15. Vallomás

 

Azt hittem, az lesz az utolsó vágás, hogy Haley nem készített több rajzot, de azt még valahogy el tudtam viselni. A mondandóm terveztem, és vártam a tökéletes alkalomra, amikor sarokba szoríthatom, és a kezébe nyomhatom a titkomat.

Aztán ő az egyik este beszállt a kocsijába, és elhajtott. A szülei otthon voltak, ő maga egyedül ment el, ki tudja hová. Persze tudtam, hová, ahhoz a másik sráchoz. Végre megtehette a lépést, és Haley most elment, hogy találkozzon vele. Úgy gondoltam, ez még csak az első randi lehetett, talán nem késtem el annyira, viszont ahogy teltek az órák, egyre idegesebb lettem.

Rájöttem, hogy Haley talán nem fog hazajönni. Eleget sanyargattam magam a gondolattal, de nem hittem, hogy ennyire fog fájni, és persze az én hibám volt teljesen. Oda kellett volna adnom neki a rajzomat, már tegnapelőtt, amikor elég jónak ítéltem ahhoz, hogy késznek nyilvánítsam. Úgy a tizedik próbálkozásra.

Mégis visszatartott valami, amit nem tudtam megnevezni. Nem félelem volt, legalábbis nem csak félelem, hanem valami fura szorongás is attól, hogy már nem fogja érdekelni, bármit is érzek iránta, ráadásul abban sem voltam biztos, mi lesz, ha tényleg kimondom. Mi van, ha rögtön meggondolom magam, és elveszítem azt a mély fájdalmat, ami már úgy hozzám nőtt? Teljesen más lettem tőle, és bepánikoltam, mi lesz, ha már nem lesz velem. Akármerre is alakul, úgy tűnt még jobban meg fogja változtatni az egész életemet.

Nem bírtam megmaradni, kint járkáltam a két ház között, várva, hogy hazajöjjön, valósággal fohászkodtam, hogy jöjjön haza, de lassan megvirradt, és én még egyedül voltam.

– Dean! – anyám állt az ajtóban, aggódva nézett rám. – Le sem feküdtél?

– Haleyt várom – mondtam elkínzottan. – Beszélni akarok vele.

– Nem jössz be? Csinálok egy kávét.

Csak a fejemet ráztam, mire sóhajtva elfordult.

– Anya! – szóltam utána. – Mondta neked valaha Haley, hogy… tetszem neki vagy valami?

– Dean, ezt nem kellett mondania – mosolyodott el. – Látnod kellett volna az arcát, amikor először meglátott, és te úgy viharzottál el mellette, hogy észre sem vetted.

– Milyen volt? – kérdeztem, mindenféle haragos vagy sértődött kifejezést képzelve.

– Elmosolyodott, mintha te lennél az egyik leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott.

– Anya! – szóltam rá a túlzása miatt, de csak kuncogott.

– Mondtam is magamban, hogy milyen jó ízlése van! De nem kellett semmit kérdeznem tőle, láttam, hogy kezdettől fogva úgy néz rád, mint egy hősre, és ha tagadod is, azt is láttam, hogy Haley jelent neked valamit.

Nem várt a válaszomra, csak bement a házba. Azon kezdtem tűnődni, igaz lehet-e. Szívesen lettem volna Haley hőse, bármennyire is nyálasan hangzik az egész. Igazából szívesen lettem volna akárkije, ha megbocsát. Ha lenne lehetőségem visszamenni az időben, akkor nem a kukáknál találkoznánk először, hanem ott a nappalinkban, és nem néznék át rajta. Vagy később, amikor Johann karjaiba próbáltam lökni, elhívnám inkább én magam moziba, esetleg megcsókoltam volna az egyik vezetésóránk után, vagy akkor, amikor együtt vacsoráztunk. Ha időutazó lennék, egyetlen másodperc alatt újraírnám a múltat, és aznap, amikor felébredtem az első éjszakánk után, és újra láttam őt, egyszerűen átkarolnám, és bemutatnám Mattnek és Zach-nek mint barátnőmet. Vagy felejthetetlenné tenném a szalagavatót csupa bókkal, és gyengéd csókokkal, amikre nem kellett volna kényszeríteni. De ha csak addig visszamehetnék, amíg megkérdezte, szeretem-e, talán már azzal is jóvátenném, hiszen a válaszom igen lenne.

Elképzeltem a csodálkozó tekintetét vagy épp a mosolygó ajkát. Persze ha akkor kimondom, visszakérdeztem volna, ő hogyan érez, és bármit felelt is volna, még lett volna remény.

Így hajnalban, amikor ő másvalakivel töltötte az éjszakát, úgy éreztem egy szemernyi sem maradt, a szívem mégis őrült iramban kezdett verni, amikor Haley végre hazaérkezett. A francba is, nem számított, hogy kivel volt, el kellett mondanom végre.

Nem vett észre, ahogy odalopakodtam.

– Hol voltál az éjjel? – hívtam fel magamra a figyelmet, mire ijedten felsikkantott.

– Dean! 

– Hol voltál, Haley? – Ignorálta a kérdésem, ahogy végignézett rajtam.

– Mit csinálsz itt ilyen korán?

Nem tűnt szomorúnak, inkább kíváncsinak, amit én mocsok tragikusnak gondoltam. Már nem is szomorú miattam. Az a srác begyógyította a sebeket, amiket okoztam?

– Válaszolj… kérlek! – Nem akartam számon kérőnek hangzani, de az voltam.

– Egy ismerősömnél voltam. Miért?

– Kinél? Annál a srácnál? – Meglepetten nézett rám, és valami hideg felcsillant a tekintetében.

– Igen. Egy fiúval voltam. – Olyan volt, mintha valaki kést döfött volna a légcsövemben, Alig és nehezen lélegeztem. – És akkor mi van? – kérdezte, mintha nem tudná, hogy összetöri a szívem.

Az volt a legszánalmasabb az egészben, hogy nem tudta, mert én mondtam neki, hogy nem akarom szeretni, ő pedig elhitte.

– Beszélni akarok veled, Haley! Ez így nem mehet tovább!

– Én… – bámult rám ijedten – most nem érek rá.

– Kérlek! – könyörögtem. – Mondanom kell valamit!

Beleharapott az ajkába, mintha megsajnált volna.

– Hallgatlak.

– Utálom ezt a sövényt, Haley! – bukott ki belőlem arra a nyamvadt zöld falra bökve. – Utálom, hogy nem látok be hozzátok, amikor akarok. Utálom, hogy nem látlak minden nap. Már át sem jössz hozzánk. A szüleimnek és Lissának hiányzol – hadartam. Minden szó, amit kimondtam, kicsit feloldotta a görcsöt, de még így is annyi volt hátra.

– Szerintem ez így a legjobb, Dean – sütötte le a tekintetét. – Biztos vagyok benne, hogy a családod meg tud lenni nélkülem, nem fognak…

– Nekem is hiányzol! – vágtam közbe, nehogy azt higgye, hogy ez nincs így. Értetlenül nézett rám. – Szükségem van… egy barátra, akivel beszélgethetek. Még barátok vagyunk, igaz? – kérdeztem reménykedve.

– Persze – mondta kelletlenül.

Nem, már nem tartott a barátjának sem. Megpróbált lepattintani, de nem hagytam magam, a kezét megfogva könyörögtem, mígnem hagyta, hogy beszéljek. Elmondtam neki a történetet az édes, csábító lányról, akit megpróbáltam eltüntetni az utamból, mert idegesített, hogy a szüleim beleszólnak az életembe, elmondtam, milyennek láttam őt, és ő könnyes szemmel meredt rám, a fejét rázta, mintha nem is róla beszéltem volna.

– Nem igaz! Hogy lehetsz ilyen? – kérdezte vádlón, mert azt hitte, hogy sértésnek szántam a csábító voltját. – Hogyan tudsz…

– Tévedtem! – próbáltam megnyugtatni. Magamhoz húzva, megérintve a gyönyörű arcát, boldogan, amiért nem húzódott el, hanem hagyta. – Olyan rohadtul nagyot tévedtem!

Nem bírtam ki, hogy ne azonnal, ne megint tisztességtelen módszerekkel szerezzek választ. Megcsókoltam, és ő úgy csókolt vissza, hogy attól feltámadt bennem a reményt. Valósággal remegett a karjaimban, és amikor elhúzódtam tőle, az őzikés tekintetével nézett rám.

– Nem hazudok, Dean! Sosem akartalak elcsábítani! – Ezt már tudtam, ahogy azt is, hogy nincs tisztában vele, milyen hatást ér el egyedül az ártatlan hangjával, a gyengéd tekintetével. – Bele sem mertem volna vágni.

– De megtetted, Szépségem! – mondtam, mire újra megremegett. Nem voltam biztos benne, hogy el tudom hitetni vele, ez nem rossz dolog, hiszen még én sem tudtam biztosra. – Engedtél nekem, és lefeküdtél velem, de elhiszem, hogy nem tudtad, mit indítasz el ezzel. Gyere, menjünk be hozzánk! Reszketsz.

Amikor átkaroltam a vállát, jött velem. Olyan természetes érzés volt, hogy elámultam tőle. Hiszen erre született, a karjaim közé vagy hogy mellettem sétáljon, és el akartam mondani neki.

– Be akarom fejezni, Haley! – folytattam, mire felsóhajtott, kelletlenül megint. – Hogy tudtál elbújni előlem? Miért nem jöttél oda, és vágtál pofon, amiért azt tettem veled? A lányok nem olyan első alkalomról álmodnak. Persze te nem vagy egyszerű lány. Odajöttél hozzám könyörögni, hogy bocsássam meg, amiért szemét voltam veled. Szerinted ez ésszerű dolog? – Megráztam a fejem. – Egyre biztosabbá vált, hogy ki lettem játszva. Anyám nekem támadt, hogy ezután ne merjek gorombáskodni veled. Te pedig ott voltál, idióta ajándékokat hoztál nekem, és még mindig nem követelted azt, ami már szerintem is megilletett volna.

– Mit? – kérdezte. Fogalma sem volt róla.

– Bocsánatkérést, Szépségem! Miért nem estél nekem? Miért nem hibáztattál, mint azok, akikben a legjobban bíztam? – Vagyis mindenki, akik szerint máshogy kellett volna bánnom vele.

– Mert én azt nem tekintettem hibának – felelte halkan. – Én azt hittem…

– Beléd szerettem – mondtam egyszerűen. Jó érzés volt kimondani. – Tudom. Megértem.

Elértünk a bejáratig, kinyitottam előtte az ajtót, és ő belépett. Kellemes volt odabent tudni, csak azt reméltem, hogy a család nem zavar közbe.

– Haley van itt, anya! – szóltam be a konyhába jó hangosan, mire Haley ugrott egyet ijedtében. – Felmegyünk a szobámba!

Mindenki a konyhában volt, egy emberként pislantottak Haleyre, aki úgy tűnt, zavarban van, alig mert rájuk nézni.

– Sziasztok – köszönt halk hangon.

– Velünk reggeliztek? – kérdezte anyám reménykedve.

– Később megbeszéljük! – ragadtam meg Haleyt, hogy felvonszoljam magamhoz. Jött engedelmesen. – Folyton ezt csinálják! Az esküvőnket tervezik. Kitalálják a gyerekeink nevét – magyaráztam neki ennek idegesítő részleteit, mire fájdalmasan pillantott rám.

– Sajnálom.

– Ne tedd – mondtam, mert ez bőven belefért. Sokkal többet elviseltem volna Haleyért. – Inkább magyarázd meg ezt! – löktem be a szobám ajtaját.

A meglepettségtől apró, szexis kis hangot hallatott. A rajzai voltak a falamon kronológiai sorrendben, minden felületen, ahová csak ki tudtam ragasztani őket. Konkrét bizonyítékai voltak nemcsak annak, hogy kezdtem megőrülni, hanem annak is, hogy Haley érzett valamit irántam.

Figyeltem az elámult, értetlen arcát, ahogy a képeket nézte.

– Akarod, hogy körbevezesselek? – terelgettem az első rajzhoz, amin a kukában ugrálok gyerekként. – Minden éjjel rajzoltál. Láttam, hogy ég nálad a fény, aztán, amikor kialudt, kilopóztál, és kidobtad ezeket. Miért csináltad? – Mert szeretsz?

– Mert el akartam felejteni! – suttogta könnyes szemekkel. – Csak lerajzoltam, és eltűntettem, hogy a fejemből is eltűnjön.

Rábámultam a rajzokra, és elképzeltem, ahogy az a sok emlék mind eltűnik a fejéből, míg végül csak azokra emlékszik majd, amikről nem csinált rajzokat. Alig kaptam levegőt.

– El akarsz felejteni engem?

– Igen – mondta, és megrebbentek a pillái, ahogy visszapillantott a rajzaira. Nem felejtette el, úgy ismerte őket, ahogy én.

– Hazudsz! – leheltem megkönnyebbülve. – Nem másokat bántasz vele, önmagad véded, hogy téged ne bánthassanak. Ez annyira egyszerű. Mondd, amikor együtt vacsoráztunk, az egy randi volt?

– Nem – nézett rám úgy, mintha bolond lennék. – Csak vacsoráztunk, nem?

– És amikor elhívtál arra a bulira? Az sem volt randi?

– Nem. Miért – gondolkodott el –, szerinted az volt?

Csak az önhittségem áldozata voltam végig. Haley egyáltalán gondolt valaha kettőnkre? Azt mondta, már szeretett, amikor lefeküdtünk, de ha nem volt randi a buli, akkor mégis hogyan? Nem tudtam kibogozni.

– Téged még tényleg soha senki nem csókolt meg előttem? – ugrottam a következő kérdésre.

Itt volt előttem ez a minden szempontból különleges lány, és lehetetlennek tartottam, hogy még soha senki nem fedezte fel, mi rejlik a béna ruhák alatt, vagy egyszerűen csak abban az okos kis fejében.

– Ki akart volna engem megcsókolni? – sütötte le a szemét. Mert azt hitte magáról, csúnya. Soha még ilyen bonyolult lánnyal nem találkoztam.

– Nekem soha nem volt ellenemre, Haley! Gyere! Ezeket még magyarázd el nekem!

Kézen fogtam, és az ágyhoz húztam, ahol az utolsó két kép volt, az, amelyiken a másik lánnyal vagyok, és az, ahol egy vérszomjas csaj kinyír engem. Megkérdeztem, mit jelentenek, de Haley csak a fejét rázta értetlenül még akkor is, amikor előadtam az elméleteimet.

– Csak rajzok, Dean. Nem jelentenek semmit.

– Biztos vagy benne? Mert én is rajzoltam valamit neked. De ha ezek nem jelentenek semmit, akkor nem mutatom meg. Nem tudok rajzolni, nem akarok még nagyobb hülyét csinálni magamból.

Pedig égette a zsebemet az a rajz, ráadásul, amikor felcsillant a szeme, el is döntöttem, hogy mindenképpen megmutatom, lesz, ami lesz. Látni akartam, mit szól hozzá.

Végül csak elmagyarázta.

– Ez a harapdálós barátnőd, Patty. Megharapja a nyakad, de nem ölt meg. – Megkönnyebbültem, mert így érthetőbb volt, gondolatban be is illesztettem a sorba. – A másik meg… a lány, akit megálmodtál magadnak. Az, akiről azt hitted, én vagyok.

– Azután készült, hogy nem ismertelek fel? – esett le. Nem képzelt el valaki mással! – Hála Istennek!

– Mit rajzoltál nekem? – kérdezte sürgetően.

Kivettem a zsebemből.

– Tudnod kell, hogy ebben minden benne van, amit tudnod kell rólam – ejtettem a kezébe. – Nem olyan jó, mint amilyet érdemelnél, de… remélem, hogy megérted a jelentőségét.

– Megnézhetem? – pillantott fel rám várakozón.

– Nem baj, ha nem tetszik – mondtam még, pedig dehogynem lett volna baj.

Beledöglöttem volna, ha nem érdekli. Mereven bámultam, ahogy csigalassúsággal kihajtja, és ránéz arra a szívre, a szerelem egyezményes jelére, amit lefirkáltam neki. Nem úgy reagált, ahogy számítottam rá.

Hirtelen a szája elé kapta az egyik kezét, és hangos zokogásban tört ki. Tétován ácsorogtam. Miért sír? Az örömtől? A fájdalomtól? Csalódottságtól?

Valami olyasmit kérdezett, ami miérttel kezdődött, de nem igazán értettem a nedves felhangok közepette.

– Nem egyértelmű? – kérdeztem értetlenül, és megfogtam az arcát, hogy rám nézzen, miközben végre elmondom neki. – Mert szerelmes vagyok beléd. Te szeretsz engem?

Jó érzés volt kimondani, de a fenébe is, nem voltam biztos benne, hogy akkor is az lesz, ha ő nem mondja viszont. Márpedig még mindig zokogott az én hibámból, és próbált mondani valamit, amit nem értettem. Nem hittem volna, hogy képes vagyok ekkora fájdalmat okozni bárkinek. Nem érdemeltem meg, hogy ő is szeressen. Talán még egy utolsó esélyt sem, amit kérni akartam.

Csak átöleltem, és hagytam, hogy a mellkasomba sírjon, közben belélegeztem a hajának illatát, készen rá, hogy elraktározzak belőle azokra az időkre, amikor már nem lesz velem. Rádöbbentem, mekkora idióta voltam, amiért valaha is megfordult a fejemben, hogy nem szeretem őt. Hülye módon csak azon sopánkodtam, hogy elgyengít engem és térdre kényszerít, de a francba, egy senki voltam nélküle! Már attól, hogy a karomban tartottam, hogy nekem simult, úgy éreztem, ezért bármire képes lennék, márpedig ez egyáltalán nem gyengeség. Inkább valami újfajta, különös erő, valami mélyről jövő elhatározottság.

– Miért? – kérdezte végül törékeny hangon, de érthetően. 

– Nem tudom, Haley! – ismertem el arra gondolva, milyen jó érzés, ahogy a vállamnak dönti az arcát. – Hidd el, hogy ezen gondolkodom jó ideje. Azt hiszem, te vagy az oka. Túl közel voltál hozzám, és túlságosan csábítottál ahhoz, hogy ne szeressek beléd.

– Én nem csábítottalak! Esküszöm, Dean. Én csak a barátod akartam lenni, mert azt hittem, te is akarod. – Olyan bocsánatkérőnek hangzott, hogy nem tudtam eldönteni, azt sajnálja-e, hogy elcsábított vagy azt, hogy szeretem, de ő nem szeret viszont. – Nem tudtam, hogy… hogy belekényszerítettek.

– Nem volt kényszer! – vágtam rá hitetlenkedve, amiért ezt gondolja. – Persze anyám nyaggatott, és először én sem szívesen mentem át hozzátok, de jól érezni magam veled sosem volt kényszer. Annyira érdekes és szórakoztató vagy, Haley! Még azt is elfelejtettem, hogy nem akarok veled lenni.

– De ez nem jelenti, hogy…

A nyakához hajoltam, hogy beszívjam az illatát. Féltem, hogy nem sokáig viseli már el az ölelésem. Elmondtam neki, milyen vagyok igazából, hogy mit csináltam, ami miatt ott kötöttünk ki, ahol most voltunk. Szerettem volna, ha megérti, hogy látom, mennyire tökéletes, és hogy vágyom rá a legelejétől kezdve. De ő nem mondott semmit, csak arra kért, beszéljek még, mintha tudná, mennyire jó érzés végre kiadni magamból. Elmondtam, hogy próbáltam meg Johann karjaiba lökni, miközben végig azzal áltattam magam, hogy nem akarom őt. Még mindig nem mondott semmit.

Miközben beszéltünk, leültünk az ágyamra, de ő továbbra is a vállamon nyugtatta a fejét. Reméltem, hogy neki is olyan természetes érzés, mint nekem.

– Szeretném tudni, mit gondolsz! Mondd el! – sürgettem végül.

– Nem értelek téged! – felemelte a fejét, és a rajzokra nézett. – Miért csinálod ezt velem? Azt mondod, szeretsz, de tudom, hogy nem lehet igaz, mert továbbra sem hiszed el nekem, hogy igazat mondok, akkor hogy… mégis mit akarsz tőlem?

– Nem mondtam, hogy nem hiszek neked! – Megkönnyebbültem, és egyben féltem is. Az előbbi azért volt, mert nem megszabadulni akart tőlem, utóbbi pedig azért, mert nem tudtam, el fogja-e hinni valaha, hogy szeretem. – Hiszek neked… most már. Sajnálom, hogy korábban akkora gennyláda voltam.

– Nem voltál gennyláda. Érthetően a tudtomra adtál mindent. De ne mondd, hogy hiszel nekem! Az előbb mondtad, hogy csábítottalak, holott…

– Csábítottál, Haley, ebben nincs hiba. Az egy dolog, hogy nem akarattal, de sikerült elérned, hogy én azt gondoljam, a vacsora, a meghívás arra a bulira, még maga a vezetésóráink is, mind randik voltak, amiknek az volt a célja, hogy észrevegyem, te vagy, akivel lennem kellene.

A magyarázatomra felháborodottan nézett rám.

– De én nem gondoltam ezt! Nem érted? Én azt hittem, csak barátok vagyunk! – Csak barátok. Ez fájt, jobban, mint gondoltam volna, holott tudtam, hogy ez is a pakliban van. – Most már azt sem tudom, hogy mi volt az igazi belőled, csak abban vagyok biztos, hogy nem akarok megint pórul járni veled, Dean.

– De… nem szeretsz már engem? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem érdekelt, mennyire mutatkozom szánalmasnak, akartam, hogy szeressen. – Nem az vagyok, akinek hittél, ez igaz. De már nem is szeretsz?

– Én… nem tudom, kit szeretek – fordította el megint a tekintetét az enyémről. Először azt hittem arról a srácról beszél, akivel az éjjel volt, de aztán máshogy folytatta. – Akibe beleszerettem, az a fiú, akit érdekelt, hogy mi van velem, aki megpróbált segíteni, amikor rájött, hogy félek a vezetéstől, az, akit a barátomnak hittem. De most mondtad, hogy ez nem volt igaz, hogy végig csak egy csábítót láttál bennem, és én nem tudom, miben higgyek.

A szavait imádtam, de egyben elcsüggesztett a végleges hangneme, mintha mindez már a múlt lenne, és nem hinné, hogy ezt rendbe lehet hozni. Megkérdeztem, és ő úgy nézett rám, mintha csodálkozna, hogy szenvedek miatta, mintha csak akkor vette volna észre. Vagy csak elkezdte elhinni?

Még mindig a kezében tartotta a rajzot, sőt úgy nézett rá, mintha soha nem akarna megválni tőle.

– Talán lesz más alkalom is rá, hogy elmagyarázd, mit miért csináltál – mondta végül – de most talán elugorhatnál a szöveged végére. Csak a gyakorlatiasság kedvéért.

Ezer és egy dologkért kellett még bocsánatot kérnem, erre gyakorlatiasságról beszélt. Imádtam ezt a lányt!

Rávigyorogtam, mire ő is elmosolyodott.

– Az a vége, hogy tévedtem mindenben, neked volt igazad, és azt akarom, hogy megint velem legyél.

– Hogyan? – kérdezte, és a mosoly rögtön eltűnt az arcáról.

– Persze. Matt említette azt a srácot, aki legyeskedik körülötted – jutott már megint eszembe az a fickó. – Ő… vele voltál az éjjel? De ugye nem történt semmi? – Nem is akartam tudni. Jobb lett volna, ha nem ismerem a részleteket. – Inkább ne áruld el! Nem akarom tudni, de ha kibékülsz velem, akkor többet nem találkozhatsz vele!

Meglepetten nézett rám.

– Ha kibékülök veled? De hát… nem te mondtad, hogy nem akarsz engem?

Még mindig nem értette. Fogalmam sem volt róla, mit hisz, mégis miért tépem itt a számat. Nem hitte el, vagy nem fogta fel, hogy szeretem.

– Én? Akarlak, Haley, mikor mondtam, hogy nem? – Persze, amikor félreértett, mégiscsak el kellett magyaráznom. – Azon a reggelen azt hittem, hogy szerelmi vallomásra akarsz kényszeríteni, amit én idióta nem akartam megtenni. Eszembe sem jutott, hogy amire te gondolsz, az csak néhány randi, aztán mielőtt megmagyarázhattam volna, elküldtél.

 Úgy nézett rám, mintha ez még csak fel sem merült volna a fejében.

– De te nem is akartál semmi mást, csak szexet! Megkérdeztem, és azt mondtad, semmi mást! Nem értem, miért gondoltad volna meg magad. Mary megint rábeszélt valamire? Felesleges volt, nem vagyok magányos, vannak barátaim, van munkám, és…

– Az új srác? – kérdeztem, mert ez akkor sem hagyott nyugodni. Tudnom kellett! – Ki az?

– Nincs fiúm, Dean. Azt Matt csak kitalálta, hogy féltékeny legyél. Így akart rávenni téged, hogy beszélj velem.

Döbbenten néztem rá. A francba is, ez bevált! Nem tudtam, hogy meg akarjam-e ölni Mattet vagy inkább megköszönjem neki. Nem, előbb döglök meg, mint hogy megköszönjem. Meg különben is, még semmi sem volt biztos.

– De ha nincs másik srác, akkor mi a baj? Ennyire elszúrtam, hogy már esélyt sem fogsz adni nekem? Teljesen kiábrándultál belőlem? – A bizonytalanságait ráértem később is eloszlatni, ha végre hagyná!

– Nem – mondta megdobogtatva a szívem. – Én csak… nem merek hinni neked. Mi van, ha megint átversz? Hogy mondhatod, hogy szeretsz, amikor nem is ismersz?

– Én még soha nem könyörögtem egy lánynak sem! – magyaráztam türelmetlenül, mire rögtön felcsattant.

– Nem is kértem, hogy könyörögj! Nem veszed észre, hogy te beszéled be ezeket magadnak? Nem kérek tőled semmit, Dean, egyedül a barátod akartam lenni, de most… már ezt sem akarom! – Rögtön visszavettem az arcomból. Szinte már kényszeresen cseszek el mindent! Miért nem tudom megértetni vele? Nem voltam még elég világos? – Dühös vagy rám, és folyton bántasz engem. Előbb-utóbb megint mérges leszek rád emiatt, és akkor veszekedni fogunk. Zárjuk le inkább, kérlek! – Megint lesütötte a szemét, amit elfutottak az újabb könnyek.

– Nem, Haley! – Most nem sírhatja el magát, nincs is oka rá! – Én még soha nem guberáltam a szemétben semmiért, csak ezekért a rajzokért! Nem mondtam egy lánynak sem, hogy szeretem, úgy, hogy komolyan is gondoltam! Nem könyörögtem senkinek semmiért! De érted megteszem! Könyörögnék, ha kérnéd! Akármit megcsinálok, ha kéred, csak kérj valamit!

– De én nem kérek semmit! – nézett rám gyengéd tekintettel. Furcsamód ezért is mertem bármit felajánlani neki, nem hittem, hogy ha kérne is valamit, az valaha is túl sok lenne. Ez lenne a bizalom? Tetszett az íze.

– Akkor kérdezz! Kérdezd meg megint, hogy mi a kedvenc színed!

– Mi? – Az arcát simogattam, és ő próbált elhúzódni, de nem engedtem. Látni akartam minden átsuhanó érzelmet.

– Csak kérdezd meg kérlek!

Ezúttal a helyes válaszokat akartam adni, így amikor megkérdezte végre, megmondtam az igazat. Elmondtam az összes megfigyelésemet, a különleges kis dolgokat, az apró szokásait, amit magamba szívtam, amióta ismerem. Próbáltam úgy elmondani, hogy megértse, én milyennek látom őt, és mi az, ami ennyire elbűvöl és megőrjít benne. Hagytam, hogy amit érzek, az kihallatsszon a szavaimból, és végre felfogja, hogy igazán szeretem.

Láttam, amikor végre megcsillant a tekintetében az érzések visszhangja, a puha kezeivel végigsimított az arcomon, és a nyakamon, mintha nem tudná elhinni, hogy ez a valóság. Nem csodáltam, már-már én is álomnak gondoltam.

– Azt állítod, szeretsz engem? – kérdezte édes bizonyossággal a hangjában. – Ilyennek, amilyen vagyok?

– Igen – mondtam, és láttam rajta, hogy ezúttal el is hiszi. – És te szeretsz engem, ilyennek, amilyen vagyok?

– Még sokkal rosszabbnak is.

Hát szeret! Igazán szeret, ez egészen megszédített, úgy éreztem, képtelen lennék bármit válaszolni, vagy akár megmozdulni is, csak élni akartam azt a pillanatot, amikor az a megfoghatatlan folyamat végigment bennem.

– De… azt mondtad, nem akarsz szeretni – jegyezte még meg.

– Ez nem olyan dolog, amit tudnék irányítani, Szépségem – mormoltam rekedten. – Sajnálom, hogy eddig tartott, amíg rájöttem!

– Sajnálom, hogy az akaratod ellenére lettél szerelmes belém – suttogta. Imádtam, hogy mindig mindenre van válasza, még ilyen helyzetekben is.

– Bolond! – nyomtam a szájára a sajátom.

Úgy csókolt vissza, hogy abból tudtam, soha még ilyen összhang nem volt közöttünk. Hitetlenkedve jöttem rá, hogy sokkal egyszerűbb volt megtalálni, mint gondoltam volna, csak őszintén el kellett mondanom neki mindent, és bízni benne, hogy nem töri össze cserébe a szívemet. Oké, ez belegondolva mégis rohadtul nehéz volt, de azt nem mondhatom, hogy nem érte meg.

Nem volt megállás. Most, hogy tudtam, szeret, be akartam pótolni minden elvesztegetett időt, és bár kicsit ellenkezett, úgy tűnt ő is így van vele. Úgy éreztem, nincs fontosabb, mint gyakorlatban is megmutatni, mit érzek iránta, és csókokkal, simogatásokkal megígérni, hogy ez öröké fog tartani. Még akkor is, ha egy kicsi esély megvan rá, hogy talán hazudok. 

Semmi és senki nem állhatott közénk. Legalábbis, amíg nem telefonált az apja.