a természetes kacérkodással.
– Most be kell mennem – mondta hirtelen. – Hideg van.
Jó éjt!
Elindult befelé.
– Haley! – Nem tudtam, mit akarok mondani, egyszerűen
csak nem akartam, hogy máris bemenjen. Kétségbeesetten kerestem valami indokot.
– A flakonokat itt hagyod?
Idióta voltam, hogy egyáltalán felhoztam őket,
kelletlenül torpant meg.
– Elfelejtettem – mormolta, és visszafordult.
– Hagyd csak, majd összeszedem – léptem előre, de rám
förmedt.
– Nem! Majd én! – Megértettem, hogy még ahhoz se tart
elég méltónak, hogy a szemetet összeszedjem utána.
– Haley? – kezdtem bocsánatkérően, de nem tudtam
befejezni, már akkor tudtam, amikor merev háttal megkérdezte.
– Tessék?
– Szép álmokat!
Útjára engedtem. Fogalmam sincs, miért nem mondtam
valami olyasmit, amit értékelni tudott volna, vagy legalább valamit, ami
szerintem értékelhető lett volna. Nem tudtam, ez lesz-e a lezárásom, de nem
akartam annak. Amint Haley eltűnt a házban, kikukáztam a rajzokat, és miközben
a szobámba rohantam a kupaccal, eldöntöttem, hogy nem ez lesz az utolsó
alkalom, hogy beszélünk. Valahogy majd megfogalmazom, mit is akarok mondani.
*
Elkéstem? Régóta bámultam a rajzokat, amik most mások
voltak. Rajzok csak rólam. Gyerekként a kukában ugrálok koronával a fejemen. Nők
üldöznek. Füvet nyírok, nevetek, sört iszom, autót vezetek. Mintha minden egyes
találkozásunkhoz lenne egy kép, egy emlék rólam. Sorba raktam őket úgy, ahogy
történtek a dolgok, de voltak, amik nem illettek a sorba. Az egyiken egy
lánnyal voltam, akit még sohasem láttam. Nem hasonlított Haleyre, csupa túlzás,
nagy mellek, vastag, nedves ajkak, olyan szempillák és begöndörített
hajtincsek, amik műnek tűntek. Ez mi lehet? Egy olyan műnő, aki szerinte illene
hozzám? Egy metaforikus értelmezése annak, hogy ő továbblépett, és már kész
átengedni másnak? A másik rosszabb volt. Egy újabb ismeretlen csaj tapadt rám,
éles karmokkal esett a mellkasomnak, és mintha átharapta volna a torkom. Mindezt
kelletlen arckifejezéssel tűrtem, nem tűntem védekezőnek, inkább olyannak, aki
pontosan megérdemli, amit kap.
Mi a fene? Haley szerint ezt érdemelném? Vagy tudja,
hogyan érzek, és azt rajzolta le? Mindkettő lehetséges volt, és persze
ijesztőbb, mint hittem volna. Mi ez a változás a rajzaiban? Mit jelenthet?
– Ezeket Haley rajzolta? – füttyentett Matt
hitetlenkedve. Annyira belemerültem a rajzelemzésbe, hogy észre sem vettem,
mikor jött be, de ott állt a közelben, kezében egy a kupacból kikotort olyan
képpel, ahol megcsókolom Haleyt. Csak az arcunk látszik, az enyém, ahogy
felülről hajolok az ajkára, az övé, ahogy gyengéden visszacsókol. Akárhányszor
ránéztem, görcsbe rándult a gyomrom, és most, hogy Matt is látta, dühös lettem.
– Mi a franc? Minek turkálsz a cuccaim között?! –
förmedtem rá.
– Nyugi! – tette le a rajzot a többire, mire
odaléptem, és elvettem az egész kupacot. – Csak azt akartam mondani, hogy
beszéltem Haleyvel.
– Mi van?!
– Igazad volt – vont vállat.
– Mi van? – ismételtem ezúttal döbbenten. Miben volt
igazam? Emlékeztem rá, hogy hadováltam valamit, de hogy mit, arról fogalmam sem
volt.
– Haleyről. Úgy nézem, továbblépett. Még valami srác
is van az életében…
– Johann? – horkantottam a fejem rázva. – Ő a
barátnőjébe van belezúgva, elég töketlen…
– Valaki más – mondta Matt. – Haley könnyen köt barátságokat,
velem is nagyon kedves volt. De legalább nem kell aggódnod, hogy bántaná, ha
összeszednél valami csajt, és meglátná. Most, hogy neki is van valaki, nem kell
visszafognod magad.
Valamit mondtam, bár azt se tudtam, értelme volt-e
egyáltalán. Haleynek van valakije, aki nem Johann?
– Honnan veszed ezt? – kérdeztem végül háborgó
gyomorral.
– Te mondtad, hogy azért nem akarsz csajozni…
– Haley pasiját! Ki az? Honnan veszed, hogy…
– Ja – vigyorodott el. – Nem mondtam, hogy együtt is
vannak már. De Haley odacsábította az építkezésekre, minden nap együtt vannak,
szerintem csak idő kérdése…
– Hazudsz! – morogtam a képébe a szót, mert láttam
rajta, hogy nem egyenes. Nem egy nagy hazug, de most állta a pillantásom.
– Megesküszöm Emre – mondta pislogás nélkül –, hogy
Haley már-már aggasztóan sok időt tölt el a fickóval. Még azt is engedi, hogy
valami idióta becenevet aggasson rá. – A francba! A büdös francba! Úgy éreztem,
menten elhányom magam. – De azt mondtad, nem szereted. Akkor mi van? Nem
akarod, hogy boldog legyen?
Nem válaszoltam. Valami zúgott a fejemben, és
visszanéztem a két rajzra, ami lezárta a kapcsolatunkat. Ennyi lenne? Túl sokat
vártam, és Haley továbblépett?
– Ha szeretnéd, az másmilyen lenne – mormolta még
Matt. – Nem érdekelne a külseje vagy, hogy ha megbántott azzal, hogy hazudott
neked. Tökéletesnek látnád, még akkor is, ha vannak hibái. Emnek is vannak, de
azokkal együtt imádom. Haley nyilván túl nagyot hibázott…
– Azokat már rég megbocsátottam – mondtam halkan. – És
semmi baj a külsejével!
– Nem sértésből mondtam – vont vállat. – Csak azt
mondom, hogy a szerelem más. Még csak nem is tudnál másik nőre gondolni, csak
rá. Olyan, mint a kedvenc meggyes pitéd. Régebben ettél más ízűt is, de miután
egyszer nem kaptál meggyeset, már magasról tettél a többire, és csak azt
akartál állandóan. Érdektelenné tette a többi pitét.
Nem válaszoltam. Méghogy másik nő! Nem voltam képes
másra nézni, nem is akartam.
– És megőrjítene, ha másik pasi lenne a közelében.
Mármint amikor azt hittem Em és Mark, akkor ki akartam nyírni valakit. Sosem
tudtam volna belenyugodni abba, hogy valaki más csókolja, vagy esetleg le is
fekszenek…
Felmordultam.
– Befejeznéd? Most nem vagyok kíváncsi a szerelmi
életedre!
– Bocs. Csak mindenről Em jut eszembe, ez természetes,
haver! Ha még sosem voltál szerelmes, nem tudod, milyen, amikor azt mondja,
szeret. Olyan tökéletes érzés, hogy szinte fáj!
– Meddig? – kérdeztem gúnyosan. – Hogy hiheted el,
hogy örökre fog szólni? Gemmának is ezt ígérted, és elég csúnyán összetörted a
szívét.
Matt olyan képet vágott, mint aki szívesen betörné az
orrom Gemma említésére, de aztán vállat vont.
– Amikor azt mondod valakinek, hogy szereted, az nem
biztos, hogy örökre szól, Dean! Csak erősen hiszel benne, és mindent megteszel
azért, hogy így legyen, hogy ne bánhasd, ha mégsem sikerül, hiszen ez az élet.
Nem tudhatom, mi lesz holnap vagy holnapután, de azt igen, hogy úgy akarom
megélni, hogy Emily tudja, szeretem. Akkor is, ha nem vagyunk épp együtt.
– Romantikus – hagytam rá ironikus hangon, közben meg
nyomorultul éreztem magam. Nem akartam ezt végiggondolni.
– Gúnyolódj csak – vágott vissza. – Én tudom, hogy
akkor éreztem magam a legszarabbul, amikor majdnem hagytam elveszni. Ha végül
fájnia kell, legalább úgy fáj majd, hogy tudom, megéltem a boldog napokat,
mindent kihoztam belőlük, amit lehetett, és sosem fogom elfelejteni. Ezen
gondolkodj el!
Azzal fogta magát, és lelépett, otthagyva engem a
szavain rágódni. Egy igazi idiótának éreztem magam. Azt tudtam, hogy megőrülök
Haleyért, sosem fogom elfelejteni, és akárhányszor azt mondta, szeret, az volt
a legédesebb fájdalom, amit csak okozhatott nekem. Nem vágytam másra, és nem is
akartam átengedni valami baromnak, aki beceneveket ragaszt rá!
De ez nem jelenti, hogy szerelmes lennék belé! Csak
szükségem volt rá, nemcsak most, hanem még a jövő héten, a következő hónapban,
sőt akár az elkövetkező egy-két évben is. Ha nem tovább. Ez nem lehetett a
szerelem, mert akkor nem csak egy barom vagyok, aki nem látja, ami a szeme
előtt van, hanem még túl mocskos módon bántam is az érzéssel, mindenféle
darabokra szedve, holott egyben nézett ki a legjobban.
Szeretsz
engem, Dean? – hallottam újra a
fejemben az édes, ártatlan hangját, és szinte láttam magam előtt a megbántott,
vágyakozó tekintetét.
– Igen – hazudtam próbaképp, és frászt kaptam tőle,
mennyire igaznak hangzott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése