2021. április 1., csütörtök

14. Jelek

 

A nyári szünet szarabb már nem is lehetett volna. A szobámban fetrengtem borostásan, és nem csináltam semmit, ami újabban a legkellemesebb szokásommá vált, bár a családom egybehangzó véleménye szerint kellemetlenebb nem is lehetne. Nem érdekeltek.

Már tucatnyi rajzom volt Haleytől, és a ma esti újabbakra vártam. Nem tudtam, meddig fogja csinálni, de amíg minden este lerajzolt minket, és utána kiosont a kukához, hogy kidobja a vérforraló rajzát, addig biztos voltam benne, hogy még nem felejtett el.

A napok a következő rendszer szerint teltek. Felkeltem korán, hogy lássam, amint elmegy, ledöglöttem, később az ablakban vártam, hogy hazajöjjön, és figyeltem a házat a magas, zöld sövény mögött, amit az apja bosszúból ültetett, miután észrevette, hogy a házat nézem. Már nem láttam be a földszintre, de azt nem tudta megakadályozni, hogy Haley szobájának ablakát figyeljem. Mostanában sokáig fent volt, első éjjel még nem értettem miért, aztán rájöttem, hogy rajzol.

Csupán a szerencsének köszönhettem, hogy észrevettem, amikor kiszökött a kukákhoz, de aznap még csak nem is esett le, mi az, amit kidobott. Másnap lett gyanús az egész annyira, hogy kilopózzak, és turkálni kezdjek a szemétben. Amikor megláttam, mit dobott ki, a lélegzetem is elállt. Összefonódó karokat és lábakat láttam, sok-sok meztelen bőrt és csigákban a férfimellkasra omló rengeteg hajat, amire a testem azonnal reagált. Mi voltunk azok!

És nemcsak azon a rajzon, hanem a többin is, mindegyik egy csók vagy egy bizalmas érintés emlékét őrizte, ami kettőnk között történt, és én addig nézegettem ezeket, amíg égni nem kezdett a szemem, de minden vonalat, minden apró kis satírozást meg akartam őrizni az emlékezetemben, hogy kínozhassam magam vele.

– Dean! – kopogott be Lissa a szobámba. – Bejöhetek?

Nem válaszoltam, de ő bejött.

– Figyelj, kapd össze magad, mert áthívom Haleyt!

– Mi? – mordultam rá. A szívem megint azt a halálos iramban dolgot csinálta.

– Áthívom játszani – mondta. – Remélem, hogy nem akarsz így a szeme elég kerülni, ha átjön. Csinálj magaddal valamit!

– Nem fog átjönni – figyelmeztettem, de azért kimentem a fürdőbe lezuhanyozni. Aztán gyorsan megborotválkoztam, és legalább egy tucat helyen megvágtam magam. Nem számított, csak minél előbb végezni akartam.

Lehet, hogy Haley tényleg átjön? Meglepett, milyen erősen akartam látni, vagy csak elmenni mellette mondjuk egy kamu pohár valamiért, miközben fél szemmel ránézek, jól van-e. Eltűnt vajon a szomorúság az arcáról vagy mélyebben törtem össze, mint gondoltam? Persze megvolt bennem a rossz előérzet is, hogy ha meglát kiabálni vagy sírni fog.

Kiderült, hogy semmit sem fog csinálni, ugyanis amikor tiszta cuccokat akartam felvenni, Lissa berontott a szobába. Nem törődött vele, hogy csak egy törölköző van a derekam körül, dühösen odacsörtetett hozzám.

– Ki vele, mit műveltél azzal a szegény lánnyal, Dean?! Még soha nem láttam ilyennek! Esze ágában sincs átjönni!

– Megmondtam – nyeltem le a keserűséget. – Nem fog jönni.

– De miért? – kérdezte Lissa átható pillantásával az arcomat fürkészve. Vállat vontam. – Te csak ne vonogasd itt nekem a válladat, Dean Reynolds! Ha láttad volna, hogy sírt!

– Nem érdekel! – csattantam fel. – Húzz el! Kifelé a szobámból!

Feldugta az orrát, és kiment, én meg visszasüllyedtem az apátiába. Sírt? Nem akartam erre gondolni.

Zach hívott megint, hogy találkozzunk, de nem volt kedvem hozzá, csak bámultam magam elé egészen addig, amíg ki nem zökkentett valami. Ezúttal nem Haley volt, legalábbis nem úgy, ahogy szokott, amikor leoltja a lámpáját, és kioson a kukához, ahhoz még korán volt.

A háttérben anyámék megnyugtatásául ment a tévé, hogy ha véletlen betévednek és megkérdezik, mit csinálok, mondhassam, hogy tévézek. Szóval hirtelen ismerős hangot hallottam.

– Házakat fogunk építeni hajléktalanoknak! – Épp időben kaptam oda a fejem, hogy lássam a mosolygó Haleyt a tévében. Az a nevetséges sisak volt rajta!

– A francba! – tapadtam a képernyőre, ahogy Haley eltűnt, és Syl vette át a helyét. Mutattak még ismeretleneket, a srácot, akinél az a bizonyos buli volt és Johannt is. Idegesen vártam, hogy jelenjen meg újra, már-már ősemberként üvöltöttem a tévére, hogy mutasd még varázsdoboz, amikor végre újra feltűnt.

– Szerinted miért nem jár senkivel? – kérdezte kacéran. – Mert az igazira tartogatja magát!

Sylnek beszélt, aki a fejét rázta érdektelenül. Johannról volt szó.

– Engem nem érdekel. Hajts rá te!

Haley mosolygott, mint akinek tetszik az ötlet, de aztán ő is megrázta a fejét.

– Nem lehet! Én a feketékre bukom!

Vége, többet nem mutatták. Úgy ültem ott, mint egy idióta, azon tűnődve, valóban megtörtént-e, amit hallottam. Haley a tévében, egy reklámban, ahol ország-világnak kimondja, hogy a fekete hajú pasik tetszenek neki. Ilyenből hány lehetett a környezetében? Túl önhitt vagyok, vagy tényleg rám célzott? A francba is, hát persze, hogy rám!

Visszaemlékeztem a ruhára, amit viselt a reklámban, és ami akkor volt rajta, amikor elment Johannal. Ugyanaz volt, tehát a reklám a második éjszaka után készülhetett. Nyíltan beismerte, hogy bukik rám, pedig ott volt Johann! És én a következő éjjel tönkretettem az egészet.

Lissa szerint sírt, még egy hét után is… Úgy éreztem jobb, ha soha többet nem kerülök Haley szeme elé.

 

*

 

Bármilyen gáz is a bujkálást választottam. Egyfolytában arra gondoltam, hogy egyik éjjel ki kellene lopóznom, hogy elkapjam Haleyt, amint megszabadul a rajzaitól, de gyáva módon csupán addig jutottam, hogy egyszer az árnyékból figyeltem, mint valami szatír. Nem ismertem magamra.

Tulajdonképpen vártam, hogy jobban legyek, hogy ne érezzem magam mosott szarnak, vagy legalább kedvem támadjon kimozdulni, de már a pite sem ízlett úgy, ahogy szokott, amikor egyik délelőtt elautóztam a kedvenc gyorséttermembe.

– Mi van veled? – kérdeztem Zach-et, aki már leállt a hívogatásommal, nyilván új elfoglaltságot talált magának. Nekem kellett odahívnom őt, ha nem akartam ökör eszik magábant játszani. – Összeszedtél valami új csajt?

– Olyasmi – dobolt a lábával türelmetlenül, és mindenfelé nézelődött.

– Milyen? Ismerem?

– Á – rázta a fejét. – Biztos nem. Aranyos.

– Aranyos? – ismételtem értetlenkedve. Legutoljára Haleyről mondta ezt, akire nem gerjedt, gondolom pont eme tulajdonság miatt.

– Típust váltottál? – érdeklődtem makacsul nem gondolva semmi másra csak Zach magánéletére, mert ez biztos olyan téma volt, aminek semmi köze hozzá.

– Ja, nem. Ez most más. – A cipője idegesítő hangot adott ki, amikor találkozott a padlóval, vagyis percenként kábé harmincszor.

– Miben más?

– Csak más.

– Abbahagynád ezt a dobogást? – fakadtam ki. – Mi a fene bajod van? Lekésed a randid vagy mi?

– Bocs! – húzta be a lábát az ülés alá. – Végül is ráérek.

– Én megvagyok egyedül, ha máshol van dolgod – mondtam csakazértis beleharapva az ízetlennek tűnő pitébe. – Menj csak!

– Nem! Inkább csak írok egy üzenetet – döntötte el, és előszedte a mobilját, majd úgy, hogy véletlenül se lássam, írt valamit valakinek. A válasz alig tíz másodpercen belül érkezett, Zach elolvasta, elvigyorodott, majd bocsánatkérően nézett rám, mintha a jelenlétemben nem lehetne jókedve. – Oké, letervezve – mondta, és eltette a telefont.

– Milyen a csaj? – kérdeztem. – Mesélj róla!

– Inkább beszéljünk Haleyről – vágta rá. Kínosan nagyot haraptam a pitéből.

– Nem akarok beszélni róla – közöltem tele szájjal.

– Akkor én se mondok semmit a csajról. – Vállat vontam. Annyira nem érdekelt. – De most komolyan! Tervezed egyáltalán, hogy valaha még tudomást veszel róla, vagy lezártad ezt végleg? – Mivel nem válaszoltam, fintorogva beleivott a kólájába. – Alig várom, hogy Matt végre visszajöjjön!

 

*

 

Matt visszajött, és mintha kicserélték volna, szinte táncos léptekkel sétált be a szobámba, ami egy olyan testfelépítésű pasastól, mint ő egészen röhejes. Persze nem nevettem. Közel húsz kikukázott rajzom volt, félretettem őket, hogy ne lássa.

– Haver, szarul nézel ki – közölte velem. – Zach-nek igaza volt. Azt hittem, túloz.

– Mikor szoktam én túlozni? – jelent meg Zach is egy süteménnyel morzsázva össze a szőnyegemet. Nyilván összefutott anyámmal. – Tisztára kikészült Haleytől, és őt is kikészítette. Én már nem tudok, mit tenni!

– Megtetted a magadét – vigyorgott rá Matt. – Mondd meg Deannek, hogy…

– Nem segítene – vágott közbe Zach. – Ne mondd el neki!

– Mit ne mondjon el? – hördültem fel. – Ugye nem mentél el Haleyhez?!

– Nem – vágta rá Zach egy kicsit túl gyorsan. – Nem is láttam a bál óta, már azt is elfelejtettem, hogy néz ki.

Meg akartam kérdezni, ugyan mikor járt Haleynél, és mit mondott neki, de Matt megrázta a fejét.

– Elmondod, mi történt? Nem jött össze az a rosszfiúsdi?

– Nem, mert Haley nem olyan lány – válaszolt helyettem Zach. – Dean nagyon elcseszte.

– Fogd be! – mordultam rá, bár igaz, ami igaz. – Semmi nincs Haleyvel. Nem érdeklem, ő se érdekel.

– Aha – hagyta rám Matt. – Nyilvánvaló.

– Az – zártam le. – Mi van Emilyvel?

Ez elterelte a figyelmét, de csak addig, amíg el nem mesélte, hogy kibékültek, szerelmesek, és otthagyta Emilyt Mauin, hogy távkapcsolatban éljenek, amíg újra egy helyre nem veti őket a sors. Matt teljesen úgy mondta ezt, mintha elhinné, hogy működni fog, és én valamiért hittem neki. Hiszen szerelmesek, ez nem olyan volt, mint Haley és közöttem, Emily olyan odaadással szerette Mattet, ami irigylésre méltónak tűnt. Ha Haley így szeretett volna, talán…

– Szóval, mit akarsz tenni Haley ügyben? – kérdezte végül Matt, és az ablakhoz sétált, hogy kinézzen rajta a szomszéd ház irányába. – Hogyan szerzed vissza?

– Ki mondta, hogy vissza akarom szerezni? – válaszoltam érdektelenül. – Nem kell beleavatkoznod!

– Mondtam én ilyet, amikor Emilyvel csesztettél? – tettetett felháborodást.

– Mondtál – jegyezte meg Zach a süteményen nyammogva. – De Dean akkor is erősködött.

– Ne már, nem hagyhatod annyiban, ha szereted ezt a lányt! – csapott a vállamra Matt. – Szedd már össze magad!

– Ki mondta, hogy szeretem? – horkantam fel hitetlenkedve. Mennyire tűnhetek szánalmasnak, ha azt hiszi összetört a szívem? Olyannak tűnök, mint ő, aki álló nap ki se mozdult a házból, és…. A francba! Pontosan ugyanazt műveltem! – Semmi bajom! Lépjünk le, menjünk bulizni!

Mindketten úgy bámultak rám, mintha idióta lennék, holott épp most döntöttem el, hogy nem sajnáltatom magam többet, kiverem a fejemből Haleyt.

 

*

 

Pár óra múlva csupa őrültség járt a fejemben arról, mi történhet, ha nem érek haza azelőtt, hogy Haley kidobná az aznapi rajzot. Be kellett ismernem magamnak, hogy megőrültem, mert képtelen voltam távol maradni. Zach és Matt is csak bámultak, amikor valami értelmetlen indokra hivatkozva beültem a kocsiba, és hazajöttem.

Még nem késtem el, odakint vártam, hogy Haley lekapcsolja a lámpáját, és elinduljon lefelé elrejteni a rajzot. Ezúttal nem kapcsolta le a fényt. Nem értettem, miért a változás, de nem is tudtam gondolkodni. Haley látványától olyan hevesen vert a szívem, mint valami harci dobszóló ritmusa.

Haley egy egész vastag kupacnyi papírlapot tartott a kezében. Leemelte a kuka fedelét, és felsóhajtott, amikor meglátta, hogy tele van. Elkezdte kiszórni a flakonokat a tetejéről, talán, hogy mélyebbre rejthesse a rajzokat. Nagyon akartam őket. Mi lehet egy egész kupacban?

– Mintha említettem volna, hogy ha nem fér el a szemét, csak ugrálnod kell rajta egy kicsit – szólaltam meg idiótán. Nem kellett volna, bármennyire is érdekesnek találtam a párhuzamot az első találkozásunkkal.

– Nem vagyok idióta – mondta, és én majdnem rákiáltottam, amikor összeszorult a marka a rajzainkon félbegyűrve őket. – Nem ugrálok a szemétben!

Nem nézett rám, mintha nem is érdekelném, de azok a rajzok a kezében bizonyítékai voltak annak, hogy mégis.  

– Hogy vagy? – kérdeztem, miközben ő a kuka felé hajolva ügyködött egy zsákkal.

– Remekül – felelte hűvösen, köznapian. – És te?

Nem akartam azt hazudni, hogy jól. Már attól, hogy olyan közel volt, tisztára kikészültem.

– Láttam a reklámot a tévében. – Azt nem tettem hozzá legalább harmincszor, mert kábé ki sem kapcsoltam azóta azt a csatornát, és folyton őt vártam, ahogy azt mondja, a feketékre bukik. Láttam, hogy megfeszül, és egy durva mozdulattal bedugja szerencsétlen rajzkupacot a szemét közé. Nem lett volna szerencsés felemlegetni azt a mondatot. – Tetszettél benne.

Figyelmen kívül hagyta a bókot.

– Sikeres volt. Sok embert odavonzott – engedte vissza a zsákot a kukába a rajzokkal együtt.

– Nem csodálom – mondtam, arra gondolva, milyen csábító is volt Haley azzal a természetes kacérkodással.

– Most be kell mennem – mondta hirtelen. – Hideg van. Jó éjt!

Elindult befelé.

– Haley! – Nem tudtam, mit akarok mondani, egyszerűen csak nem akartam, hogy máris bemenjen. Kétségbeesetten kerestem valami indokot. – A flakonokat itt hagyod?

Idióta voltam, hogy egyáltalán felhoztam őket, kelletlenül torpant meg.

– Elfelejtettem – mormolta, és visszafordult.

– Hagyd csak, majd összeszedem – léptem előre, de rám förmedt.

– Nem! Majd én! – Megértettem, hogy még ahhoz se tart elég méltónak, hogy a szemetet összeszedjem utána.

– Haley? – kezdtem bocsánatkérően, de nem tudtam befejezni, már akkor tudtam, amikor merev háttal megkérdezte.

– Tessék?

– Szép álmokat!

Útjára engedtem. Fogalmam sincs, miért nem mondtam valami olyasmit, amit értékelni tudott volna, vagy legalább valamit, ami szerintem értékelhető lett volna. Nem tudtam, ez lesz-e a lezárásom, de nem akartam annak. Amint Haley eltűnt a házban, kikukáztam a rajzokat, és miközben a szobámba rohantam a kupaccal, eldöntöttem, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy beszélünk. Valahogy majd megfogalmazom, mit is akarok mondani.

 

*

 

Elkéstem? Régóta bámultam a rajzokat, amik most mások voltak. Rajzok csak rólam. Gyerekként a kukában ugrálok koronával a fejemen. Nők üldöznek. Füvet nyírok, nevetek, sört iszom, autót vezetek. Mintha minden egyes találkozásunkhoz lenne egy kép, egy emlék rólam. Sorba raktam őket úgy, ahogy történtek a dolgok, de voltak, amik nem illettek a sorba. Az egyiken egy lánnyal voltam, akit még sohasem láttam. Nem hasonlított Haleyre, csupa túlzás, nagy mellek, vastag, nedves ajkak, olyan szempillák és begöndörített hajtincsek, amik műnek tűntek. Ez mi lehet? Egy olyan műnő, aki szerinte illene hozzám? Egy metaforikus értelmezése annak, hogy ő továbblépett, és már kész átengedni másnak? A másik rosszabb volt. Egy újabb ismeretlen csaj tapadt rám, éles karmokkal esett a mellkasomnak, és mintha átharapta volna a torkom. Mindezt kelletlen arckifejezéssel tűrtem, nem tűntem védekezőnek, inkább olyannak, aki pontosan megérdemli, amit kap.

Mi a fene? Haley szerint ezt érdemelném? Vagy tudja, hogyan érzek, és azt rajzolta le? Mindkettő lehetséges volt, és persze ijesztőbb, mint hittem volna. Mi ez a változás a rajzaiban? Mit jelenthet?

– Ezeket Haley rajzolta? – füttyentett Matt hitetlenkedve. Annyira belemerültem a rajzelemzésbe, hogy észre sem vettem, mikor jött be, de ott állt a közelben, kezében egy a kupacból kikotort olyan képpel, ahol megcsókolom Haleyt. Csak az arcunk látszik, az enyém, ahogy felülről hajolok az ajkára, az övé, ahogy gyengéden visszacsókol. Akárhányszor ránéztem, görcsbe rándult a gyomrom, és most, hogy Matt is látta, dühös lettem.

– Mi a franc? Minek turkálsz a cuccaim között?! – förmedtem rá.

– Nyugi! – tette le a rajzot a többire, mire odaléptem, és elvettem az egész kupacot. – Csak azt akartam mondani, hogy beszéltem Haleyvel.

– Mi van?!

– Igazad volt – vont vállat.

– Mi van? – ismételtem ezúttal döbbenten. Miben volt igazam? Emlékeztem rá, hogy hadováltam valamit, de hogy mit, arról fogalmam sem volt.

– Haleyről. Úgy nézem, továbblépett. Még valami srác is van az életében…

– Johann? – horkantottam a fejem rázva. – Ő a barátnőjébe van belezúgva, elég töketlen…

– Valaki más – mondta Matt. – Haley könnyen köt barátságokat, velem is nagyon kedves volt. De legalább nem kell aggódnod, hogy bántaná, ha összeszednél valami csajt, és meglátná. Most, hogy neki is van valaki, nem kell visszafognod magad.

Valamit mondtam, bár azt se tudtam, értelme volt-e egyáltalán. Haleynek van valakije, aki nem Johann?

– Honnan veszed ezt? – kérdeztem végül háborgó gyomorral.

– Te mondtad, hogy azért nem akarsz csajozni…

– Haley pasiját! Ki az? Honnan veszed, hogy…

– Ja – vigyorodott el. – Nem mondtam, hogy együtt is vannak már. De Haley odacsábította az építkezésekre, minden nap együtt vannak, szerintem csak idő kérdése…

– Hazudsz! – morogtam a képébe a szót, mert láttam rajta, hogy nem egyenes. Nem egy nagy hazug, de most állta a pillantásom.

– Megesküszöm Emre – mondta pislogás nélkül –, hogy Haley már-már aggasztóan sok időt tölt el a fickóval. Még azt is engedi, hogy valami idióta becenevet aggasson rá. – A francba! A büdös francba! Úgy éreztem, menten elhányom magam. – De azt mondtad, nem szereted. Akkor mi van? Nem akarod, hogy boldog legyen?

Nem válaszoltam. Valami zúgott a fejemben, és visszanéztem a két rajzra, ami lezárta a kapcsolatunkat. Ennyi lenne? Túl sokat vártam, és Haley továbblépett?

– Ha szeretnéd, az másmilyen lenne – mormolta még Matt. – Nem érdekelne a külseje vagy, hogy ha megbántott azzal, hogy hazudott neked. Tökéletesnek látnád, még akkor is, ha vannak hibái. Emnek is vannak, de azokkal együtt imádom. Haley nyilván túl nagyot hibázott…

– Azokat már rég megbocsátottam – mondtam halkan. – És semmi baj a külsejével!

– Nem sértésből mondtam – vont vállat. – Csak azt mondom, hogy a szerelem más. Még csak nem is tudnál másik nőre gondolni, csak rá. Olyan, mint a kedvenc meggyes pitéd. Régebben ettél más ízűt is, de miután egyszer nem kaptál meggyeset, már magasról tettél a többire, és csak azt akartál állandóan. Érdektelenné tette a többi pitét.

Nem válaszoltam. Méghogy másik nő! Nem voltam képes másra nézni, nem is akartam.

– És megőrjítene, ha másik pasi lenne a közelében. Mármint amikor azt hittem Em és Mark, akkor ki akartam nyírni valakit. Sosem tudtam volna belenyugodni abba, hogy valaki más csókolja, vagy esetleg le is fekszenek…

Felmordultam.

– Befejeznéd? Most nem vagyok kíváncsi a szerelmi életedre!

– Bocs. Csak mindenről Em jut eszembe, ez természetes, haver! Ha még sosem voltál szerelmes, nem tudod, milyen, amikor azt mondja, szeret. Olyan tökéletes érzés, hogy szinte fáj!

– Meddig? – kérdeztem gúnyosan. – Hogy hiheted el, hogy örökre fog szólni? Gemmának is ezt ígérted, és elég csúnyán összetörted a szívét.

Matt olyan képet vágott, mint aki szívesen betörné az orrom Gemma említésére, de aztán vállat vont.

– Amikor azt mondod valakinek, hogy szereted, az nem biztos, hogy örökre szól, Dean! Csak erősen hiszel benne, és mindent megteszel azért, hogy így legyen, hogy ne bánhasd, ha mégsem sikerül, hiszen ez az élet. Nem tudhatom, mi lesz holnap vagy holnapután, de azt igen, hogy úgy akarom megélni, hogy Emily tudja, szeretem. Akkor is, ha nem vagyunk épp együtt.

– Romantikus – hagytam rá ironikus hangon, közben meg nyomorultul éreztem magam. Nem akartam ezt végiggondolni.

– Gúnyolódj csak – vágott vissza. – Én tudom, hogy akkor éreztem magam a legszarabbul, amikor majdnem hagytam elveszni. Ha végül fájnia kell, legalább úgy fáj majd, hogy tudom, megéltem a boldog napokat, mindent kihoztam belőlük, amit lehetett, és sosem fogom elfelejteni. Ezen gondolkodj el!

Azzal fogta magát, és lelépett, otthagyva engem a szavain rágódni. Egy igazi idiótának éreztem magam. Azt tudtam, hogy megőrülök Haleyért, sosem fogom elfelejteni, és akárhányszor azt mondta, szeret, az volt a legédesebb fájdalom, amit csak okozhatott nekem. Nem vágytam másra, és nem is akartam átengedni valami baromnak, aki beceneveket ragaszt rá!

De ez nem jelenti, hogy szerelmes lennék belé! Csak szükségem volt rá, nemcsak most, hanem még a jövő héten, a következő hónapban, sőt akár az elkövetkező egy-két évben is. Ha nem tovább. Ez nem lehetett a szerelem, mert akkor nem csak egy barom vagyok, aki nem látja, ami a szeme előtt van, hanem még túl mocskos módon bántam is az érzéssel, mindenféle darabokra szedve, holott egyben nézett ki a legjobban.

Szeretsz engem, Dean? – hallottam újra a fejemben az édes, ártatlan hangját, és szinte láttam magam előtt a megbántott, vágyakozó tekintetét.

– Igen – hazudtam próbaképp, és frászt kaptam tőle, mennyire igaznak hangzott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése